×

Domborodik az magától
Bill Frisell: All we are saying...
Bornemissza Ádám
2012 // 03. 08

Ha egyszer megadatna, hogy egy böhöm limuzinnal átszelhetem Amerikát, ezt csakis Bill Frisell muzsikájától aláfestve tenném.
Hogy a könnyűzene máig legmagasabb csúcsa a Beatles, arról nem nyitok vitát, e meggyőződésemből jottányit sem engedek. Az a dalszerzési muníció, ami a liverpooliakba szorult, máig nem találkozott méltó trónkövetelővel. Persze születtek mások hangszerén is kiváló dalok, de ilyen dózisban ennyire emlékezetes, szép és jó felhozatalt senki sem produkált. Még Lennon és McCartney sem tudta külön-külön megugrani az együtt igencsak magasra tett lécet. Lennon muzsikája a Beatles után egyszerűbb, egyenesebb lett, talán a saját hangja markánsabban hallható, de akkorát már nem tudott dobbantani egyedül, mint egykor párban. (McCartney pontosan ugyanúgy járt).

És ekkor – harminc év múltán – jön Bill Frisell, leporol közel húsz dalt, minden hangulatot felerősít, mint valami instant ízfokozó. Elmegy a karikatúra határáig, a szépből eszményit, az erőteljesből herkulesit, a szokatlanból eszementet kanyarít. Megteheti, hiszen a dalok eredeti állapotukban is erősek, van rajtuk mit fogni. És megteheti, mert hallhatóan szereti Lennon dalait, a szívében hordja őket, ezért minden friselli dallam tökéletesen illeszkedik a lennoni alapanyaghoz. Frisell olyan bensőséges viszonyban van e szerzeményekkel, ami csak egy fiatalkori szerelemben gyökerezhet – alig húsz, amikor feloszlik a Beatles, alig harminc, mikor John Lennon meghal. Ma is épphogy hatvanegy.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=Log5fKfz8H4[/youtube]
„This music is such a deep, important part of my life, it’s in my blood.”

Bill Frisell a hagyományos amerikai fehér folk és a modern dzsessz felől közeledik, de ezt nem domborítja túlzottan (domborodik az magától). Sőt, önmagát sem. Hagyja a dalokat megszólalni, engedi a dallamokat életre kelni. Mint egy bába: értő kezei között születik meg újra tizenhét szerzemény. Persze friselles lesz mind, de ugyanannyira lennonos is marad, pontosan ettől gyönyörű. Lennon zenéje, dallam- és harmóniavilága velejéig angol, Frisell megszólalása a végletekig amerikai, ezért működhet ez a lemez. Ezeket a dalokat az európai zenei szépségelvek mentén már csak a giccsbe lehetne fordítani. De az amerikai fehér zenei hagyományok (bár vastagon európai eredetűek) egy új dimenzióba emelik e szerzeményeket. Új életre kelnek, lenyűgöznek, elemelnek, elvarázsolnak...

Már ha szeretjük ezeket a dalokat, ha ifjúként belehabarodtunk Lennon szerzeményeibe, és még a countrymuzsikát is bírjuk. Ugyanis e kötelékek nélkül elég kínos hetven percnek nézünk elébe. A hegedűs, steelgitáros country nálunk nem igazán talált kedvelőkre, szittya rockereink Etelközig futnak vissza tőle. Bájolgónak, langyosnak, pihepuhának találják, és bizonyos szempontból igazuk is van. De küzdjük le ellenérzésünket, ebben igencsak segít Frisell bőven zengő, néhol megtorzuló, itt-ott a fekete bluesra is kikacsintó gitárjátéka. Olyan gitárhangzást kapunk, amitől az amerikamániás gitárosok a világ minden táján akár egy fél kart – nyilván nem a sajátjukat – is odaadnának. Ráadásként jár egy visszafogott, de gusztus dolgában mesteri basszusgitár és egy, olykor a ringói egyszerűséget és dinamikát megidéző, máskor a hangszert szélesebb látókörrel használó dobjáték. Ha egyszer megadatna, hogy egy böhöm limuzinnal átszelhetem Amerikát, ezt csakis Frisell muzsikájától aláfestve tenném.

Szóval csak óvatosan, ez nem lesz mindenki kedvence! Mert ha nem vagyunk oda az eredeti dalokért, sem a hagyományos amerikai fehér muzsikáért, ha – talán ez a legfontosabb – nem vagyunk a lelkünk mélyén eltántoríthatatlanul romantikusok, szentimentálisak, hát nem hallunk majd egyebet, mint tizenhárom túlcsordult szépségű darabot.

És hogy legyen némi, nem is akármekkora kontraszt, három dalban (Revolution, Come together, Mother) egy harcosabb-karcosabb modor lép elő, egy darab (Give peace a chance) pedig kifejezetten pszichedelikusra sikeredett, itt még a hendrixi megfordított dallamok is előbukkannak, szétszerelt tempó és ritmus, a dob, a steel és az elektromos gitár korlátok nélkül tobzódik az eredetiben bizony minimalista nótában. Rögtön utána a Strawberry fields akusztikus gitáros magányos elővezetése vezet vissza a lemez fő csapásvonalához.

Give Lennon a chance!

Bill Frisell: All we are saying..., Savoy Jazz, 2011.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben