© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
„Én nejem, én férjem, én kutyám!”
Frédéric Beigbeder: A szerelem három évig tart
„Teljesen mindegy, mikor és hogyan találod meg az Igazit, mennyire vagytok boldogok, s készülődtök-e már a házasságra, szerelmetek úgyis csak három évig fog tartani” – mondja ezt a tapasztalt Marc Marronnier „a nyár legjobb romantikus vígjátékában.”
„Teljesen mindegy, mikor és hogyan találod meg az Igazit, mennyire vagytok boldogok, s készülődtök-e már a házasságra, szerelmetek úgyis csak három évig fog tartani” – mondja ezt a tapasztalt Marc Marronnier „a nyár legjobb romantikus vígjátékában.”
Mivel szenvedélyből, szerelemből, csábításokból sosem elég, évente legalább harminc-negyven hasonló, témába vágó alkotást reklámoz az ipar a filmkedvelőknek. Pár igényes(ebb) amerikai mellett (Kezdők – Beginners) ha végre egy európai filmet kapunk, feltámad bennünk újra a remény, hátha pezsgő művészi vérrel lesz tele az új alkotás, és érdemes lesz ismét leülni a vászon elé. A szerelem három évig tart esetében is hasonló a helyzet annak ellenére, hogy már az előzetes sem igazi felnőtt karakterekkel teli történetről árulkodik. A filmben egy fiatal, élettel teli párt látunk, akiknek házassága hamar kudarcba fullad. Az exférj, Marc Marronnier, francia csábító és okostojás addig és annyit tanakodik a szerelem értelmén, hogy ír róla egy könyvet. Akkor kezdődik a bonyodalom, amikor újra szerelmes lesz (ez már maga bonyodalom) éppen abba a nőbe, akibe nem kellene, és pont akkor, amikor szintén nem helyénvaló. Hiába látja szerelemben is sikeres barátait, az ellenpéldákat (merthogy ebben is szerencsésnek és sikeresnek kell lenni), ő még inkább hisz teóriájában: bármit teszel, a szerelem szavatossági ideje három év után lejár!
Tipikus eset: olyan témával állunk szemben, amelynek időtlen időkig való boncolgatásával sem tudnánk meg mindent róla. Frédéric Beigbeder író-rendező-forgatókönyvíró tehát rossz lóra tett, eszközei pedig hiába bohókásan szórakoztatóak, néhol oktató jellegűvé és erőltetettekké válnak. Magáról a szerelemről és az érzésekről talán többet akart elmondani, mint amennyi valójában elég lett volna. Ezt a túlbeszélést szolgálják a filmkeretként is működő írói párbeszédek és monológok, illetve a film végéig használt naplószerű közbeszólások: Marc legtöbbször a kamerának mesél lelkiállapotáról, akkor is, ha nincs egyedül. Ezekkel a kiszólásokkal és a könyvírás folyamatával a film mégis hitelessé és emberivé válik, hisz mindenkinek szüksége van a „gyógyulásra”, a megoldásra. Az írás és a problémák kibeszélése pedig épp ezt szolgálja.
A pesszimizmusától gyötrődő, esetlen Marc válás utáni világképe – a szerelem a vágyról és a szexről szól, „ketyeg a biológiai pokolgép” – akkor változik meg, amikor meglátja az életvidám, erős erotikus kisugárzással rendelkező, különleges, művészlelkű Alice-t (Louise Bourgoin – A legszebb dolog; Adéle és a múmiák rejtélye). A végzet asszonyaként jelenik meg előttünk a nő, és legalább annyi sztereotip vonással rendelkezik, mint az összes többi szereplő (például a szülők). Legtöbbször ezek a tulajdonságok konfrontálódnak egymással, nem maguk a szereplők, akiknek nincsen kiforrott egyéniségük (egyediségük). A poénok, amelyek gyakran a váratlan helyzetekből fakadnak, nagyon szórakoztatóak, sokat elárulnak az írók humorérzékéről, de nem válnak a karakterek sajátjaivá. Ebből a szempontból talán kivétel főszereplőnk barátja, Jean-Georges (Joey Starr – Fehér éjszaka; Polisse), aki a kis szerepben is határozott temperamentummal bír.
Marc éppen annyira sajnálható és utálható, mint amennyire szerethető. Hisz a folyamatos önmarcangolás és önsajnálat közben is gyermekiek a viccei, odáig van egy zeneszerző romantikus dalaiért, ráadásul jóképű is. Alice pedig éppen olyan nő, akiért a férfiak bármit megtennének. A filmet szépen megbolondították egy kis fiatalos, sokszor tempósabb romantikus muzsikával, végig ezt halljuk a mozi alatt, akár szomorúak, akár boldogok a szereplők, érezhető a pezsgés, az élni akarás. Persze mondhatjuk, hogy mindez kicsit kommersszé teszi az egészet, de ezt talán a sztori is hozza magával.
Érdekes, hogy manapság az alkotók azokhoz a történetekhez ragaszkodnak, illetve olyan alapszituációkból indulnak ki, amelyekben a szereplők kapcsolata már nem működőképes. Ilyen az ezzel a filmmel párhuzamosan futó Amit még mindig tudni akarsz a szexről is, ami a vártak ellenére (az előzetes után is pozitív csalódás, hogy) igen sok embert vonz nap mint nap a mozitermekbe.
Aki a Szívrablókat látta, nem mehet el e könnyed francia film mellett sem, főleg, hogy Frédéric Beigbeder ennyit dolgozott az emberek okulása érdekében. Habár a szereplők hitelessége néhol megbicsaklik, attól még eredményt jelenthet, ha idegenekként néhányan végigkacarásszuk a mozit.
A szerelem három évig tart (L'amour dure trois ans)
Rendezte: Frédéric Beigbeder
Színes, feliratos, francia–belga vígjáték, 2011.
Mivel szenvedélyből, szerelemből, csábításokból sosem elég, évente legalább harminc-negyven hasonló, témába vágó alkotást reklámoz az ipar a filmkedvelőknek. Pár igényes(ebb) amerikai mellett (Kezdők – Beginners) ha végre egy európai filmet kapunk, feltámad bennünk újra a remény, hátha pezsgő művészi vérrel lesz tele az új alkotás, és érdemes lesz ismét leülni a vászon elé. A szerelem három évig tart esetében is hasonló a helyzet annak ellenére, hogy már az előzetes sem igazi felnőtt karakterekkel teli történetről árulkodik. A filmben egy fiatal, élettel teli párt látunk, akiknek házassága hamar kudarcba fullad. Az exférj, Marc Marronnier, francia csábító és okostojás addig és annyit tanakodik a szerelem értelmén, hogy ír róla egy könyvet. Akkor kezdődik a bonyodalom, amikor újra szerelmes lesz (ez már maga bonyodalom) éppen abba a nőbe, akibe nem kellene, és pont akkor, amikor szintén nem helyénvaló. Hiába látja szerelemben is sikeres barátait, az ellenpéldákat (merthogy ebben is szerencsésnek és sikeresnek kell lenni), ő még inkább hisz teóriájában: bármit teszel, a szerelem szavatossági ideje három év után lejár!
Tipikus eset: olyan témával állunk szemben, amelynek időtlen időkig való boncolgatásával sem tudnánk meg mindent róla. Frédéric Beigbeder író-rendező-forgatókönyvíró tehát rossz lóra tett, eszközei pedig hiába bohókásan szórakoztatóak, néhol oktató jellegűvé és erőltetettekké válnak. Magáról a szerelemről és az érzésekről talán többet akart elmondani, mint amennyi valójában elég lett volna. Ezt a túlbeszélést szolgálják a filmkeretként is működő írói párbeszédek és monológok, illetve a film végéig használt naplószerű közbeszólások: Marc legtöbbször a kamerának mesél lelkiállapotáról, akkor is, ha nincs egyedül. Ezekkel a kiszólásokkal és a könyvírás folyamatával a film mégis hitelessé és emberivé válik, hisz mindenkinek szüksége van a „gyógyulásra”, a megoldásra. Az írás és a problémák kibeszélése pedig épp ezt szolgálja.
A pesszimizmusától gyötrődő, esetlen Marc válás utáni világképe – a szerelem a vágyról és a szexről szól, „ketyeg a biológiai pokolgép” – akkor változik meg, amikor meglátja az életvidám, erős erotikus kisugárzással rendelkező, különleges, művészlelkű Alice-t (Louise Bourgoin – A legszebb dolog; Adéle és a múmiák rejtélye). A végzet asszonyaként jelenik meg előttünk a nő, és legalább annyi sztereotip vonással rendelkezik, mint az összes többi szereplő (például a szülők). Legtöbbször ezek a tulajdonságok konfrontálódnak egymással, nem maguk a szereplők, akiknek nincsen kiforrott egyéniségük (egyediségük). A poénok, amelyek gyakran a váratlan helyzetekből fakadnak, nagyon szórakoztatóak, sokat elárulnak az írók humorérzékéről, de nem válnak a karakterek sajátjaivá. Ebből a szempontból talán kivétel főszereplőnk barátja, Jean-Georges (Joey Starr – Fehér éjszaka; Polisse), aki a kis szerepben is határozott temperamentummal bír.
Marc éppen annyira sajnálható és utálható, mint amennyire szerethető. Hisz a folyamatos önmarcangolás és önsajnálat közben is gyermekiek a viccei, odáig van egy zeneszerző romantikus dalaiért, ráadásul jóképű is. Alice pedig éppen olyan nő, akiért a férfiak bármit megtennének. A filmet szépen megbolondították egy kis fiatalos, sokszor tempósabb romantikus muzsikával, végig ezt halljuk a mozi alatt, akár szomorúak, akár boldogok a szereplők, érezhető a pezsgés, az élni akarás. Persze mondhatjuk, hogy mindez kicsit kommersszé teszi az egészet, de ezt talán a sztori is hozza magával.
Érdekes, hogy manapság az alkotók azokhoz a történetekhez ragaszkodnak, illetve olyan alapszituációkból indulnak ki, amelyekben a szereplők kapcsolata már nem működőképes. Ilyen az ezzel a filmmel párhuzamosan futó Amit még mindig tudni akarsz a szexről is, ami a vártak ellenére (az előzetes után is pozitív csalódás, hogy) igen sok embert vonz nap mint nap a mozitermekbe.
Aki a Szívrablókat látta, nem mehet el e könnyed francia film mellett sem, főleg, hogy Frédéric Beigbeder ennyit dolgozott az emberek okulása érdekében. Habár a szereplők hitelessége néhol megbicsaklik, attól még eredményt jelenthet, ha idegenekként néhányan végigkacarásszuk a mozit.
A szerelem három évig tart (L'amour dure trois ans)
Rendezte: Frédéric Beigbeder
Színes, feliratos, francia–belga vígjáték, 2011.
