• A krumplileves az krumplileves

    Hugh Laurie: Let them talk

    2012.03.11 — Szerző: Bornemissza Ádám

    Hugh Laurie a kép­ernyőn egy morc, kissé cini­kus pacák. Hogy ez mennyire dr. House sze­repe, mennyit merít magából, nem tudni, de 2011-es blues­lemezét hall­gatva inkább haj­lok arra, hogy a való­di Laurie messze nem olyan bár­dolat­lan lelkü­letű, mint a soro­zat doktora.

  • Színészek zenei lemezeivel szemben mindig némi óvatos távolságtartással viseltetek, valahogy másfelől nyúlnak a dalokhoz, mint a zenészek. Előadásnak tekintik, egy szerepnek, egy feladatnak, egy lírai énnek. A zene, a daléneklés viszont talán nem szerep, inkább vallomás. Ott nem érdemes egy fiktív figura bőrébe bújni, csakis a saját habitus működik, igaz, ez elbír nem is kevés karikírozást, és mivel magunkat parodizáljuk, öniróniát. Ez az egy módja, hogy az énekes előadó kilépjen saját magából, hogy túllépje önmagát. Nincs szerep, csak szereplés van. És ha mindennek a blues, a tradicionális blues ágyaz meg, ahol a legegyszerűbb frazír a legjobb, pláne óvatosan kell a szereplést tálalni. Itt minden eltúlzott manír azonnal bukik, minden túlhangsúlyozás, mértéktelenség azonnali hitelvesztéssel jár. Ez a muzsika egyszerű, mint a bot, a szövegvilág sem bír el kackiás, körmönfont mondatokat. Itt a krumplileves az krumplileves. Mi a recept? Nagyon kell szeretni, más titok nincs. No meg kicsit tudni sem árt, mert az egyszerű vázakat fel is kell öltöztetni, ki is kell színezni.

    Hugh Laurie a képernyőn egy morc, kissé cinikus pacák. Hogy ez mennyire dr. House szerepe, mennyit merít magából, nem tudni, de 2011-es blueslemezét hallgatva inkább hajlok arra, hogy a valódi Laurie messze nem olyan bárdolatlan lelkületű, mint a sorozat doktora. A lemezen egy vérbő, rusztikus előadót hallok, aki ha nem is a hangszálak virtuóza – az nem is illene egy blueslemezre –, de tisztán, lendületesen vezeti elő a több mint tucatnyi régi dalt, jónéhány féle zsánerből válogatva, mindig az adott modorhoz igazodó énekléssel. Emellett zongorázik, gitározik is.

    [youtube]http://www.youtube.com/watch?v=gI7_sXFN6t0[/youtube]

    És éppen ez teszi kissé gyanússá. Persze érthető, hogy megmártózik a neki kedves korszakok, hangszerelések sokaságában, hiszen ő most kirándul, ez egy hobbilemez (a rosszmájúság az üzlet szót súgná, de ne hallgassunk rá), nem egy dramaturgiailag felépített, egységes hangon megszólaló, koherens album. Van itt minden, amit a blues elbír: a Mississippi öröksége (The whale has swallowed me), boogie-woogie (Swanee river), gospel (Battle of Jerico), korabeli dzsesszbe csúszó zongora (St. James Infirmary, After you’ve gone), swing (Winin’ boy blues), hillybilly – szinte jugband (You don’t know my mind), New Orleans (talán ez az irány fogja leginkább össze a dalokat): a blues mind földrajzi, mind időbeli módon bejárattatik. Szól itt zongora, akusztikus gitár, slide, mandolin, tangóharmonika, ütősökből rengetegféle. Elektromos gitár nincs, szerencsére, az már a blues egy újabb, hatalmas szeletét is bevonná a játékba, akkor tényleg egy vásári esztráddá változna a lemez. Így megmarad a prewar korszakban, elég szerteágazó az is. A hangszerelés mértéktartó, hagyományőrző, de ahol lehet, megkeresi az egyediség felé vezető utat. Szépen összerakott, korrekt munka ez a korong, gusztusos adagolásban. Laurie nagyon szeretheti a bluest, akik a lemezt meghangszerelték és feljátszották, itt-ott énekelték, azok meg nagyon értik is. Ők pedig nem akárkik: Tom Jones, Dr. John, Greg Allamn, Solomon Burke, Robert Plant, T-Bone Burnett, Alison Krause, John Legend. Ezekkel a formákkal nehéz mellétrafálni, ezek nagyágyúk, és Tom Jones akkora bluesénekes, mint a ház! (Lásd – inkább halld – a 2010-es Praise and blame című lemezét).

    Ha az album egy szűkebb sávban mozogna, mondjuk a lemezen leginkább erős régi folk-blues határain belül, mint a John Henry vagy a Police dog blues, lemondva a boogie és a New Orleans-i muzsika csábításairól, egy kimondottan tömör és velős blueslemez lehetett volna az eredmény, ami simán (persze messze nem simán, ezt tudjuk be a színésznek, a kívülállónak kijáró jóindulat túlzásának) versenyezhetne a hivatásos előadók albumaival. De így sem rossz, sőt. Ha nem keresünk egységet, ha dalonként hallgatjuk, parádés, hibátlan. Fogjuk fel annak, ami, aminek szánták: egy klassz áttekintésnek, egy ragyogó gyűjteménynek, egy bluesrajongó kiváló megnyilvánulásának. Ugyanis hiába a sok kiváló muzsikus, hiába a sok régi jó dal, ezt a főszerepet azért mégiscsak el kellett játszani, és az eredményt hallva nyilvánvaló, hogy ez Laurie-nak nem szerep, csak szereplés. A blues ő maga, nem kell magára öltenie, csak hagyni kell megszólalni azokat a hangokat onnan belülről: let them talk.

    Hugh Laurie: Let them talk, Warner Bros., 2011.

  • További cikkek