• A bemozdult fénykép

    Vancsó Zoltán: Álomvölgy – Az üresség felfedezése

    2012.10.07 — Szerző: Borbély László

    Nagy merészség a 21. század­ban olyan egész estés (68 perc) fotó­filmet készí­teni, melyről maga az alko­tó is azt állítja, hogy bár­mikor és bárhol két ana­lóg dia­vetítő­vel és egy cédé­lejátszó­val is elő­adható lenne. Jó, itt művészi felvé­telek­ről van szó, de akkor is: mi indo­kol­hatja az alkotó bátor­ságát, hogy szembe­megy a tren­dekkel, és egy merő­ben szo­katlan műfajt választ...?!

  • Nagy merészség a 21. században olyan egész estés (68 perc) fotófilmet készíteni, melyről maga az alkotó is azt állítja, hogy bármikor és bárhol két analóg diavetítővel és egy cédélejátszóval is előadható lenne. Arról már nem is beszélve, hogy manapság az otthon heverő képekből bárki könnyedén összedob egy jó kis slide show-t képernyővédőnek. Jó, itt művészi felvételekről van szó, de akkor is: mi indokolhatja az alkotó bátorságát, hogy szembemegy a trendekkel, és egy merőben szokatlan műfajt választ...?!

    Az Álomvölgy új műfaj: fotófilm. Rendezője Vancsó Zoltán, fotográfus. Alkotása egymásba úszó művészi fotográfiák sorozata. Nem előzmény nélkül való. Vancsó már két „kísérleti” fotófilmet készített Sóhajtenger – Kuba (2005) és Szándéktalan fény (2009) címmel. Mindkettő tapogatózás, tétova lépegetés az új műfaj irányába. Egy-egy téma, látszólag céltalanul egymásba kapcsolódó képek, hangulatok. Vancsó különleges képi világa, ahol helyenként a tárgyak emberszerűek, az emberek tárgyszerűek lesznek. Remek képek, de egybefűzve (filmesítve) sem többek egy – a modern kor elvárásainak megfelelő – speciális fotókiállításnál. A fotófilm fogalmának megértéséhez azonban több kell: megismerni az új műfajt létrehozó akaratot.

    A film két és fél év tematikus fotózásának eredménye. Több mint tízezer kép, melyből gondos válogatást követően került ki az a száz, melyből a film készült. Vancsó a film honlapján fellelhető (ön)riportfilmben hosszan beszél a film létrejöttének körülményeiről, annak filozófiai és alkotói előzményeiről. Első lépésként a „város elhagyása”, a technokrata, embertelenül felpörgetett világ felcserélése a vidékre, a nyugalomra, a természetre. Itt talál rá az erdőre mint fotótémára, mely az Álomvölgy fő ihletője lesz. Másodikként a „bemozdításos” technikára, mely a fényképezőgép az expozíció pillanatában történő megrántásával furcsa, életlen, kontúr nélküli képeket hoz létre. Harmadikként arra a filozófiára, mely ezeket egységbe fűzi, a „lelassulás” és „szemlélődés” alkotói állapotára, mely szándékosan szembehelyezkedik a modernitás felgyorsult világával, felületességével. Ezekből az alapattitűdökből születik meg a film, de fotófilmmé nem csak ezektől válik.

    Mert azzá válik. Még akkor is, ha Vancsó a film főcímében (és plakátján is) szándékosan elbizonytalanít minket: a főcímben közli, hogy az Álomvölgy „valójában nem is film”, a plakáton egyenesen figyelmeztet: „Vigyázat! Nem film!”, hanem csak „egy fotókiállítás a mozivásznon”. Ennek két oka lehet: egyrészről a forgalmazói szigor és a nézők félrevezetésétől való félelem (reklamációk, jegyvisszaváltás stb.), másrészről azonban alkotói szándék, mely pont azt tartja fontosnak, hogy művét ne az általános film-sztereotípiák alapján ítéljék meg, hanem abban a kategóriában, melybe tartozik: fotófilmként.

    Mitől lesz az?! Talán attól, ahogy organikus teljességgé válik. Alapegysége a pillanatot tökéletességében megragadni akaró művészi invencióból született fotográfia. Ez önmagában, egyedi totalitásában érték. Vancsó keze azonban megrántja a fényképezőgépet, és ezzel mozgásba hozza a képet, mintegy megindítja az időt. Az erdő, a fák meghajlanak, impresszionista kontúrokká válnak, kirajzolják a változást. Az egyedi kép filmkockákká sokszorozódik, másodpercenként huszonnégy kockává, és peregni kezd. Mellé kerül egy újabb kép, és kettejük találkozásából (egymásba áttünésükből) egy harmadik születik. A (fotó)film már megállíthatatlanul áramlik előre. A képek fejezeteket alkotnak, a tíz fejezet pedig a filmet.

    Az elkészült filmtekercset a moziban vetítik le nekünk. Ezen a mágikus helyen, melynek a világtól elzáró és egyben másik világot megnyitó funkcióját a popcornt majszoló, kólát szürcsölő multiplex-kultúrában már hajlamosak vagyunk teljesen elfelejteni. Pedig ebben az esetben a sötét, a csend az alapja annak az utazásnak, melyre az Álomvölgy hív minket. A film egy szinte elviselhetetlenül hosszú fekete képpel indul, ezzel arra kényszerít minket, hogy magunkra maradjunk, és megérezzük, nemcsak külső (befogadó), hanem belső (megismerő) meditatív utazásra indulunk.

    Az utazás során a tíz fejezet mindegyike lírai ihletésű címekkel hangol rá minket a következő képsorozatra. Az első, a Száműzetés a létezésbe a már említett „kiszakadást” és a harmónia megtalálását előlegezi meg, a második, A létezés nyugalma címmel a megérkezést, a szemlélődés kezdetét, a harmadik, a Szándéktalan fény az út megtalálása, melyen érdemes elindulni. Ezután Az erdő céltalan áramlását a Lombtalan álmok, A remény szótlan ösvényeit a Határait vesztett tágasság, a Roppanó tél fehér csendjét a Lusta alkonyok boldog sóhajai követik, majd a beteljesedést a Feloldódni a fényben fejezet hozza el. Az utolsó fejezet furcsa paplanernyős-medúza figurái mintha felfelé mozognának, mintha a fény felszippantaná őket, beleoldódnának a teljességbe. A címek mintha sugallnák: haladunk valami felé, de ez inkább körforgás, mint lineáris egység.

    Az Álomvölgy képei fantasztikus harmóniában kapcsolódnak egymásba. Ezek a csodálatos, impresszionista hangulatú képek tökéletes stílusegységet képeznek, miközben sejtelmességükkel állandó absztrakcióra késztetnek minket. A külső utazás belsővé válik. A megjelenő képek nem kötik meg a gondolatokat, hanem szabadjára engedik. Nem diktálnak, hanem körülvesznek, ellazítanak, felszabadítanak. Ez a film azoknak ajánlott, akik a létezéssel kapcsolatos kérdésekre nem kívülről várják, hanem magukban keresik a választ. Azoknak, akik szívesen vállalkoznak egy hipnotikus utazásra, hiszen az Álomvölgy saját képeink terepe, „az üresség felfedezése” a lélek kiürítésének élménye.

    A tökéletes feloldódást segíti a képekkel végig harmonizáló, de eközben mégis önálló egységet alkotó zene (Tius és Vancsó alkotása). Mindig érdekes filmfilozófiai kérdés volt számomra, hogy melyik előrevalóbb: a képekre komponált zene vagy a zenére vágott kép. Itt mintha mindkettő megtörtént volna. (Ez persze nem lehetséges. Vancsó bevallása szerint képről képre komponálták a zenét – „visszaidézhetetlen komplexitású munkafolyamatban”.)

    Az Álomvölgynek nincs története. Éppen az a különlegessége, hogy mindannyiunk története benne van. Csak rajtunk múlik, hogy megtaláljuk-e. Az Álomvölgy képei bennünk is megszülethetnek, vagy megszülettek már egyszer, ha nyitottak vagyunk a szépségre, a harmóniára, ha valaha is előfordult velünk, hogy együtt akartunk lélegezni a természettel. Ezeket a képeket nem tudjuk megőrizni, talán érzésekké alakítjuk őket, majd álmainkban megfoghatatlanul újra és újra elveszítjük őket. Ez a fotófilm – ha tartunk már ott a létezéshez való viszonyunkban – segít felfedezni, újra megtalálni saját képeinket.

    A képek forrása: www.photovancso.com


    Álomvölgy – Az üresség felfedezése
    Rendezte: Vancsó Zoltán
    Színes, magyar kísérleti film, 2012.

  • További cikkek