×

Metszéspont
Ughy Szabina
2015 // 05. 29

„Innen könnyű, nagyon könnyű tagadni, és tudni, hogy mit nem akarunk. Nem akar­nék például soha elköl­tözni innen, noha ez a kör­nyezet annyira való­színűt­lenül jó, hogy szinte minden­nap szok­tatom magam a gondo­lathoz, ennek egy­szer majd vége lesz. Hogy addig a vára­kozás elvisel­hető legyen, megpró­bálok kihozni belőle minden lehető­ségét.” Ughy Szabina írása egy tető­teraszról.
Harmincéves vagyok. Be kell látnom, a gyerekkoromtól foglalkoztató kérdések egyikére sem találtam eddig válaszokat. Már az öröm, ha egy új, pontosabb kérdést fel tudok tenni. Sejtéseim persze vannak, de jobb róluk hallgatni. A leggyakrabban használt szavam a nem, kedvenc szófordulatom a Nem tudom. Kezdek olyan lenni, mint egy Woody Allen-film szereplője, aki ugyan nem tudja, hogy mit akar, de azt egyre jobban, mit nem.

Nem fogok most például Délről írni. Unom, hogy csak beszélni tudok róla, de közelebb nem kerülhetek hozzá. Tehát nem fogok írni a Via Crociferiről, a fekete utcáról, ahol három templom nyílik egybe. Hallgatok a piacról, a roston sült lóhús illatáról, a szicíliai bevándorlók tekintetéről, akik éjszakánként addig követik az embert, amíg az nem vesz tőlük egy karkötőt vagy egy szál rózsát.

Nem fogom megírni a Somlót, a gyerekkor táját, holott valahol az is Dél. Hamvas Béla írta róla A magyar Hüperionban, hogy „Ha az ember a Somló déli oldalán a szőlők fölött leül a világosbarnán égő, porrá vált vulkáni láván, lenéz a völgyre, a tenger hiányzik csak, hogy Dél-Olaszország legyen.”

Adná magát nagyon a téma, de nem, nem fogok a tengerről sem írni. Az is csak egy újabb elkeseredett kísérlet lenne, és egyelőre nem találtam meg azt a szót, amely tengervízként festené meg önmagát.

Budapest? Az inspiráló, a hűtlen, a tervekkel és közönnyel teli? Bármilyen szép is az elkeseredett éjszakák labirintusa, az őszi Margitsziget, az ázott beton szaga, a Fény utcai piac, a Víziváros kisvárosi nyugalma, nem a kedvenc helyem.

Nem fogok azokról az országokról sem írni, ahol máig nem jártam, de ismerni vélem őket, és gondolatban gyakran vissza-visszajárok oda, épp ezért valószínűleg az életben nem utazom el sem Indiába, sem Argentínába.

Nem is arról a helyről fogok írni, amelyre egyetlen szavam van: túl. Ez a túl csak a távolság tagadásában és állandó változásában fogható fel egy-egy pillanatra. Ő a kérdéseim otthona.



Kevés dologban vagyok szerencsés, de otthonom például mindig volt. Úgy értem, bárhová is mentem, mindig otthon voltam, jó szívvel fogadtak. Az albérlet, ahol most élek, élünk, a többes szám első személy otthona. Tetőterasszal! Ez volt az ok, amiért azonnal lecsaptam rá. Nem érdekelt az előző junkie banda ott hagyott mocska, a szürke, dohányszagú, málló vakolat, a magas toronyszoba, mert tudtam, a tetőterasz életérzés, távlat, erőtér.

Ha körbenézek, balról rögtön egy börtön szögesdrótjaira látok. Tegnap rabokat szállítottak ide, nőket. A rabszállító minibusz bal és jobb oldalára mobilkerítést állítottak fel, két gépfegyveres őrizte őket. A nők párosával siettek befelé, azt hittem, egymás kezét fogják, mint az iskolások, csak később jöttem rá, össze volt bilincselve a kezük.

Tizenegy óránál a Parlament látható, pontosabban a Parlament fele. Egy ormótlan panel kitakarja a kupolát, de ezért nagyon hálásak vagyunk neki, mert ha az egész épület látszana, valószínűleg nem tudnánk megfizetni a lakbért.

Bár már zöldellnek a fák, még így is rá lehet látni pár szikrázó foltra a Dunából. Beleszédülök a gondolatba, hogy az a hullám és az a víz mi mindent látott és hoz magával, míg elér abba a vékony sávba, két faág közé, ahol szemem épp elkaphatja egy mozzanatát. A fák egy parkban nőnek, egész nap gyerekek nevetésétől és sírásától hangos a tér. A lombok fölött naphosszat galambok, varjak köröznek, de átsiklik néha egy-egy sirály, a honvágy madara is.

Egy hosszú út egészen a Nemzeti Galériáig húzza a tekintetem, sőt tiszta időben még a Szabadság-szobor is látszik, de ha tovább fordítom jobbra a fejem, gyönyörű ellenpontként, rögtön egy minisztérium ormótlan téglafala töri meg a látványt. Néha össze-összenézünk a hatodik emelet öltönyöseivel. Páncélszekrényt nyitnak, aktát tologatnak, telefonálnak, néha egy-egy cigivel kihajolnak az ablakon. Enyhe megvetéssel méregetjük egymást, hogy tud a másik egész nap a számítógépe előtt ülni?

Mielőtt végképp kinyújtóztatnám tekintetem a budai hegyeken, fennakad az Országos Levéltár fényes cserepein és a Mátyás-templomon, persze ebbe is belelóg egy tűzfal.



Innen könnyű, nagyon könnyű tagadni, és tudni, hogy mit nem akarunk. Nem akarnék például soha elköltözni innen, noha ez a környezet annyira valószínűtlenül jó, hogy szinte mindennap szoktatom magam a gondolathoz, ennek egyszer majd vége lesz. Hogy addig a várakozás elviselhető legyen, megpróbálok kihozni belőle minden lehetőségét. Jó itt teregetni, napozni, olvasni, dolgozni, faszénen egy kis pácolt húst, zöldséget sütni, át-átbólintani a hatodik emeleti diplomatáknak. És nem múlik el úgy nap, hogy ne hoznék haza egy kétkilós virágföldet, egy zacskó virágmagot, egy-egy palántát. Szépen virít már a muskátli, a kukacvirág, a petúnia, a pünkösdi szegfűm viszont kicsit kókadozik. Ezek az igazán fontos történések, amelyek egyre inkább lekötnek. Ezt persze csak az értheti, aki ismeri a hallgatást, a növényi létet. És már megint Hamvas jut eszembe, pedig nem vagyok az az elvetemült hamvasos. Azt mondja, hogy a növényi lét olyan, mint a híd vagy a kapu, nyitva kifelé és befelé, felfelé és lefelé. Kicsit ilyen egy tetőterasz is: város és falu, föld és ég, szoba és kert, kint és bent, fent és lent metszéspontja.

.

A szerző Séták peremvidéken című verseskötete a könyvhétre jelenik meg az Orpheusz kiadónál.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben