×

Visszafelé nyíl
Berta Ádám: Egon nem fáradt
Toroczkay András
2012 // 06. 20

Mikor a kötet felénél abba kell hagyni az olvasást, igazat adunk Tibor Fischernek. Az ismert író egy interjú­jában arról beszél, hogy ő szereti ugyan Csehovot, de a leg­nagyobb bűn, amit az iroda­lom ellen elkö­vettek, az épp az orosz szerző­höz köthető. Elhitet­te ugyanis az írókkal, hogy nem baj, ha nem törté­nik semmi a prózában. Ami viszont Csehov­nál bejön, érdekes, másnál álta­lában dög­unalmas. Berta Ádám prózá­jával sem az a baj, hogy nem történik ben­ne semmi, hanem főként az, hogy ez tényleg érdek­telen.
Berta Ádám első novelláskönyvének belső borítóján egy fülszöveg, egy kép és némi információ található az íróról. Megtudhatjuk, hogy a bizalomgerjesztő kinézetű srác 1974-es születésű, szegedi, továbbá hogy eddig fordításokat jelentetett meg. A fülszövegből pedig az derül ki, hogy Kukorelly Endre szerint a novellák „okos, vidám, mellbevágó, naiv és felforgató írások”, hogy „hangsúlyosan napjainkban játszódó történetek, ahol a játék nagyon fontos”. Azt is megtudjuk tőle, hogy a figurák „valami bravúrosan” trendik és reflektálatlanok. És hogy a történetek csattanók nélkül csattannak végül. A fülszöveg alatt van pár sor Marno János kortárs költőtől („dolog / mely fényárban ölt árnyékkal megtoldott / alakot”). A pár sor elhelyezkedéséből nem világos, hogy az is valami ajánlás-e, vagy esetleg mottó. (De honnan? Melyik versből?) Inkább az utóbbira tippelnék, és ha ez a helyzet, teljesen mellékesen tisztességtelennek érzem az eljárást, hogy Marnót álajánlóként rángassák ide. De ne akadjunk ezen fenn.

A kötet dizájnja egyébként nagyon gusztusos. Ezüstszürke alapon a távkapcsoló ismert ON jele látható rajta hatalmasra nagyítva, amely jel, ha jól interneteztem, a készenléti állapotot jelzi. Gondolatébresztő, hangulatteremtő külalak. Főként, hogy a cím félig vörössel, félig feketével van szedve. Habár hogy ennek van-e jelentése, egyelőre rejtély. Aki nagy kedvvel kezd ezek után az olvasásba, „végre egy fiatalos, lendületes, mai szerző, akinek van mondanivalója arról, ami körülvesz minket” – mondja magában.

Mikor a kötet felénél abba kell hagyni az olvasást, igazat adunk Tibor Fischernek. Az ismert író egy interjújában arról beszél, hogy ő szereti ugyan Csehovot, de a legnagyobb bűn, amit az irodalom ellen elkövettek, az épp az orosz szerzőhöz köthető. Elhitette ugyanis az írókkal, hogy nem baj, ha nem történik semmi a prózában. Ami viszont Csehovnál bejön, érdekes, másnál általában dögunalmas. Berta Ádám prózájával sem az a baj, hogy nem történik benne semmi, hanem főként az, hogy ez tényleg érdektelen. És nehezítésképp a semmi sem történés nagyon sok felesleges szóval, rossz mondattal van elmesélve.

A nyitó novellában (Bari) még egyszer jó a poén, hogy a török „giroszosfiúról”, Celalról, annak törökországi gyerekkoráról, csajozásáról és a budapesti török étkezde miliőjéről szóló történetbe Berta dőlt betűvel belehelyez Nádas Pétertől és Mikszáthtól származó mondatokat. Azonban ezek sajnos jó párszor kidudorodnak az elbeszélésből. Nem odaillő a jelentésük, hangulatuk, vagy egyszerűen sokkal jobbak, mint az új szöveg, ami így kiveti őket magából. Jobb volna mindannyiunknak, ha nem hördülnénk fel olvasás közben, mert miért/mikor/hol is gondol olyat egy „giroszosfiú”, hogy: „De vajon az alakoskodás egyenlő-e az önismerettel?” Illetve az is ügyetlennek, hihetetlennek hat, hogy Celal egy nap egyszercsak gondol egyet, és jegyet vált Wagner Parsifaljára. Minden tiszteletem Celalé és azon gyorséttermekben dolgozóké, akik egy unalmas, esős vasárnapi szabadnapjukon egyszer csak a Művészetek Palotájában kötnek ki. De azt hiszem, ha összeszámolnánk őket, hamar végeznénk. Ez egyszerűen nem életszerű. Persze az író igyekszik megindokolni, hogy Celal „apjának volt egy rongyosra olvasott operakalauza”, aki esti mese helyett azt olvasta fel neki. És ez mint vicc működhetne is, ha el volna tisztességesen mesélve az a vicc, meg lenne ágyazva neki. De nincs sem elmesélve, sem megágyazva.

Rosszat sejtve, megtört lelkesedéssel ugrunk a második novellára. Árnyékvilág a címe, melyben a transzcendentális valóságokba, magyarán a túlvilágba kotor bele Berta. Nem túl ambiciózusan egy modern kísértethistóriát mesél el. Sajnos az olvasó egyszerűen nem veszi észre, mit kellene éreznie, márpedig ez baj. Például nem ijed meg egy kísértet megjelenésekor, amikor utólag pedig világossá válik számára, hogy meg kellett volna ijednie. Továbbá olyan Zs-kategóriás mondatok zökkentik meg az olvasást, mint: „Egon torkát iszony szorongatja.”

Az az érzésünk támad, hogy Berta sem gondolja ezt az egészet komolyan. Hogy ez úgynevezett irónia a részéről. Hogy amikor rossz, direkt rossz. Afféle szegedi Andy Kaufman. De hát ez a direkt bénázás akkor igazán menő, ha néha az ember olyat villant, hogy a néző elszégyelli magát, hogy kinevette a művészt. Kaufman két bénázás közben virtuózan bongózott, vagy úgy állt kézen, ahogy kevesen, és egész mellékesen tökéletes Elvis-imitátor volt. Bertának a papíron kellene villantania, ha direkt bénázik – ez azonban nem történik meg.

Esetében járhatóbb útnak tűnne, hogy komolyan vegye magát. Ha igyekezne, nem hülyéskedne. Például A bukszus mögül című novellájában egy idős házaspár egy szemközti fiatal nőt figyelget, akit mindennap más luxuskocsi visz haza reggel. Találgatnak, mit csinálhat. Lehetne ebből novellát írni, például Csender Leventének vagy Bartis Attilának biztosan sikerülne. És talán Bertának is, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy szándékosan vagy szándéktalanul modorosságba csapjon át. Például kihúzhatna olyan részeket, mint: „ezzel csak fokozza az ellesett utcai történések élvezeti értékét”, vagy hogy a bácsi magában a nőt „kihívóan öltözött, fiatal teremtésnek hívja”. Az ilyen szövegek eleve büntetik az olvasót, pláne ha olyan szeretet nélküli, hideg kezekkel megrajzolt figurák szájából hangoznak el, mint amilyen Balázs bácsi és Klári néni.

Ócska poén például az effajta túlírás: „Értelmetlenségében már-már eredeti válaszom magán viselte előbbi, némán sorsára hagyott gondolatmenetem filozofikus ízét, de megengedő attitűdjénél fogva egyszerre idiotisztikusan és lebilincselően villantotta fel azt a világállapotot, ahol egy kiejthető kijelentés igazságérzéke csak elenyésző mértékben függ attól, hogy történetesen mire vonatkozhatjuk.” (Két amcsi tali)

Döbbenetes, hogy Berta Ádámmal kapcsolatban komoly emberek épp a minimalista prózát emlegetik (talán az érzéketlensége mintha Bret Easton Ellisre is hajazna). Sokkal inkább tűnik azonban kevésnek, és (ócska poén, de) fáradtnak, mint minimalistának.

A Sára kórházba kerül című elbeszélésben még az talán tetszene, hogy a címszereplő, miután felveszi a telefont, „2017-ben, hosszabb bentlakásos terápia után szólal meg”. De az írás egészében inkább az a jellemző, hogy a főszereplője, Gusztáv egy ponton például így akad ki: „Bassza meg, a fene egye meg.” Így: bassza is meg, illetve a fene is egye meg. Esetleg lehetne még: a csudába.

Csak drukkolni tudunk, hogy az Egon nem fáradt novellái után legközelebb Berta előbb megszereti és megismeri azt, amiről ír. Hogy őszintébb lesz. És hogy nem szégyelli használni a visszafelé nyilat. Az a billentyű ugyanis az író legjobb barátja.

Berta Ádám: Egon nem fáradt, Kalligram, Pozsony, 2012.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben