×

Amikor csak a képek beszélnek
Interjú Ragályi Elemérrel
Jónás Ágnes
2015 // 05. 14

Már vetítik a mozik a tavalyi Karlovy Vary-i film­feszti­vál fő­díjas film­jét, a Kuko­rica­szi­getet, amely­nek képei Ragályi Ele­mér mun­káját dicsérik. A világ­hírű opera­tőrrel a film­ről és szak­májá­nak átala­kulá­sáról beszél­gettünk.
Már vetítik a mozik a tavalyi Karlovy Vary-i filmfesztivál fődíjas filmjét, a  Kukoricaszigetet, amelynek képei Ragályi Elemér munkáját dicsérik. Az  Oscar-, Emmy- és ACE-díjas operatőrrel a filmről és szakmájának átalakulásáról beszélgettünk.

Karlovy Varyban Kristály Glóbusszal díjazták a Kukoricaszigetet. Ön szerint mivel nyerte el az ítészek rokonszenvét?




Csak találgatni tudok, mert a film erőteljesen szembemegy mindenféle mai trenddel. Szembeszáll például azzal a türelmetlen kapkodással, amely manapság a reklámfilmekre hasonlító, snittekből összerakott játékfilmek készítését jellemzi − ezeket páni félelemből készítik így el, nehogy unalmasak legyenek. Ez a film vállalja önmagát, és általános érvényű igazságokkal szembesít. Végtelenül egyszerű történet az értékekről, az emberségről, egymás elfogadásáról, az élni akarás bámulatos erejéről, a hazaszeretetről. A maga filmnyelvi puritánságával képes elbeszélni egy nagypapa és unokája drámáját, egymással, önmagukkal való küzdelmét. Merik megvetni lábukat a senkiföldjén, egy szigeten, mernek álmodni és küzdeni egy olyan életért, amelybe aztán mindenki beleavatkozik, akinek nem kellene. Felszántják a földet, hogy kukoricát termesszenek, de mire betakarítanák, valami közbeszól, és a kezdeti idill drámává fajul. A film az egyszerűségétől nagyszerű, valószínűleg ez fogta meg a döntéshozókat.

Mi vonzotta önt a forgatókönyvben? Mi volt az, ami miatt azt mondta: ebben a filmben van valami, megcsinálom!

Egyrészt nagyon imponált nekem a bátorság, hogy egy világ másik végén élő ember, George Ovashvili rendező ismeretlenül bizalmat szavazott nekem csupán azért, mert látta egyszer egy fesztiválon az egyik filmemet. Ahogy ő fogalmazott, üzentem neki a képeimmel, aminek eredménye aztán a közös munka lett. Mindez nagyon hasonlít arra a furcsa találkozásra, ami annak idején Xavier Koller svájci rendező és köztem történt meg. Ő a Rózsa János rendezővel készült filmemet, a Trombitást nézte meg, aztán megkeresett, és ebből a találkozásból született A remény útja, amellyel aztán elnyertük a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját.  Bevallom, a Kukoricasziget forgatókönyvét nem bírtam elolvasni, annyira unalmas volt, hogy képtelen voltam átrágni magam rajta. Idézek belőle, hogy érthetőbb legyen: „A főszereplő rálép az ásóra, snitt. Megtörli a homlokát, snitt.” Ez még hagyján, de amikor a huszadik oldalon is még csak ott tartunk, hogy hogyan vetik el a kukoricamagokat (majd szinte magonként snitt), inkább felhívtam Georgét, hogy mesélje el, mire is megy ki ez a játék. Ez lett a bevált munkamódszerünk a forgatás során is: minden reggel megbeszéltük, hogy mi az adott jelenet drámai tétje, mire van kihegyezve, mit kellene kifejeznem a képeken keresztül.



A filmben alig hangzik el dialógus, a cselekmény végig egyetlen helyszínen, a szigeten játszódik, két főszereplővel. Ennek a minimalizmusnak az előnyét vagy inkább a hátrányát érezte?

Inkább úgy fogalmaznék, hatalmas kihívás és rendkívül nemes feladat, amikor egy szavakat nélkülöző, természeti környezetben játszódó történetet, a szereplők érzelmeit, hangulatát nekem, illetve a képeknek kell elmesélniük.

Úgy tudom, a technikai adottságok szerények voltak.

Lámpából kevés volt, nem volt fővilágosító sem, szóval egy kicsit botcsinálta csapattal dolgoztam. A technikai eszközök hiánya miatt minimalizálni kellett a saját elképzeléseimet is, különösen az éjszakai jelenetek esetében. Viszont kárpótolt mindenért az, hogy 35 mm-es filmmel dolgozhattam közel négy hónapon át. Ma már alig használnak filmszalagot a szakmában, talán én is utoljára dolgozhattam hagyományos módon.

Az említett botcsinálta csapat táborhelyén huszonegy nemzeti zászló lengett. Hogy érezte magát ebben a soknyelvű, vegyes kultúrájú közegben?

Valósággal lubickoltam benne! Nemcsak grúzok, németek, franciák, csehek, kazahsztániak, de irakiak és mongolok is dolgoztak a stábban. Kész kaland volt velük lenni – egyébként Budapestet is azért imádom, mert multikulturális, különösen nyáron, a turistaszezonban. Egy különböző nemzetiségű emberekből álló csapatba mindenki hozza a maga kultúrájának javát, esszenciáját, amely a látszólagos bábeli zűrzavar után idővel szépen összeolvad egy közös alkotásban. A nagyapát a török Ilyas Salman játszotta, csak törökül értett. Az unokáját, a tizenhárom éves Mariam Buturisvili alakította, aki grúzul beszélt, de csak elméletileg. Valójában egyetlen szót sem szólt a forgatások alatt. Több tolmács segítségével kommunikáltunk, mert a grúzok nem igazán beszélték az angolt. Sok idő ment el az ide-oda fordítgatásokkal, mire egy adott jelenet, mozdulat mindannyiunk számára világos lett.



Pénzt is sok ország adott a filmhez.

Volt benne kazah, cseh, francia, német és grúz pénz is, és ugyebár mi is adtunk hozzá a Focus-Fox stúdión keresztül, ahol jómagam cégtárs vagyok. Erre azért volt szükség, mert a cseheknek időközben elfogyott a pénzük. Azzal, hogy mi is invesztáltunk a produkcióba, kicsit olyan, mintha a Kukoricasziget a mi filmünk is lenne, magyaroké. A Mozinet volt olyan bátor, hogy vállalta a forgalmazást. Nagyon remélem, hogy a hazai közönségnek tetszeni fog a film.  Amikor a Titanic fesztiválon vetítették, az elején babonából nem is mertem bemenni egy ideig, mert attól féltem, hogy a film közben feláll valaki, és kimegy. Ez fájt volna. De szerencsére ez nem történt meg, sőt nagyon megható volt, hogy a végefőcímet is egytől egyig mindenki türelemmel végignézte. Hiába van egy filmnek fesztiválsikere vagy járja be a világot, söpri be a díjakat, más az, amikor nézőként beülök a moziba átlagemberek közé, és azon izgulok, vajon örömmel fogadják-e.

Nagyon emberi, mégis furcsa hallani, hogy egy világszinten elismert, többször díjazott operatőr még tud izgulni, szorongani.

Persze. Talán attól van ez, hogy úgy tíz évvel ezelőtt azt hittem, kimentem a divatból. Egy kicsit le is írtam magam. Egyszer kirúgtak egy németországi reklámból, és ez az eset olyan szinten kísért, hogy a mai napig álmodom vele. Befészkelte magát az agyamba a félsz. Ettől kezdve szokásommá vált, hogy babonából nem pakolom ki a bőröndömből a ruháimat a szállodákban, amit bérelnek nekem, hogy ha kiadják az utam, gyorsan össze tudjam kapni magam.

Ne menjünk el amellett, hogy a filmet Karlovy Vary óta még számos fesztiválon díjazták, sőt beválogatták az Oscar-díjra jelöltek közé. Milyen érzés ez?

Hogy a kilencbe bekerült a film, az nagy dolog, végtelenül örültem neki. Azzal persze számoltam, hogy a lottó ötöst az ember kétszer nem nyerheti meg. Engem 1991-ben már ért szerencse, nem szabad mohónak lenni.

Amerika nem akart megválni öntől, másfél évtizedet élt kint. Mik az alapvető különbségek az ottani és a hazai filmkészítés között?

Egy amerikai film esetében sokkal nagyobb a gazdasági fegyelem. Nagy felkészültséget követel az embertől egy produkció, de ami a legfontosabb, hogy nem szabad hibázni. Egyet még el lehet követni, de a következő után már előbb tudják a társaid, hogy le fognak váltani, és hogy ki ül a helyedre, mint te magad. Első helyen mindig a producer áll, aztán jön a színész és a rendező. Az operatőrt jóformán csak technikusnak tekintik, és nem nézik jó szemmel, ha belekotyog a dolgokba.

Ebből arra következtetek, hogy ön márpedig az a belekotyogós típus, vagyis olyan, aki szereti érvényre juttatni az elképzeléseit a jó film érdekében.

Valóban európai lendülettel dumáltam bele kint mindenbe, ahogy azt itthon megszoktam. Finoman adagoltam az elképzeléseimet, aztán idővel megszokták ezt a magamfajta „furcsa európai operatőrt”.

A filmszalagot digitális képek váltják fel. Hogyan látja, kevésbé lesz szükség operatőrökre a jövőben?

Operatőrre mindig szükség lesz, de mást kell majd tudniuk, mint az analóg korszakban. Az a pontos filmmérési technikai tudás, ami korábban elengedhetetlen volt, mára valamelyest jelentőségét vesztette. Manapság agyon van minden technicizálva. A kép már nem kizárólag az enyém, hanem a rajzolóké, a festőké, az animátoroké, a digitális szakembereké is. Régen mindent a helyszínen kellett beállítanunk, később már nem nagyon módosíthattunk. Amilyennek a forgatáson megalkottuk, olyan lett a film is. Most mindez fordítva működik: sokkal több minden történik az utómunka során a képpel, mint a helyszínen.

Portré: CZIRJÁK PÁL

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben