„Pesti road-movie”

Így határozza meg Nagypál Gábor – a darab egyik színésze – a Stúdió K legújabb produkciójának műfaját egy az előkészületek során forgatott videofelvételen. A mű annyira saját, hogy még a díszletet is a társulat tagjai építették: ülőhelyül a Vaterán vásárolt ülések lógnak a plafonról, mellettük pedig hand-made kapaszkodók övekből.

Egyszerű megoldások, kreativitás – így jellemezhető a Négyeshatos, amely az alkotók bevallása szerint Thornton Wilder Hiawatha hálókocsi és Hosszú karácsonyi ebéd című drámáinak mintájára, ám a szereplők saját történeteiből készült, Forgács Zsuzsa dramaturg közbenjárásával.

Szürreális utazás az elmúlt ötven évbe, amelyben megvan minden, amiért az ember éppen színházba megy, nem pedig moziba. Egyszerű, de találékony díszlet: jelzésszerű, ugyanakkor érthető. Az itt és most élménye felfokozódik azáltal, hogy sok mindent bíztak az improvizációra. S ez egyben az előadás road-movie jellegét is erősíti, hiszen valóban olyan embereket követhetünk figyelemmel, akik elindultak otthonról, s innentől kezdve bármi megtörténhet velük. A nézőtér és a játéktér teljesen egybefonódik, a közönség számára elhelyezett székek ugyanis itt-ott a villamos ülései közt vannak, így mi is annak utasaivá válunk. Néha ugyan forgolódni kell, hogy mindent lássunk. Attól függően ki, hol kapott helyet, van, aki jobban és több mindent, van, aki kevésbé jól, és kevesebbet lát, akár a villamoson. Viszont mindnyájan kíváncsian figyelünk egy-egy veszekedésre, vitára, érdekes magánéleti töredékre, ismét, akár a villamoson.

Nagyon szórakoztató, közben kicsit vontatott, alapvetően komoly, itt-ott szomorú, megrázó, szürreális vagy tragikomikus. Mint maga az élet. Kellőképpen magyar, de egyáltalán nem magyarkodó. Önironikus, de nem önostorozó. Egyszerűen szellemes és kellemes, élvezhető, de egyáltalán nem felszínes. Felvet olyan problémákat, melyeken tényleg érdemes elgondolkozni.

A monológokból és párbeszédekből szép lassan személyes történetek rajzolódnak ki. Éppen megfelelő tempóban: sem nem túl lassan, sem nem túl gyorsan. A szellemes szófordulatokon és banális – ám annál ismerősebb – problémákon sokat nevetünk, de nem maradnak el a valós emberi kérdések, gondok sem. Van abortuszos kismama (Horváth Zsuzsa), középkorú rákos férfi egy kis kapuzárási pánikkal (Spilák Lajos), határon túli magyarság (Nagypál Gábor), a szerb–horvát háborúban érintett fiatal, szerelmes férfi, később édesapa, aki nem vesz kisfiának (Kuna Károly) G. I. Joe-t, mert nem kell betagozódni. Mindez megfelelő adagolásban, ízléssel, érzékkel. Pont annyira mélyen, hogy a néző beleérezhessen a problémába, de azért majd képes legyen felkelni székéből.

És úgy érzem, pártatlanul is. Abortusza miatt nem kötelező megvetnünk a nőt, Kuna Károly kérdésének – „Apás abortusz van?” – roppant groteszksége mégis mérhetetlenül megrendít és elgondolkoztat. A sokat hangoztatott határon túli magyarság hazátlanságának megjelenése paródiába fordul át, mely Nagypál Gábor sziporkázó monológjában talán az est fénypontja. A magánbeszéd egy fiatal férfié, aki jegyet lyukaszt a villamoson, majd leszögezi: nem turista és nem is hülye, csak jobban szeret nyugodtan utazni. Innen indulva szépen kibontakozik egy kompakt társadalomkritika hazánkról, az operett-országról („mert operának kevés, prózának meg kurva sok”). Szóba jön az említett határon túli magyarságon kívül a cigánykérdés, a politika, a BKV, a gazdasági nehézségek, tehát számos aktuális kérdés. Mégsem érezzük demagógnak; talán a humor, talán a lendület miatt. Valahogy remekül sül el. Ahogy Spilák Lajos játéka is a dobbal. Egymásra találnak a párok a színpadon, miközben a szálak keresztezik is egymást és össze is gabalyodnak. Az egyetlen olyan szál, melynek irányában biztosak lehetünk, a Lovas Dániel által megtestesített utasé, aki a négyes-hatos vonala mentén sorakozó üzletek feliratait sorolja, akár egy bámészkodó utazó. Ő bizonyára egyenesen halad. Szerepében nem sok lehetőség adódott brillírozásra, talán nem is érdemes kitérni rá, de én sajnáltam, hogy a felolvasás nem annyira egy dünnyögő, magának való személyt, mint inkább egy beszédfejlesztés órát idéz.

Ám a végtelenített idejű üzemmódban közlekedő Combino is valahonnan valahova tart. Hiszen mindennek van célja, eleje és vége. Egyszer ennek az utazásnak is véget kell érnie, ha nem is úgy, mint a halott (?) nő számára, aki Moszkvába akar menni, de csak a Széll Kálmán térre juthat el, mert ezen az angyalok sem képesek változtatni.

Ezt a mozzanatot nemcsak azért éreztem lényegesnek, mert nem ismerek pesti embert, aki a névcserét megszokta volna, ne sajnálná, és aki ne gunyorosan ejtené ki száján: Széll Kálmán tér. Egyszersmind a kis ember életének reménytelensége is benne foglaltatik. Ahogy Irina, Olga és Mása, úgy már mi sem jutunk el soha Moszkvába. A különbség az, hogy nem saját hibánkból, hanem mert egy felsőbb döntés megfosztott a lehetőségtől.

Faragó Zsuzsa – Forgács Péter: Négyeshatos, Stúdió K, Budapest, 2012. május 11.
Rendező: Forgács Péter