×

„Nagy az Isten, de nagyobb a hiánya”
Zalán Tibor: Fáradt kadenciák
Nemeh Diána
2012 // 08. 31

Elmosódó vonások, a léte­zés nehe­zen meg­ragad­ható kon­túrjai– nem ideák, hanem érzel­mek kava­rognak a hang­zás ritmu­sával, a halál­vágy örvé­nyében. A magány, a tehetet­lenség, a fájda­lom, az üres­ség és az idegen­ség a kötet­ben legerő­telje­sebben meg­jelenő álla­potok, a pusztu­lással szembe­néző nem kap sem meg­nyug­vást, sem felol­do­zást senkitől. „nagy az Isten de nagyobb a hiánya” – állítja Zalán, felül­írva a nietzschei halott Istent, aki így nem csupán nincs, hanem hiányzik, aki ha mégis éppen van, akkor is csupán játszik.
Fekete kréta fekete földbe / karistolja hogy nincs s hogy örökre” – olvashatjuk a József Attila-i sorokat a Fáradt Kadenciák negyedik versében. A feketét kioltó fekete egyértelmű utalás az írás értelmetlenségére, a vizuális jelek érzékelhetetlenségére. Zalán versében mintha semmi sem működne úgy, ahogy kéne: a kréta minden asszociációnk ellenére fekete, a kéz nem a táblára ír vele, hanem a földre, s a lábunk elé rótt jelek éppoly eltüntethetők, akár egy tábláról. A kéz, a személy hiányzik az írás mögül, miközben maga az aktus kifejezetten erőszakos: a karistol szó magában hordozza a karcolás/karmolás konnotációját is, utalva arra, hogy a láthatatlan mégsem nyom nélküli, a karistolás a felületnél mélyebbre jut, bevésődik. De ez sem teszi olvashatóvá a jeleket. Így lehet, hogy a beírt szavakat, nincs és örökké, csak közvetítettségükben ismerjük meg. Valaki, egy érzékelhetetlen kéz azt írja le, hogy az írás láthatatlan, s ez az a tény a szavak jelentését is visszavonja, hitelteleníti – a szöveg megfosztja magát az értelmezéstől.

A jól ismert határok így feloldódnak: a létező és nemlétező az értelmezhetetlenségben hasonlóvá válik, amire a versek formailag is ráerősítenek: bár Zalán a nagybetűket használja, a központozás elhagyásával mégis az egyes, egymástól csillaggal elválasztott szövegrészek tagolatlanságát emeli ki, felhasználva a hiány felhívó jellegét, s emlékeztetve minket, hogy a kölcsönzött hang mennyire része a költői szövegnek, hiszen az írásból hiányolt jelekre élőszóban nincs szükségünk

Bomlottságot sugároznak – vagy inkább közvetítenek – az illusztrációként szolgáló képek is. Az olvasás során mindvégig az volt az érzésem, hogy pontosan a kötet ritmusát, ezt a kusza, szakadozott lendületet ábrázolják Kovács Péter rajzai. A grafikus nem először dolgozik együtt Zalánnal, már több kötetben is láthattuk grafikáit. A Fáradt kadenciák tizenöt képe, göcsörtös vonalai, a kontextusnélküliség egyedülállóságában álló mozzanatok sötét kuszasága, egy keret nélküli, szétfeszített világban. Ahányszor nézem, az jut eszembe, ahogy valaki idegesen firkál, szinte oda sem nézve önti ki magából az árulkodó vonalakat. Ez a jól szerkesztett öntudatlanság az, amiben a rajz hasonlít a kötet szövegeire: az érzések kavargó kuszasága, amelynek mégis alapja lehet a formai szigor. A tizenöt kadencia éppen ilyen. Zalán cím nélküli, egymástól csupán a sorszámmal elválasztott szövegei gomolyognak, hömpölyögnek. A ritmus visz, miközben olvasom, bár néha a rím is, ritmika is döccen egyet.

„Színes lepkéket játszik az idő / szárnyukról vér szitál s ez nem meglepő / hiszen a szépség szenvedésből fogan / Ürességet ringat a múlt ágain”

Eszembe jut, ahogy Krúdy regényhősei táncolnak: a döccenés a szabálytalanság mesteri rendje. Ömlik a szöveg, egyáltalán nem fáradtan, ahogy a cím sugallja. Valaki beszél, beszél az én-ről a te-ről és az ő-ről. A hang végig egységes. A tizenöt szakasz csupán az első és utolsó versszak által alkotott keret miatt érezhető inkább összetartozónak, mint bármelyik szakasz egy másikkal.

Nem rajzolódik ki semmi, ahogy a grafikák vonalai sem figurális képet adnak. A halállal szembenéző ember hangját halljuk, azonban minden pátosztól és túlvilági elképzeléstől mentes az, amiről beszél: elmosódó vonások, a létezés nehezen megragadható kontúrjai – nem ideák, hanem érzelmek kavarognak a hangzás ritmusával, a halálvágy örvényében. A magány, a tehetetlenség, a fájdalom, az üresség és az idegenség a legerőteljesebben megjelenő állapotok, a pusztulással szembenéző nem kap sem megnyugvást, sem feloldozást senkitől. „nagy az Isten de nagyobb a hiánya” – állítja Zalán, felülírva a nietzschei halott Istent, aki így nem csupán nincs, hanem hiányzik, aki ha mégis éppen van, akkor is csupán játszik. Ez az Isten nem szolgál viszonyítási pontként, csak a semmibevetettség, a kiszolgáltatottság és az eltévelyedés érzését kapjuk tőle, éppúgy, ahogy az olvasó sem igazodik ki könnyen az egyes szövegek közt; a részletek viszonya összemosódik, a nagyobb egységek olvasás közben és után csupán sorokra szűkülnek. Biztos pontot a bizonytalanságban az ismétlés ad: minden szakasz első és utolsó versszaka egymás fordított sorrendű variánsa.

A címben idézett kadencia zenei műszó valójában egy helyzetet ad meg: a versenyművek végén található (improvizatív vagy előre megírt) játékáról van szó, ami a zárlat előtt összefoglalja az aktuális zenei tétel legfontosabb jegyeit. Ez az a szakasz, amit a zeneszerző „átad”, ami az egyénítés és hasonulás játékával mutatja meg a zenész tudását. A szerzőiség furcsa vetülete ez, hiszen a kottát hátrahagyó szerző belépni engedi, társzerzővé teszi a hangjegyeket megszólaltatót is. Egy utolsó előtti pillanat, amikor megszólalhat a saját hangján.

A kötet kapcsán azonban nem szerző és előadóművész viszonyáról beszélhetünk, inkább a mű (magán)életéről: „Hova emigráltak a vidám sorok / azt írom-e még amit akarok / vagy írja magát nélkülem a vers / egyre kérdez de te már nem felelsz”. Nem csupán itt önreflexív a szöveg: „Egy kis irónia azért ráférne /ezekre a versekre […]” olvashatjuk a tizennegyedik szakaszban, s ezzel egyszerre hozza játékba a hiányt, társzöveggé válnak a nemlétező sorok éppúgy, ahogy az erősen megidézett elődök (József Attila, Ady, Krúdy, Van Gogh) is.

A tizenöt szakasz értelmezhető tizenöt kadenciának, ami felveti a kérdést: hol van, avagy hol vannak az eredeti művek? Egy szöveg tizenöt zárlatvariációját vagy különböző művek különböző vezérszólamának játékait olvassuk? És érthető-e mindez úgy, hogy a halál előtti pillanat hiátusa az élet maga? Hogy a rajzolt vonalak kuszasága, a ritmus döccenése, egy-egy rím fals csendülése mind egy hiányzó műre, az életre mutat rá? S az olvasás kulcsa a záró akkord lenne: „Hiába hazudja van más ideje / És ha megérti miért nem hal bele”?

Zalán Tibor: Fáradt kadenciák, Kortárs, 2012.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben