×

Tartalékevangélium Legszélről
Kemény István: A királynál
Pataky Adrienn
2013 // 09. 19

A Kemény-líra hétköz­napi szavak­ból teremti meg mági­kus világát, mondat­egysé­gei első látásra egysze­rűnek tűnnek, ezért több­szöri olva­sást, mélyebb értel­mezést kíván­nak meg. Sűrítési techni­kája, szintak­tikailag rontott mon­datai sajá­tos stílust hoznak létre új köte­tében is, melyben a hit­vesi szere­lem és a haza mind egyéni, mind poli­tikai konstel­lációban terí­tékre kerül.
„Előbb a fül érti meg, csak azután a szem” – olvasható a fülszövegben. A mondategységek egyszerűek, hétköznapi szavakból állnak össze, jelentésüket a kontextus, a cím és a további összefüggések adják.

Keménynél a szűkszavúság és a nyelvi minimalizmus a mértékadó. Azonban e líra nem könnyen emészthető, mert a szöveg nem fedi fel saját működését, viszont az első olvasás után egyre több réteget fedezhetünk fel: a hétköznapi terepen kívül a történelmi hátteret, aminek ráadásul egy része fiktív, vagyis mitológiai, de nagy szerepet kap a transzcendentalitás is. Kemény hétköznapi szavakból teremt egy nem hétköznapi világot.

A borító hátoldalán található háromsoros (Királynő gyerekkori költeménye) a második ciklus verse, első olvasásra meglepően közhelyesnek tűnik: „Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt / csodálhatod meg nyugodtan, úgy / az érzelmek pusztító erejét a versben.” A cím a múltba, a gyerekkor versei közé helyezi a költeményt, ráadásul egy királynő versei közé, ami megkérdőjelezi a mindenkire érvényes, aforizmaszerű voltát, és szűkíti a jelentést. A szöveg szerint a rács metafora, egyfajta kordon, keret a vers, az oroszlán pedig az érzelmekkel azonosítható. Mindkettő veszedelmes és pusztító tulajdonságokkal bír(hat). Kemény a nyugodtan szóval finomít, mintha a leírással a szavakat és az azokból összeálló mondatokat sterilizálná, kordon mögé helyezné, hiszen csak így tárhatók fel, eltávolítva. Mágikus módon a jelentésük e világban nem, csak a rács mögötti világban érvényes. Ez egyben az egész kötetre jellemző: mindent kicsit máshogy kell érteni, mint ahogy elsőre értelmezhető. Mindemellett a gyerek királynő szájába adva nagyon tiszta, egyszerű és lecsupaszított érzelmek ezek, amelyek a lírai én kitárulkozását és az emóciók mindenek felettiségét mutatják. Ezt a programot fejezi ki az Elégiácska is, egyszerű és könnyed, inkább az érzelmek, mint a mély, filozofikus tartalmak dominálnak benne.

A Királynő gyerekkori költeménye címbeli párja az Öregedő király költeménye, amely az élet metaforájaként egy meggyengült hadsereg visszavonulását írja le, ám a jövőre nézve reménykeltő; a sorok rendezéséről és az ellenállás folytatásáról tudósít, még ha némi iróniával is: „Megadásról szó sem eshet, / küzdök a legvégsőkig.”

A küzdés a kötet egyik fő motívuma, a borító is egy monumentális csatát ábrázol, Nagy Sándorét. A víziók festője Albrecht Altdorfer, aki a 16. századi dunai iskola többi alkotójával együtt a gazdag tájrészletek megfestésére, az ember és a táj egységes hangulatának ábrázolására törekedett. Az Alexanderschlacht ennek egyik tipikus példája, a táj itt már nem pusztán háttér, hanem az egység része, végig afelé tartunk, még ha olykor bizonytalanul is, sok ütközeten keresztül. A kötet hasonló módon működik: előbb a háborús, mozgalmasabb versek következnek, majd az isteni távlatokba merengő, titokzatosabb líra.

A borító egy végső leszámolásra, döntésre, király elé járulásra utal tehát, egy csata előtti vagy közbeni víziót vázolva. A címadó versben a lírai én az ellenség táborába helyezi magát, a „Legszélről” üzen. A csattanószerű befejezés szerint: „csak jöttem megkérdezni tőled, hogy / üzensz-e valamit a Legszélre, / mert én oda tartok éppen, hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan, / mert meguntam, hogy hallgat az Isten.” A kötet első ciklusa épp e vers utolsó sorából kiemelt részlet: „Mert meguntam, hogy hallgat” – a felrajzolt ív pozitív, a megunás után nem az elkeseredés, hanem a tettrekészség következik, a „De még így is majdnem”, majd a remény.

A kötet első néhány verse rezignáltabb hangnemet üt meg, „Te meg mondtad, hogy ilyenek ezek” – írja Kemény a Kossuth téren című versben, ahol már nemcsak az egyén van a középpontban: „Én mosom kezeim, de mocsokban, vérben – / már nem leszünk tiszták, se te, se én.” A súlyosabb témájú versek között ott van az Ötvenhat („Hogy én meghaljak, nincs az az eszme.”), a nagy port kavart Búcsúlevél, Az egyiptomi csürhe, az Elégiácska, a Nyakkendő vagy a szintén kétes megítélésű Szélsőséges dalocska.

A közéleti versek közül sokat már ismerhet az olvasó, de a kötetben nem vált kizárólagossá ez a téma, még mindig legalább olyan hangsúlyos a szerelem – a feleség továbbra is gyakori megszólítottja a verseknek.

A kötet minőségileg egyenetlen: sok a gyengébb költemény, míg vannak olyan kiváló versek, mint a Midlife crisis, A királynál, a Tartalékevangélium vagy a Csúfolódós dalocska. . Utóbbiban az önuralom és az önértékelés témájának páratlan sűrítésére látunk példát: „Befekszik az ágyba, fogyni kéne, / csokoládét vetkőztet magához, / és azt mondja, olyan megalázott.” A Tartalékevangélium is sűrít, a jó és a rossz szembenállásával indít, egyetlen képet vetít elénk, amelyet szinte fényképszerű részletességgel jellemez. A kimerevített képen mindegy, hogy ki melyik oldalon áll, „mert úgysem az írások, hanem csak / egyetlen fényképélességű álom szerint” ítéltetünk meg. A tömörség ellenére a vers vége mégis jelzőhalmozással zárul: a mentők „e siralomvölgy gyarló, megkérgesedett / szívű, rosszul fizetett, örökké túlórázó, / családjukhoz rohanó lakói”.

A szempár amellett, hogy filmes szakszavakat használ (zárójelenet, főcímzene, nagytotál, VÉGE, stáblista), egy esti imát: is megidéz: „Én Istenem, / jó Istenem, / becsukódik már.” A lezárásról szól: „kész / a leltár”, a kötet is lassan becsukódik, ám hátravan még az utolsó vers, a John Anderson éneke, amely három oldallal nyújtja a befejezést: „Én is tudom, hogy így van rendjén, / de most már mégiscsak végigénekelném: / csinálok egy kis meleget, szívem.” A kötet zárása pozitív, otthonos jövőképet ad, ám figyelmeztet arra is, hogy „de ha már most énekelni kezdünk, / nem lesz itt semmi sohasem”, az éneklés viszont ennek ellenére kikívánkozik akkor is, ha „Tudom, akkor inkább menjek fáért / ne énekeljek, mint aki ráér”.

A záró versben a szerelem és a család kerül (vissza) a középpontba, egy időre visszavonulás történik a közélettől a magánéleti szférába. Az utolsó vers összefoglalja a kötet álláspontját, hiszen a lírai én a politikát háttérbe szorítva próbál lehetőséget teremteni a folytatásra.

Kemény István: A Királynál, Magvető, Budapest, 2012.

Pontszám: 7

Pályázat

A Kortárs folyóirat pályázatot hirdet tudományos értékezés készítésére.

Bővebben

Pályázat

A Kortárs folyóirat esszépályázatot hirdet Európa, Európa… címmel.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs július-augusztusi számából ajánljuk

Sajó László Juhász Ferenc sírja 

Vincze Ferenc: Ahová Isten kuporodik

Ambrus Lajos: Kert-ember monológja

Márkus Béla: „...leszek, aki vagyok” – Sütő András életműve körül

Szigethy Gábor: Hol volt, hol nem volt Írószövetség…

Monostori Imre: Ács Margit / Párbaj

Bővebben