×

A pókjelmezes fiú
Marc Webb: A csodálatos pókember
Szövényi-Lux Balázs
2012 // 07. 30

Ha meghalljuk, hogy egy újabb film készül a hős csodá­latos törté­netei­ről, mindjárt arra gondol­hatunk, hogy az Álom­gyár anyagi gon­dokkal és ötlet­telen­séggel küzd, és így kíván biztos forrá­sokhoz jutni. Ám mikor egy széria újra­indul, vagyis új színésszel és rende­zővel elölről kezdik a törté­net elmesé­lését, akkor érde­mes fel­tenni a kérdést: talán nem volt elég jó az előző verzió?
A Pókember a szuperhős-univerzum egyik legemblematikusabb figurája, akit tömegek kedvelnek, ismernek – nem csoda, hogy igazi pénzforrásnak számít egy-egy filmstúdió számára. Ha meghalljuk, hogy egy újabb film készül a hős csodálatos történeteiről, mindjárt arra gondolhatunk, hogy az Álomgyár anyagi gondokkal és ötlettelenséggel küzd, és így kíván biztos forrásokhoz jutni. Ám mikor egy széria újraindul, vagyis új színésszel és rendezővel elölről kezdik a történet elmesélését, akkor érdemes feltenni a kérdést: talán nem volt elég jó az előző verzió?

Peter Parker történetét annyian ismerjük, hogy nem is érdemes hosszasan taglalni, hiszen így az új kiadás kevés meglepetését is elronthatjuk. Az ügyetlen, jólelkű srác pókos mutálódását egyszer már végigkövettük, így a kérdés nem az, hogy mit fogunk látni, hanem az, hogy hogyan mutatja meg nekünk mindezt Marc Webb (500 nap nyár) rendező. Ugyanis a hogyan volt az, ami az előző filmekben rendre problémát okozott: Sam Raimi filmjei túlzottan patetikusak, kissé kaotikusak voltak, főszereplője pedig nevetségesen gyermeki figura volt. Az a vagányság, ami a képregényekben és rajzfilmekben megvolt, nála kimaradt, helyette kaptunk nagy szavakat rossz helyen, eltúlzott romantikát, hiteltelen érzelmeket. Marc Webb legújabb rendezése viszont szinte minden téren ráver elődjére, vagyis minőségi munkával állunk szemben – legnagyobb örömünkre. Persze a „mintha már láttam volna” érzés végig ott motoszkál a legtöbb beállításban, eredetiségről beszélni egészen fölösleges: sem a pókfonalas, ugrálós mutatványokban, sem az akciójelenetekben, sem pedig a képi világban nincs semmi újdonság vagy különösen lenyűgöző. Ezek már a „régi” kiadásban is megfelelőek voltak (itt is jól működnek), de a mozgóképes munka lelkét nem is a technika, hanem a szereplők, az érzelmek és a ritmus adja: ez az, ami miatt Webb filmje jobb az elődjénél. Nála Peter Parker (Pókember) végre nemcsak egy szerencsétlen, nagyra nőtt óvodás (akiről nehéz elhinni, hogy azonos a maszkban ugráló igazságosztóval), hanem valóban szerethető kamaszfiú lett. Andrew Garfield remek választás volt a szerepre, az ő tolmácsolásában egy keményfejű, kissé ügyetlen, hús-vér szuperhőst kapunk, aki valójában nem is hős, csupán egy álarc mögé bújt, pókcsípte Peter Parker. Ami pedig külön örömre ad okot, az a figura humoros és dacos oldalának bemutatása és a képregényből ismert vagánykodó, pimasz beszólások helyes adagolása.

A főellenség szerepében Rhys Ifans igazán elegánsan teljesít, és úgy játssza a fokozatosan hüllővé változó doktort, hogy mindvégig emberi, esetlen tud maradni (bár azért a Batmanben szereplő Heath Ledger-féle gonosztól messze van). A női főszereplőt viszont ez esetben sem sikerült helyesen kiválasztani. Emma Stone (Könnyű nőcske) remek színésznő, akinek igazi arca és stílusa van, ám ebben az univerzumban ez épp hátrányára válik: nem rá szabták a kétdimenziós szerelmes lányt. Kissé úgy érezhetjük, hogy kilóg a filmből, és bár kedves párost alkotnak Garfielddal, mégsem válnak igazi mozis álompárrá. Viszont közös jeleneteiket nem a hisztizés és pöffeszkedés tölti ki, hanem báj és fiatalos ügyetlenség – olyan, amit sokan ismerhetünk, így sosem válnak irritálóvá vagy fárasztóvá.

Webb nemcsak humorosabbra, de fiatalosabbra is vette a hangnemet, ami egyáltalán nem tett rosszat a mozinak, sőt talán épp ez a dolog nyitja. Olykor popzene szól, olykor gimnáziumi verekedést látunk, olykor kamaszkori szülő–gyerek konfliktusokat kapunk, és ilyenkor valóban élettel telik meg az alkotás. Kifogástalanul működnek Peter és nagybátyja közös jelenetei, Martin Sheen karakteres Ben bácsi lett, és végre nemcsak életigazságokat oszt meg az általa nevelt keményfejű fiúval – bőven viccelődik is. Ami pedig a tempót illeti, a több mint két óra szinte egyáltalán nem ül le, jókor jön az érzelem (bár komoly lélekábrázolásról nem beszélhetünk) és jókor érkezik az ugrálás is, továbbá szépen építkezik a cselekmény.

A jellegtelen főcím még nem ezt sejteti, de Marc Webb Pókembere jól működő szuperhősmozi, mely finoman zárójelbe helyezi a tíz évvel ezelőtti verziót – és nem is technikai értelemben. Nem ez lesz a nyári etalonfilm, de mindenképp szórakoztató és hangulatos munka, valamivel több is, mint tisztes iparos termék. Van benne egy fiú – kamaszosan ügyetlen, de nem tökkelütött –, aki különleges képességeket szerez, álarcot húz, és fejjel nekimegy a világnak. De azért mindvégig csak egy kamasz fiú marad, és valójában ezzel nyeri el a nézők szeretetét.

Megjegyzés: a 3D és a magyar szinkron elkerülése erősen ajánlott!

A csodálatos pókember (The Amazing Spider-Man)
Rendezte: Marc Webb
Színes, magyarul beszélő, amerikai fantasztikus akciófilm, 2012.

A képek forrása a port.hu
és a http://www.theamazingspiderman.com/site/

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben