„Ha nem lenne, ki kéne találni”

Végig erős vizualitás jellemzi a kötetet, amelynek már a borítója megragadja a fantáziánkat. Olyasféle hatást kelt, mintha egy Tarkovszkij-snittet összevérzett volna egy Tarantino-plakát, és ez tulajdonképpen előre is vetíti valamelyest a könyv topográfiáját. Vagy idejétmúlt megközelítés úgy gondolni a kötetre, mint műfajokból merítő szerzői vállalkozásra?

Írói munkáimban mindig törekedtem rá, hogy a történet – legalábbis kereteiben – „világszerű” legyen. Szagolható, tapintható, plasztikusan érzékelhető, filmszerűen nézhető. Természetesen többféle műfajból merítek. Olvasóként, befogadóként a realizmustól a science fictionig, a szürrealizmustól a horrorig sok minden hatott rám, és igen, ebből a keverékből építkezem ma is.

Egy szó még a borítóképről: felülről láttat egy kofát, aki különféle magvakat adna el, csakhogy nincsenek vevői. Azért tetszik atipikusnak a fotó – és azért olyan hatásos –, mert a vásár valami ősi találkozási formát jelent, ahova mindenki azért megy, hogy megmutassa a legjobbját, de ami mégis a legrosszabbat hozza ki sok emberből. Miért éppen a vásári forgatagot választotta a cselekmény legfontosabb szervezőelemének?

Gyerekkoromban megszöktem egyszer otthonról, és a közeli vásártéren bolyongtam órákon át. Amikor hazaértem – nagyjából négyéves lehettem –, alaposan kikaptam persze. De megérte. A vásári forgatag a legéletesebb közegek egyike számomra, „mindenki ott van, aki valamit számít”, meg az is, aki nem. A regény drámai csomópontja valóban a vásár, méghozzá egy, a történelem vége utáni vásár, ahol a történet valamennyi szereplője egyszerre bukkan föl és lesz részese valami olyasminek, amire senki sem számíthatott, pedig a levegőben mindvégig benne volt.

Ez pedig azért meglepő, mert nem meglepő. Ez a történelem vége utáni vásár elvégre Kelet-Európában zajlik, amiről nekem a kiismerhetetlen otthonosság jut először eszembe. Önnek mit jelent a térség?

A kelet-európaiság persze eléggé összetett fogalom, és nekem nincs is más élettapasztalatom, mint kelet-európainak lenni. Fogalmam sincs arról, milyen lehet például egy nyugat-európainak. Szerintem az boldogabb, nyugodtabb és unalmasabb létmód. Mi itt ebbe a kelet-európaiságba pusztulunk bele idő előtt, de legalább nem unatkozunk. Persze lehet, hogy tévedek.

Apropó, végidők! Ha irodalmi analógiákat keresünk, elsőként Bodor Ádám könyvei kínálkoznak talán, abszurditásuk és persze kelet-európaiságuk okán is. A regény írása során önnek mely szerzők jelentettek fontos referenciát?

Írói példaképeim közül persze hogy megemlítendő Bodor, de rajta kívül és nála sokkal régebb óta ott szerepel Hajnóczy Péter, Thomas Bernhard, legújabb kedvenceim egyike pedig Viktor Pelevin. Az ő katasztrófikus, összeomlást jósló látásmódjuk alkatilag meglehetősen közel áll hozzám.

Különös, hogy ha viszont képzőművészeti hasonlatokra gondolok, főleg németalföldi – vagyis „nyugat-európai” – mesterek jutnak eszembe. Ensortól a Krisztus bevonulása Brüsszelbe , vagy még régebbről Hieronymus Bosch és Brueghel munkái. Bár elsőre úgy tűnhet, mi élünk a kontinens bánatosabbik felén, az említett ábrázolásokon látható sokadalmak sokkal infernálisabbnak tűnnek. Az utópia eredetileg seholsem létező helyet jelent, ön mégis fontosnak tartotta a könyvében a jól beazonosítható térrészleteket. Miért volt szükség ezekre a GPS-cölöpökre?

Áll ez a rokonságérzet Boschra és Brueghelre is, de egy nagyobb lóugrással az Amon Düül, a King Crimson vagy a Popol Vuh zenekar sötét, démoni energiákkal telített műveire úgyszintén. Az ön által említett GPS-cölöpök pedig valóban jelen vannak. Kis guglizás során kiderül, hogy a szülővárosomat övező kistelepülésekről van szó, amit azonban írásaimban tabuként kezelek, soha nem nevezek meg. Ennek okába itt és másutt sem mennék bele. Elég annyi, hogy személyes gyűlöletszerelemről van szó. És hát mit ismerhetne jobban az ember, mint eredő helyét. Az író pedig – így tartják – írjon arról, amit jól ismer.

A Folyosó a Holdra három, egymásba fonódó monológból áll. Elbeszélői békaperspektívából látják maguk körül a világot. Mintha kézikamerával rögzítették volna a mondandójukat. Pedig ha meghallgatnák, megkeresnék egymást, akkor talán nagyobb esélyük lenne a túlélésre. Az egymásba kapaszkodás hiánya, a szétdaraboltság – formailag és tartalmilag – mintha azt is jelezné, hogy nincsenek már egybefüggő, nagy történetek. Tényleg szilánkokban beszélhető csak el a minket körülvevő világ?

Igen, ez jó megközelítés, a szereplők tényleg békaperspektívából látják az őket körülvevő történéseket, mint amúgy minden „kisember”. Hozzátenném még, hogy egyszersmind halszemoptikával, tehát torzítva is. Nagy történetek vannak szerintem, csakhogy ezek összefüggései, okai és irányuk számukra láthatatlan marad. Egyszerűen megtörténnek velük a dolgok, ők pedig elviselik őket, vagy nem viselik el. Ez többnyire nem rajtuk múlik. Vagy szerencséjük van, vagy nincs. És általában nincs.

Még valamit a műfajokról: a harmadik szereplő a Kenyér nevű fiú, akinek a legfőbb vágya, hogy beépüljön egy bűnszövetkezetbe, és idővel átvegye ott az uralmat. Szabadidejében a Winetou t olvassa, és sehogy nem fér a fejembe, hogy kerül éppen Karl May regénye a kezébe, amikor – ha a motivációit nézem – a Gépnarancsot vagy A legyek urá t kellene inkább magánál tartania.

A Winnetou szinte minden írásomban megjelenik valamilyen módon. Legalább tucatszor olvastam gyerekkoromban. Egy romantikus, halált megvetően bátor, tiszta és igazságos hősről szól, amilyennek minden kiskamasz szereti elképzelni magát. Ez esetben a Kenyér nevű srácról van szó, aki én volnék. Legalábbis egy ilyen világban, ami a regényben megjelenik.

Vagyis a technikai civilizáció utániban. Érdekelne, hogy maga a szerző hogy érezné magát a poszt-Facebook-korszakban?

Volt élet a Facebook előtt is. Ha például találkozni akartam valamelyik haverommal, megbeszélni ugyan nem tudtam előre, hogy szándékomban áll fölkeresni őt, hát elmentem hozzá, és ha nem volt otthon, legföljebb bemásztam a kertjébe a kerítésen, és megvártam, míg hazaér. Azt viszont nem tudom, milyen volna egy Facebook utáni világ. Az a gyanúm, hogy nemcsak ez a médium szűnne meg elszigetelten, hanem sok minden más is. A jelenlegi hazai politikai konstellációban mindenesetre jó, hogy van Facebook, elősegíti a civil társadalom szerveződését az önkény ellen, amit a jövőnk szempontjából létfontosságúnak gondolok. Ezenkívül készülő újabb könyvem mikronovelláit, a Harmsziádákat is itt publikálom. Ha nem lenne, ki kéne találni.