×

„A hallgatás tud igazán hangos lenni”
Beszélgetés Deák Kristóffal
Jónás Ágnes
2016 // 06. 30

Mit tehet az ember, ha válasz­tania kell: együtt él az igaz­ság­talan­ság­gal a közös­ség nyúj­totta elő­nyö­kért, vagy fel­emeli a sza­vát, és szét­rob­bantja a közös­séget az igaz­ság­talan­ság meg­szün­te­tése érde­kében? Deák Kris­tóffal, a Min­denki ren­dező­jével több­szö­rös díj­nyer­tes film­jéről és alko­tói kon­cep­ciójá­ról beszél­gettünk.
Deák Kristóf Mindenki című alkotása az idén márciusban, a Friss Hús Budapest nemzetközi rövidfilmfesztiválon mutatkozott be a magyar közönségnek, majd elnyerte a tokiói Short Shorts fesztivál nemzetközi kisjátékfilm-kategóriájának fődíját, a közönségdíjat és a fesztivál nagydíját, mellyel az Oscar-díjra való jelölhetőség is együtt jár. A rendezővel filmjéről és alkotói koncepciójáról beszélgettünk.



Honnan jött a kisjátékfilmed alapötlete?

A Mindenki sztoriját egy svéd lakótársamtól hallottam Londonban, vele történt meg hasonló eset gyerekkorában. Kórusban énekelt, de a vezető tanárnő egy nap félrevonta, és azt kérte tőle, ne énekeljen, csak tátogjon, mondván, nem elég jó a hangja. Később kiderült, hogy a pedagógus még másik ötven gyerektől kérte négyszemközt ugyanezt, vagyis tulajdonképpen a fél kórus tátogott. Így nyertek díjakat és utaztak külföldi fellépésekre. Az ügy kipattant, a szülők felháborodtak, a kórus feloszlott. Arra gondoltam, sokkal érdekesebb lenne, ha másképpen érne véget ez a történet, ha a gyerekek valamiféle bosszút állnának az autokrata tanárnőn.

Sok olyan filmmel, novellával találkozhattunk már, amelynek fókuszában a gyermeki tisztaság felnőtti romlottsággal való ütközése áll. A te filmed is ilyen kérdéseket feszeget?

Megpendíti, hogy mi van akkor, ha az ember olyan helyzetbe, közegbe kényszerül, ahol igazságtalanság éri, és választania kell: vagy együtt él az igazságtalansággal, befogja a száját, és hallgatásért cserébe élvezi a közösség által nyújtott előnyöket, vagy felemeli a szavát, és szétrobbantja a közösséget az igazságtalanság megszüntetése érdekében. Meddig érdemes kompromisszumot kötni, hol kezdődik az a pont, ahol már nem lehet elviselni az igazságtalanságot? Szerintem ez egy olyan dilemma, ami több szinten jelen van a magyar társadalomban és sok helyütt a világban.



A gyerekeknek rettentő erős az igazságérzetük...

Abszolút. Azt látom, hogy az igazságérzet a felnőtt társadalomba való bekerüléssel elnyomásnak van kitéve, de szerencsére mindig akad néhány „felnőtt gyerek”, akiben még működik.

Kisjátékfilmed napjainkban készült, mégis nosztalgikusan múltat idéz: nem láthatunk a gyerekek kezében digitális kütyüket, mi több, trendi ruháknak sincs nyoma. Miért?

A 21. századi kellékek mellőzése a koncepció része volt. Habár nincs egyértelműen kimondva, de a film az én gyerekkorom idején, a ’90-es évek legelején játszódik. 1991-re utal a jelenet, amelyből megtudjuk, hogy a főszereplő kislány egy édesanyja által Bécsből hozott karkötőt visel. Ez akkoriban nagy szó volt! Több, mint húsz évvel ezelőtt az internet, a mobiltelefon ismeretlen volt. Sajnos azok az izgalmas sztorik, titkok, feszültségek, amelyek az én gyerekkoromban mindennaposak voltak, a mai digitalizált világban már nem fordulhatnak elő, egyszerűen azért, mert másképpen terjed az információ, máshogy szerveződik a társadalom. Részben azért esett a választás az 1990-es évek elejére, mert ezt az időszakot ismerem, ebben nőttem fel, másrészt remélhetőleg valóban sokakban nosztalgiát ébreszt. Persze azt azért nem akartam, hogy minden snitt a tekerős telefonok korát idézze – ügyesen kellett balanszírozni. Két budapesti egyházi iskolában forgattunk, ahol nem nagyon újítottak fel semmit a ’90-es évek óta, ezért remekül passzoltak a hangulathoz.

A filmben szereplő gyerekek az Y és Z generációhoz tartoznak, mégis öröm nézni, ahogyan ugróiskoláznak és kiszámolós játékokat játszanak.

Érdekes módon nem kellett különösebben sok ideig tanítgatni nekik ezeket a régi játékokat, amint elvettük tőlük az okostelefonjaikat, rögtön rákaptak az ugróiskolázás ízére...



A két főszereplőt, Zsófit és Lizát Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya alakítja. A tízéves Zsófi új iskolába kerül, Liza a bizalmába fogadja. Miért esett éppen rájuk a választásod?

A két Dorkát egy nagyobb casting folyamat során találtuk meg. Öt különböző iskolai kórust is megnéztem, mert fontos volt, hogy a kórus, amelyet a filmben látunk, összeszokott csapat képét mutassa. A választás végül a Bakáts Téri Ének-Zenei Általános Iskola kórusára esett. Az itteni gyerekek viselkedtek a pozitív értelemben véve a legrosszabbul, volt bennük élet, kicsit sem voltak karót nyeltek vagy túlfegyelmezettek, közben meg nagy tiszteletet tanúsítottak egymás, illetve a kórusvezető pedagógus, Molnár Mónika iránt.

Mennyire volt nehéz a közös munka?

Van egy filmes mondás, hogy csak gyerekekkel és kutyákkal ne dolgozz! Kellemesen csalódtam, ugyanis azok a gyerekek, akikkel mi forgattunk, egytől egyig hihetetlenül pontosan és fegyelmezetten dolgoztak. Játékosak és kreatívak voltak, egyéniségük rengeteg pluszt adott a filmhez. Óriási energiával és természetességgel voltak jelen, igazi szuperhősök.

Evidens volt, hogy az énektanárnő szerepét Szamosi Zsófiára osztod?

Megnéztem egy-két jelenetet vele és még néhány színésznővel, akikre gondoltam. Zsófi olyan szempontból tűnt a legjobb választásnak, hogy nagyon jól el tudtunk beszélgetni a forgatókönyvről. Hozzám hasonlóan ő is belelátta a filmbe a társadalomkritikai mondanivalót, ráadásul nem fél félelmetesnek mutatkozni sem filmen, sem színpadon. Ez utóbbit több Pintér Béla-darab igazolja. Cél volt, hogy a kedves tanárnőről az utolsó jelenetben lehulljon a kedvesség maszkja, és előjöjjön a valós, hisztérikus, agresszív természete. Tudtam, hogy Zsófi ezt remekül meg fogja tudni oldani.



Mit jelentenek a produkció utóéletének szempontjából az eddig besöpört díjak?

Az alkotás a lille-i és a torontói elismerésen kívül a Lanzarote Nemzetközi Filmfesztiválon is közönségdíjat nyert, Tokióban pedig megkapta a Short Shorts fesztivál nemzetközi kisjátékfilm-kategóriájának fődíját, a fesztivál nagydíját és a közönségdíjat is. Ezek után természetesen megy tovább a film: legközelebb angliai, koreai, tajvani premierünk lesz, és remélhetőleg Amerikában is lesz több fesztiválszereplés. Meglepő, hogy forgalmazók is érdeklődnek a Mindenki iránt, vagyis eladhatóvá vált, ami kisfilmek esetében ritkaságnak számít.

Mit gondolsz, mivel vívta ki a film a kritikusok és a közönség szimpátiáját?

Amikor Tokióban átvettem a díjakat, olyan örömmámorban úsztam, hogy bevallom, nehéz visszaemlékezni, pontosan milyen dicséretekkel illették az alkotást, de méltatták a főszereplők természetes játékát és azt is, hogy jóval többről szól a sztori, mint ami a felszínen látszik belőle. Szerencsére a japán közönség és a nemzetközi zsűri is azokat a dolgokat látta meg a filmben, amelyeket hangsúlyozni akartam.

Akadhatnak olyanok, akik aktuálpolitikát látnak bele.

Egyáltalán nem bánom, ha valaki a társadalomkritikát is meglátja a filmben, de nem volt célunk az aktuálpolitizálás, csupán megmutattuk, hogy miféle igazságtalanság ütheti fel a fejét egy adott közösségben. A film televíziós bemutatója előtt egy nappal volt az országban egy pedagógustüntetés, ahol a résztvevők több perces néma csönddel álltak ki az utcára. Érdekes volt látni, hogy ők akkor ott ráéreztek annak az ízére, amit én a kisfilmemmel kívántam átadni: a közös csend fejezi ki a legszebben az összetartozást, hiszen a csendet akár egyvalaki is megtörhetné. A hallgatás tud igazán hangos lenni.



Habár a magyar rövidfilmek szenzációsak, helyük még mindig a nyitófilm és a felkapott netes videó között ingázik, a legtöbbjük nem vagy csak jóval a fesztiválozás után kerül bemutatásra. Szerinted mi lehet ennek az oka?

Talán a programstruktúrához van köze, ugyanis nagyon nehéz egy negyedórás kisfilmet betenni egy műsorrácsba. A legtöbb tévéműsor fél, egy vagy másfél órásra van tervezve, a mozifilmek többsége kétórás. Nem hiszem azonban, hogy reménytelen a helyzet, szerintem reneszánsza lehet a rövidfilmnek a közeljövőben. A Vimeo régóta koncentrál a rövidfilmesekre, sok alkotó tölti fel a fesztiválokat megjárt filmjeit. Talán lassanként le foglak bomlani a falak, az emberek a rövidebb filmekre is kíváncsiak lesznek.

Ha röviden kellene megfogalmazni, hogy mi jellemzi az alkotói koncepciódat általában, mit mondanál?

Ezt időről időre újrafogalmazom magamban, de egy dolog mindig visszatér: minden sztorim középpontjában valamiféle paradoxon áll. A szereplők feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek, majd kétségbeesetten próbálnak megoldást találni, ami igazából nem lehetséges. Az élet ilyen paradox helyzetek sorozata, és szerintem az emberek azért mesélnek történeteket, mert érdekli őket, hogy a másik hogyan döntött egy lehetetlen helyzetben. Szeretem a fixa ideával rendelkező karaktereket is. A stílus szempontjából pedig számomra mindennél fontosabb a képek ritmusa, meg úgy egyáltalán a ritmus és a zene. Olyan családból jövök, ahol folyamatosan szólt a zene. A Mindenki sem vizuális orgia, sokkal inkább fókuszál a ritmusra, a zenére, a képekre és a színészekre, mint a meghökkentő vizuális truvájokra.



A filmezésen kívül sosem fordult meg a fejedben más alternatíva? Nem akartál például zenész vagy közgazdász lenni?

Volt egy pár kanyar az életemben, amíg eljutottam a filmezésig. Tizenegy évesen kerültem be egy videószakkörbe, ami akkoriban kuriózumnak számított az általános iskolánkban. Délutánonként rövidebb jeleneteket rögzítettünk VHS kamerára, ekkor csapott meg először a filmezés szele. A középiskolában már inkább zenélni szerettem, és rocksztár akartam lenni, aztán az egyetem előtt azt gondoltam: ha már úgyis rajongok a zenéért, miért ne lehetnék hangmérnök? Felvettek a BME villamosmérnök képzésére, tanulmányaimmal egy időben két barátommal rádióműsort készítettünk az Est FM-en. Aztán a barátaimat sorban felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, amitől visszatért belém a filmezés iránti régi vágy.

Először a gyártásvezető szakon tanultál.

Igen, a filmezés technikai és üzleti oldalával kezdtem. Később nagyobb filmekben, ismert hazai és külföldi rendezők, például Goda Krisztina mellett is dolgoztam. Ekkoriban jöttem rá, hogy a vágást bizony nagyon meg kell tanulnom, hiszen a vágóasztalon dől el, hogy a filmből összeáll-e valami vagy sem. Szóval pár év vágás következett, majd Londonban tanultam rendezést.

Mennyi pluszt adott számodra a londoni képzés?

Megjött az önbizalmam. A kinti rendezői képzés nagyon gyakorlatias, kvázi iparművész jellegű. Az volt a legfontosabb, hogy minél többet dolgozzunk színészekkel, gyorsan megtanuljuk kihozni belőlük a legjobbat. A budapesti oktatás sokkal inkább a vizualitásra koncentrál, és fontosabb a mester–tanítvány kapcsolat a vezető tanárokkal. Londonban szinte alig fektettünk hangsúlyt például a látványtervre – az érzelemátadásra és a történetmesélésre összpontosítottunk.

Mindez a Hacktion előtt történt?

Igen. Kint dolgoztam vágóként, és időnként rendeztem is. A showrunnernek megtetszett az egyik munkám, és felkért, hogy csináljuk meg a Hacktiont. Azóta is imádom a sorozatokat, nem csak készíteni, hanem nézni is.

Melyik az abszolút kedvenced?

A Dexter első négy évada például nagy hatással volt rám. Végig egy sorozatgyilkosnak drukkol az ember, közben pedig olyan mélységeket jár meg, ami játékfilmben elképzelhetetlen. És ott egy tökéletes drámai befejezés – utána kár volt folytatni…

Mi lesz a következő projekted?

Nemrégiben jött a döntés a Magyar Média Mecenatúrától, hogy a Friss Hús filmfesztivál keretében megrendezett második magyar pitchfórumon nyertes A legjobb játék című filmtervem megkapta a támogatást, úgyhogy ezt forgatjuk legközelebb. Kicsit ambiciózusabb projekt, a jelenben játszódik, felnőtteknek készül. Sci-fi, de mégsem az. A mesterséges intelligencia és az átlagember találkozásáról szól, viszont csak olyan mesterséges intelligencia van benne, ami napjainkban is létezik, működik. De van még nagyjáték- és tévéfilmterv is a tarsolyomban. Minden jön majd szép sorjában.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben