×

Apró csoda a láthatáron
Wes Anderson: Holdfény királyság
Szövényi-Lux Balázs
2012 // 06. 20

Lehangolni a nézőt nem nehéz, külö­nösen nap­jainkban, de fel­húzni a szája szélét, meg­nevet­tetni, kihúzni a hétköz­napokból szuper­hősök és ide­álok nélkül, „egy­szerű” fiata­lokkal olyan teljesít­mény, amiért igazán hálásak lehetünk. Wes Anderson meg­érdemli a tapsot. Hozott nekünk egy kisebb csodát. Ennek van igazán értelme.
Ijesztgetni könnyű, hullahegyeket és mocskot felvenni sem nagy művészet (elnézést a kivételektől), de úgy mesélni, hogy az bemásszon egészen mélyre, úgy játszani, hogy az közben véresen komolynak tűnjön, és úgy beszélni a (gyerek)szerelemről, hogy az egyszerre legyen személyes és univerzális: az már valami. Lehangolni a nézőt nem nehéz, különösen napjainkban, de felhúzni a szája szélét, megnevettetni, kihúzni a hétköznapokból szuperhősök és ideálok nélkül, „egyszerű” fiatalokkal olyan teljesítmény, amiért igazán hálásak lehetünk. Wes Anderson megérdemli a tapsot. Hozott nekünk egy kisebb csodát. Ennek van igazán értelme.

Szinte még gyerekek, csak tizenkét évesek, és most, a kamaszkor küszöbén járva bizonytalanná válik körülöttük a világ. Nem találják a helyüket, kívülállók lesznek, magukba zárkóznak, de a helyzet megváltozik, amikor kiderül, hogy már nincsenek egyedül. Ugyanis Sam és Suzy találkozásuk után mindjárt szerelmesek lesznek, egy húron pendülnek, és úgy döntenek, itt az ideje, hogy közös életet kezdjenek. A fiú titokban otthagyja a cserkésztábort, Suzy meg elmenekül a számára egyhangú és élettelen családi házból. Találkoznak a megbeszélt szabályok szerint, és nekivágnak a vad természetnek, hogy sátorban aludva, halászással, sütögetéssel, könyvekkel és lemezjátszóval megtalálják közös boldogságukat. Ám a cserkésztábor ifjú vezetője, az aggódó szülők és egy keserűen unalmas rendőr nekiáll, hogy megkeresse az elveszett gyerekeket, és visszavigye őket a megszokott világukba. De a fiataloknak eltökélt szándéka, hogy fellázadjanak a szürkeség, a szögletesség ellen, és hogy igenis együtt maradjanak: tudják, mi az, ami igazán számít.

Wes Anderson rendező neve már-már fogalommá vált, melyet maguknak való figurákkal, kissé szürreális cselekménnyel, játékos képekkel és az oly jellemző édes-bús hangulattal kapcsolunk össze. Eddigi alkotásai is színpompás, egészen eredeti művek voltak, bár az átgondoltság, a filmes narratíva nem minden esetben működött makulátlanul. Olykor inkább csak nagyszerű és jó jelenetek követték egymást, és volt, hogy a végeredmény kissé szétesett. Legújabb filmjével azonban tökéletesen eltalálta az arányokat, úgy, hogy közben egy pillanatig sem tagadta meg önmagát – szabályosabb, átgondoltabb lett az új mutatvány, de a kézjegy most is igen erős. Sőt, az eddigi legszebb filmjét alkotta meg, melyben az érzelmek nagyobb teret kapnak, mint bármikor máskor. Különc, szeretni vágyó karaktereihez a rá jellemző humanizmussal közelít, és a szokottnál is varázslatosabb hangulatot teremt. Itt semmi sem hétköznapi: egy sátor, egy vízpart, de még a lemezjátszó is egyedivé válik, és a szereplők is máshogy viselkednek, mint ahogy azt elvárnánk. A piros kabátos bácsika zavartalanul áll a kamera elé, és magyarázza a cselekmény körülményeit. A kislány két lépés között megáll, és belenéz a képbe – ránk néz. A cserkészgyerekek olyanok, mint a felnőtt katonák: okoskodnak, berúgják az ajtót, bajtársiasak. A cselekményben vegyülnek a groteszk és mesés elemek, az érzelmek viszont sosem szállnak el: a stilizáció csak átélhetőbbé teszi őket. Mindez pedig pazar képi és zenei világban tárul a szemünk elé. Rendkívül tervezett és gondosan felépített látványt kapunk, csodálatos színekkel, hangulatos kompozíciókkal, olykor egészen stilizált beállításokkal. A zenei világ pedig tanítanivaló: sokféle dallam, mégsem esik szét, olykor teljesen egyenrangú a képekkel. A színészek remekelnek, a gyerekek szerethetőek és igaziak, valóban megható nézni, ahogy egymásra találnak. Nem tökéletesek, egyik szereplő sem az – épp ez a lényeg.

A Holdfény királyság nem távoli bolygókra repíti nézőjét, hanem egy gyerekkori mesevilágba. Ez a világ pedig szívet melengető, tele játékkal és szeretettel (és egy kis mélabúval persze). Wes Anderson ezzel mutatta meg végérvényesen, hogy nemcsak különc filmkészítő, de zseniális rendező is. Csoda ez, lehet, nem méretes, de hogy igazi, az biztos.

Holdfény királyság (Moonrise Kingdom)
Rendezte: Wes Anderson
Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 2012.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben