×

50 centes mozi
Mike Gunther: Felültetve
Szegheő Csaba
2012 // 07. 14

Bármilyen szem­üvegen keresz­tül pró­báljuk is nézni az alko­tást, hangya­bolyként go­molygó mellé­fogások kusza renge­tegével talál­kozunk, legyen szó a mini­málisan elvár­ható erede­tiség kérdé­séről, a tör­ténet­mesé­lési techni­kákról, drama­turgiáról vagy karak­ter­ábrá­zolásról. Kérdés, hogy ezek­nek az egzakt dolgok­nak mennyi jelen­tősége van, ha valaki leül meg­nézni egy filmet.
A Felültetve című filmet igazi kihívás lenne az objektív értékelési szempontok szerint „jónak” nevezni. Bármilyen szemüvegen keresztül próbáljuk is nézni az alkotást, hangyabolyként gomolygó melléfogások kusza rengetegével találkozunk, legyen szó a minimálisan elvárható eredetiség kérdéséről, a történetmesélési technikákról, dramaturgiáról vagy karakterábrázolásról. Kérdés, hogy ezeknek az egzakt dolgoknak mennyi jelentősége van, ha valaki leül megnézni egy filmet.

A Felültetve Sonny (Curtis „50 cent” Jackson) történetét kíséri végig, aki két barátjával együtt rajtaüt egy gyémántszállítmányon. A rablás sikerrel zárul, az akció után azonban egyik társa, Vincent (Ryan Phillippe), golyót ereszt a bajtársaiba, és elmenekül a drágakövekkel. Sonny túléli az árulást, hamar felépül sérüléséből, és üldözőbe veszi Vincentet. A hajtóvadászat során összetűzésbe keveredik a város maffiafőnökével (Bruce Willis) is, így kényes helyzetben találja magát – előnyt kell kovácsolni Vincent és a maffia két oldalról ránehezedő szorításából.

Ami elsőre feltűnhet a nézőnek, hogy a rendező minden bizonnyal elkötelezett híve brit kollégájának, Guy Ritchie-nek. A film minden ízében  A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső vagy a Blöff stílusjegyeit hordozza magán. Hasonlóak a konfliktusok, a viccesen érdekes karakterek, a stílustörésből származó humor, a spontánnak tűnő párbeszédek, a szövevényes megoldások, a sajátos hangvételű történetvezetés… és gyakorlatilag minden. A nyilvánvaló egyezéseket nevezhetjük a tiszteletadás szép példájának vagy az ötlettelen koppintás szomorú esetének, egy azonban biztos: Ritchie alkotásainak igényessége és kidolgozottsága ezt a filmet sajnos egyáltalán nem jellemzi.

Több szempontból is elhibázottnak mondható a történetvezetés. A film egyrészt rengeteg szálat indít el, és ezzel a sokfejű sárkánnyal valójában nem tud mit kezdeni. Néhány vonal (mint például a gyémántrablás után özvegyen maradt feleség története, az áruló Vincent börtönben lévő apjának szála vagy a maffiafőnök könyvelőjének sztorija) nemcsak a film elején tűnik egészen feleslegesnek, hanem később sem kap érdemi jelentőséget – akkor sem történt volna tragédia, ha az alkotó ezeket egyszerűbbekre cserélte, vagy egy mozdulattal elhagyta volna (igaz, akkor még a 85 percet sem érte volna el a játékidő). Másrészt, miközben a film elkezdi kibontani a cselekményt, minduntalan oda nem illő, érdektelen, jópofának szánt párbeszédekkel és epizódokkal hátráltatja az előrehaladást, feleslegesen lassítva ezzel a filmet: ahelyett, hogy Sonnyt akcióban látnánk, inkább azon kell időznünk, hogy filozófiai párbeszédeket folytat egy pappal, dealerekkel jópofizik, vagy éppen lapátot vásárol a barkácsboltban. Ezek a jelenetek elsősorban nem a történet kibomlását szolgálják, hanem a „50 cent” művésznevet viselő rapper által alakított figurát igyekeznek szimpatikusabbá tenni (az úriember amúgy produceri munkakörben is hozzájárult a film megszületéséhez).

Ezek a történetmesélési melléfogások a dramaturgiára is hatással vannak. A film nem generál igazi érzelmeket a nézőben, mert semmit sem fejt ki kellőképpen, illetve ha mégis megkísérel részletekbe menni, akkor kevésbé érdekfeszítő vagy korábban sokat látott elemekkel foglalkozik. Nincsenek igazán előkészített jelenetek, az események lógnak a levegőben, egyszerűen csak megtörténnek. Talán az egyetlen történeti elem, amit hosszabb felvezetés előz meg a filmben, az Sonny, Vincent és a maffiafőnök nagy találkozása, de ez a jelenet egyfelől néhány perc alatt véget is ér, másrészt az itt bemutatott meglepetésnél sokkalta bravúrosabb csavarokat is láthatott már a nagyközönség. Akkor sem indul meg sok minden az ember lelkében, amikor egyes karaktereket utolér a zord vég, hiszen senkit sem sikerül igazán megismernünk – amiben közrejátszhat, hogy nincs is sok minden, amit megismerhetnénk bennük. Egy-két jellemvonással minden szereplő leírható, így annak ellenére, hogy mókás beszólásokat adnak a szájukba, és néhányuk mögé felvázolnak valamilyen motivációegyüttest, papírfigurák maradnak, valódi tartalom nélkül.

A Felültetve című film megtekintése közben tehát gyakran temethetjük arcunkat tenyerünk sírjába, hiszen könnyű amellett érveket találni, hogy csupán egy rosszul kivitelezett koppintásról van szó. Ugyanakkor, ha körbenézünk a moziteremben, a poénokon hangosan nevető és az akciójelenetek alatt izgatottan figyelő embereket is láthatunk, akiknek hiába mesélnénk narrációról, dramaturgiáról, logikátlanságokról vagy karakterisztikáról. Az igazság az, hogy ezek az objektív szempontok gyakran teljesen lényegtelenek abban a szubjektív élményben, amit egy film átélése jelent. Egyes alkotások minden skálán csillagos ötössel teljesítenek, és mégsem fogjuk szeretni őket, míg másokért minden hibájuk ellenére rajongani tudunk. Így hát maradjunk annyiban, hogy e sorok írója nem tudja jó szívvel megtekintésre ajánlani a filmet, de csak akkor higgyenek neki, ha éppen olyan kedvük van.

Felültetve (Setup)
Rendezte: Mike Gunther
Színes, magyarul beszélő amerikai akciófilm, 2011.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben