×

Killing Tarantino
Horváth László Imre
2015 // 05. 20

„Ebben a pillanatban a pisztoly eltűnt a tarkó­járól, a mö­götte álló férfi kemény szorí­tásba fogta hátul­ról, egyik kézzel a fejét rög­zítette a hom­lokánál fogva, a másik­kal pedig egy ruha­darabot szorí­tott az arcára, megis­merte a szagot, a ruha szinte lucs­kos volt a kloro­formtól.”
1.

Megálltak az útlezárásnál. Hőség volt, mindketten rövid ujjú hawaii mintás inget és vékony világos öltönynadrágot viseltek, a zakó a hátsó ülésre dobva. Kalifornia állam körözést adott ki néhány szökött fegyenc után, akik a közeli fegyházból távoztak különösebb előzetes bejelentés nélkül.

Az egyik rendőr a kocsi mellé lépett, és közelebb hajolt.

– Jó napot, uraim.

Az ablaküveg le volt tekerve. A két férfi szövetségi igazolványt mutatott.

– Milyen ügyben? – Kíváncsiskodott a rendőr.

– Ahhoz magának semmi köze – mondta az idősebbik. – Mi sem pofázunk bele a maguk dolgába, legyen ennyi bőven elég. Boldog karácsonyt.

A rendőr kelletlen fintort vágott, intett, mehetnek. A fiatalabb férfi, aki vezetett, gázt adott, elhagyták az útlezárást. Tovább haladtak a város felé.

A két igazolvány tökéletes hamisítvány volt, darabja százhuszonötezer dollárba került. És az idősebb férfi életének másfél évtizedébe, amíg olyan körökbe jutott, ahol az ilyesmi elérhető. Kevés rendőr akadt, akit a felmutatásuk és némi arrogáns helyreigazítás nem győzött meg. De ha mégis ellenőrizték az iratokat, akkor szolgálták meg csak igazán az árukat. Stimmelt a név, a kód, minden. A két bérgyilkos nem tudta, hogyan csinálták. Nem is érdekelte őket, kit kellett lefizetni, hogy a központi nyilvántartásban nem létező ügynökök is fussanak, és ezek vajon hányan lehetnek rajtuk kívül. És hogy a férfinak, aki egy bronxi garázsban a világ legjobb hamisító műhelyét működteti, vajon van-e annyi bőr a képén, hogy felveszi ezeknek a kísérteteknek az állam által kiutalt fizetését.

Lennie ötödik éve volt George társa. Alig hagyta el a harmincat, élvezte ezt a fajta szabadságot, ami az ő korában még nem hull csak úgy az ember ölébe. George sohasem dolgozott egyedül, röhejes ostobaságnak tartotta a filmek bevett, komor mondatát, hogy mindig egyedül dolgozom. Aki egyedül van, bárki legyen, könnyű elintézni. Kettőnél több ember viszont tömeg, konfliktusokkal jár, és a külvilág felé is nagyon kockázatos. Egyvalakire figyelni, ez még megéri a befektetett energiát, két emberre már mindenhogyan problémás. Dupla annyi száj, ami beszélhet, dupla annyi rossz szokás, gyenge pont, árulási lehetőség. Dupla annyi jelenlét, amit nehéz ellenőrizni.

George és Lennie mindent együtt csináltak, immár öt éve. Együtt ettek, ittak, kurváztak. De ha egyikük ivott, a másikuk nem, ha egyikük nőt vitt fel, a másik őrködött, aztán cseréltek. És persze aludni sem aludtak soha egyszerre. George szerint mindenkit vagy részegen, vagy álmában, vagy dugás közben kapnak el. Vagy egyszerűen ha egyedül van. Két megfelelően paranoiás bérgyilkost ellenben szinte lehetetlen csapdába csalni.

Éjszaka érték el Los Angelest. A város egyik legdrágább hotelében szálltak meg, immár két üzletember, egy nagyobb közép-nyugati gyógyszergyártó cég társtulajdonosai. Gondosan felépített személyiségeik közül ez volt az egyik legkényelmesebb. Az ember kedvére eltűnhet egy méregdrága luxusszálláson, kiválóan elrejtőzhet. Az olcsó motelek hemzsegnek a narkósoktól, piti bűnözőktől, mindenféle gyülevész népségtől, és rengeteg egyéb kiszámíthatatlansági tényezőtől, ilyen helyeken csak végszükség esetén szálltak meg.

2.

Egyedül gubbasztott a lakosztályban már napok óta. Csak az ételt hozatta fel, de a személyezettel akkor sem találkozott, átment egy másik szobába, és megvárta, amíg végeznek. A telefon egész nap csörgött, de csak egy apró zöldes lámpa villogott a készülék sarokban heverő roncsán, első dolga volt, hogy összetörje. Gyógyszereken élt. Néha rendelt valami különlegességet, de leginkább csak a szokásos, ócska gyorséttermi kaját. Zsíros, büdös hamburgert krumplival, amiért a kifutófiúknak át kellett menniük a város másik részébe, mert amikor megpróbálták a konyhán legyártatni, fél órát üvöltözött az igazgatóval, mintha még mindig az egyik filmje szerepét játszaná, végül ráhagyták, és ezután mindig kiküldtek valakit a mérgezett hulladékért, amit ebédre vagy vacsorára vagy akármikor, például hajnali négykor kívánt meg.

A lakosztály padlóját sűrűn borította a szemét, mégsem engedett takarítani, ez hozzájárult a luxusérzetéhez, akár a régi időkben, mondogatta, hangosan, magának, vagyis a falnak. A gyors, sziporkázó monológokkal együtt, amik egyre csak ismétlődtek. A nagydarab ember néha az ágyon vagy a padlón összekucorodva zokogott, vagy az alkoholmérgezéstől remegve didergett. Míg a hideg veríték el nem borította az arcát, aztán rászáradt, miután végre elaludt.

Aznap este éppen meghozták az ételt, megint hamburgert, de most kaviárt és pezsgőt is rendelt mellé, a legfinomabb fajtából. Eszébe jutott egy európai fesztivál, és még nem döntötte el, hová utazzon képzeletben, csak azt, hogy megint megpróbál majd írni.

Egyelőre egy hamburgert csomagolt ki a zacskóból, a zsúrkocsi alsó részéből magához vett még egy üveg vodkát és egy doboz Pepsit. Átvonult a szomszédos dolgozószobában lévő íróasztalhoz, a koszos füzetlapok közé, amik tele voltak a jegyzeteivel. Nekilátott, hogy tovább bonyolítsa a történetet.

– Ne forduljon meg.

Éppen lenyelte az utolsó falatot a hamburgerből, amikor megérezte a hangtompító hideg, fémes érintését, ahogy a feje hátsó részéhez nyomódott. Megmerevedett.

– Kérem… – nyelt egyet. – Mit akar?

– Egyelőre annyit, hogy ezt írja le a maga előtt lévő füzetlapra.

Egy kéz átnyúlt a válla fölött, rövid, gépelt szöveget tett az asztalra. Gyorsan átfutotta, aztán megrázta a fejét, úgy, hogy a pisztoly hangtompítóval ellátott csöve még mindig hozzáért, bár már lecsúszott a tarkója tetejéig, együtt mozgott a fejrázással.

– Ezt nem írom le. Én ezt…

– Akkor meghal – mondta a másik hang, kicsit távolabbról a háta mögül, mint az eddigi, ebből rájött, hogy van még valaki a szobájában, amitől sokkal jobban megijedt. Ő sem hitt a magányos bérgyilkosokban.

– Olyan, mintha én írtam volna. Ha leírom, akkor is meghalok.

– Nagy rajongói vagyunk. De ha nem írja le, biztosan meghal most rögtön. Két forgatókönyvünk van. Válasszon.

Ezt megint a közelebbi mondta, és nyomatékul jobban fejéhez szorította, valamint ki is biztosította a fegyvert. Ettől dühös lett, sokszor alkalmazta ő maga is a filmjeiben, mint olcsó dramaturgiai fogást, hogy valamit nyomatékosítsanak, nem gondolta, hogy ez ennyire hatásos lesz, amikor majd vele is megcsinálják, hogy csak nagy nehezen tud uralkodni a belein.

Írni kezdett. A kockás füzetlap negyede se telt meg a kézírása elnagyolt, kusza betűivel, mire már végzett is.

– Most írja alá. Helyes. Köszönjük. Most a többi szart söpörje le az asztalról, csak ez maradjon rajta. Remek.

Ebben a pillanatban a pisztoly eltűnt a tarkójáról, a mögötte álló férfi kemény szorításba fogta hátulról, egyik kézzel a fejét rögzítette a homlokánál fogva, a másikkal pedig egy ruhadarabot szorított az arcára, megismerte a szagot, a ruha szinte lucskos volt a kloroformtól.

3.

– Nincs választásunk – mondta George. – Amúgy meg akármilyen jól ment neki, mégis mit gondolt, mi lesz ebből?

– Akkor is. Sajnálom. Az egészet – mondta Lennie.

Egy dinerben ültek. Távol a hoteltől, hogy jobban tudjanak gondolkodni, átrágni magukat az esti feladatokon. Egy darabig hallgattak, csak a villájuk csikordult meg néha a tányéron. Lennie vagdal húst evett krumplival, George szalonnás rántottát, mindketten gyömbért ittak az ételhez.

– Tudod, én már az ő filmjein nőttem fel – szólalt meg kis idő után Lennie. – Neked talán szart se jelent, de nekem olyan, mintha a gyerekkoromból tüntetnénk el valakit. És nem valami idióta, gusztustalan rohadék rokont, hanem valami rendes rokont, nagybácsit, aki bicskát ad születésnapodra, meg elvisz horgászni, meg pénzt ad cigire, később meg együtt isztok. Szóval rendesen odafigyel rád, nem csak pofázik összevissza.

– Ugyan már. Majdnem annyi voltam, mint te most, és már rég szart sem ért Hollywood, mikor megcsinálta azt a raktárban játszódó mókát. Meg utána a nagy filmjét. És az aztán egészen olyanokról szól, mint te meg én, csak hát béna balfaszokról, akik viszont így sokkal szimpatikusabbak, mint te meg én.

– Az a néger nem hinném, hogy bénább. Jó, a fehéret megölik a vécén, mint egy idiótát, de a néger, ahogy beleeszik a srác hamburgerébe, meg minden…

– Na igen. Csakhogy minek kellett neki most ez a kibaszott művészkedés. Én mondom, a kibaszott Európa rontotta el. Amíg rendes amerikai filmeket csinált amerikaiakról, ő volt az isten. Aztán nekiállt fesztiválozni, meg majmolni azt a sok majmot. Mert ráadásul még csak nem is eredeti.

– Igen, én is olvastam, hogy valami olasz művészfasznak az érthetetlen filmjét csinálta újra.

– És ráadásul tudod mi lett azzal az olasszal?

– Tudom hát. Kinyírta a maffia.

– Igen. Pontosan. Kinyírta a maffia, vagy valaki, nem lehet tudni. Itt is biztos hőzöngés lesz, hogy kinyírta a rohadék CIA, bár olyanra csináljuk, amilyenre csak lehet.

– Még az az európai filmje is tetszett. A második világháborús.

Egy fekete pincérnő érkezett hozzájuk, mosolygott és kávét töltött mindkettőjüknek, ők visszamosolyogtak rá, míg továbbment a következő asztalhoz.

– Rágyújtanak Hitlerre egy mozit, meg mindenkit megskalpolnak.

– Azt nem láttam. Ezek után most már nem is fogom megnézni. Szerencse, hogy Scorsese nem csinál semmi baromságot, és békében hal majd meg, nyilván valami iszonyatos rákban vagy mit tudom én, de megszakadna a szívem, ha vele is foglalkoznunk kéne.

4.

Az óceán partján ébredt. Éppen kelt a nap, de kocogóknak semmi nyoma. Felült, ahogy magához tért, és rögtön meglátta a két férfit. Egy idősebb és egy fiatalabb. Fekete öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viseltek, kicsit távolabb tőlük a kocsi, amin idehozták. A ruhákon elröhögte magát, a bérgyilkosok szó nélkül kitalálták, min nevet.

– Utáljuk ezt a szerelést, csak a kedvedért vettük fel – mondta az idősebb mosolyogva. – Tiszteletből.

– Baszhatom a tiszteleteteket – mondta ő. – Azt sem kell megkérdeznem, hogy ki küldött, ha jól gondolom.

– Mi sem tudjuk pontosan, ki rendelte el a dolgot. Én a CIA tájékán néznék körül a helyedben, gondolom, rájuk gondoltál te is. Rejtély, hogy miért nem maguk intézik el, de minket nem érdekel. Ha válogathattunk volna, nem lennénk itt, hidd el.

– És sohasem szoktatok ennyit beszélni. Gondolom, ez is az irántam való tisztelet jele.

– Vág az eszed. Nem szoktunk ennyit beszélni, még inkább semennyit. Senkivel. Ez az egyik alapszabály.

– Akkor ez most mit jelent? – Feltápászkodott. Amit eddig visszatartott, most mintha szökőárként támadt volna fel, egyenesen a mellette lévő óceánból, úgy is kerítette hatalmába. A remény, hogy talán valahogy megúszhatja az egészet.

– Nem sokat. Csak hogy megszegtünk egy szabályt – mondta George fejcsóválva. Lennie hátrébb állt, végig meg se szólalt. Mindig élvezte a munkát, most azonban majdnem rosszul volt tőle.

– Mi lenne, ha futni hagynátok? Vagy kitalálnánk valamit.

Látszott, hogy a fiatalabbik, eddig hallgató férfi arcán most harag terült szét, felemelte a kezében lévő pisztolyt, egyenesen a homlokára célozva közelebb lépett hozzá.

Félelmében visszahanyatlott a homokba. Ugyanabban a pillanatban vette észre, hogy más ruhát visel, mint amit a szobában. Világos szövetnadrágot, inget és zakót, olyasmit, amit maga is összeválogatott volna, ha üzleti tárgyalás-félére megy, ezek szerint a két fickó felöltöztette, amíg eszméletlen volt, és úgy hozták ide.

– Nem lehetne… – kezdte volna újra, de az idősebbik leintette, látszott, hogy ő is kezd ingerült lenni.

– Emlékszel arra a jelentere, amit te írtál, mikor valami újságíró könyörög egy tömeggyilkos párnak, hogy ne öljék meg?

– Bazdmeg, te rohadék…

– Nyugi. Nos, nekünk sokkal jobban meg van kötve a kezünk. Tegyük fel, hogy elengedünk, ami valljuk be, nekünk is eszünkbe jutott. Át is rágtuk magunkat ezen a lehetőségen, ami hidd el, szintén nem szokásunk.

– Aha. És mire jutottatok, balfaszok.

– Ha hergelsz minket, az biztos, hogy nem segít, bár tetszik, hogy ilyen tökös próbálsz lenni. Igazából ezt reméltük, hogy ilyen leszel, tényleg jó, hogy nem kell csalódnunk, nem valami nyálas kis fasz írta azokat a fasza kis filmeket.

– A vendégeim vagytok.

A bérgyilkosok mosolyogtak, Lennie is megnyugodott, leeresztette a fegyverét, hátrébb lépett az eredeti helyére.

– Látod ez is milyen jó volt – mondta George ismét a fejét csóválva. – Szóval, átrágtuk magunkat a problémán. De sajnos a mi kezünk sokkal jobban meg van kötve, mint annak a párnak, akik igazából csak szórakozásból ölték meg az újságírót. Na jó, meg a közönség kedvéért is, mert elég nagy görény volt, szinte várta már az ember, mikor nyírják ki végre. Aztán meg is tették, jó brutálisan. Te pedig nem vagy akkora görény. Bár csináltál kisebb-nagyobb görénységeket, mint minden filmes nagyágyú, de végül is nem vagy valódi görény.

– Köszi. Kösz, ez igazán jól esik egy bérgyilkostól.

– Ó, ez is egy klasszikus volt. Ez nem szitkom, de mindegy. Szóval, kérdezhetek tőled valamit?

– Igen, persze, kérdezz.

George ekkor kétszer mellkasba lőtte. A tengerpart morajlásában alig lehetett hallani valamit, inkább csak érezni lehetett a fegyver pukkanásait, Lennie közelebb lépett, és ő is belelőtt kettőt. Bár már az első két lövés pörölycsapása is megállította a szívet, a két bérgyilkos megegyezett, hogy egyikük sem húzza ki magát, később ne legyen semmiféle feszültség az ügyből.

– Úgysem tudnál elrejtőzni. Vagy ha igen, évek múltán úgyis visszatérnél valami filmmel – mondta George a hullának. – Vagy valami egyéb szarsággal, és kiderülne, hogy túlélted ezt. És akkor nekünk annyi.

Megint megcsóválta a fejét. Elrakták a fegyvereket, felnyalábolták a testet, és visszatették a kocsiba, hogy fél órával később a tengerpart egy másik, távolabbi, hasonlóan gazdátlan szakaszán tegyék ki.

5.

Néhány nap múlva a sajtó tele volt vele, a világ minden táján és nyelvén. Tarantino Pasolini sorsára jutott. Az esetet lázasan tárgyalták a művészkörök, akiknek amúgy is kötelességük fenyegetve érezni magukat, de persze mindenki más is. Ha ilyesmi megtörténhet, és újra megtörténik, a legnagyobbakkal, akkor mind veszélyben vannak. Pasolini nevét megismerték még a lakókocsiparkok félig írástudatlan tömegei is, mert ő is újra reflektorfénybe került.

– A Guantanamo, avagy szodoma 1200 napja természetesen Pasolini modorában fog készülni, kínzással, szaretetéssel és az összes egyéb borzalommal. Ez lesz a nagy kísérlet, kísérlet az igazságra – nyilatkozta Tarantino korábban, egy riportban, amit most szinte éjjel-nappal vetítettek a hírcsatornák, megszakítás nélkül. Felelősnek érzi magát, hogy a művészet eszközeivel mutassa meg, mi folyik itt. Kerül, amibe kerül, ő nem fél.

A demokrata elnök értetlenül állt a történtek előtt, vizsgálatot követelt. A nép persze nem hitt el semmit senkinek. Különben is, volt már olyan valaha, hogy az elnök ellenőrizni tudta a rohadt CIA-t? Talán még a Disznó-öböl idején próbálta utoljára Kennedy, meg is ölték érte. Szerencsére messze voltak a választások, két év múlva senkit sem fog érdekelni már az egész.

Aztán barátok, ismerősök nyilatkoztak, a nagy ember mennyire depressziós volt a szörnyű események előtt. Mintha előre látta volna az egészet. Biztosan megérezte mi lesz a sorsa. Teljesen eltűnt bizonyos hotelek luxuslakosztályaiban. Ott vágta hónapok óta saját régi típusú gépével a filmet, hogy a kezdetleges technika is hitelesebbé és hasonlóvá tegye a Salóhoz. Mert ez az egész rohadt ország is ugyanolyan fasiszta, mint az a másik, csak az emberek nem látják be, mondogatta. Gondoljunk bele, micsoda veszteség a művészetnek, hogy a filmtekercsek is eltűntek mind egy szálig, így végképp hiába volt az egész, érthetetlen tragédia.

.

Horváth László Imre 1981-ben született Budapesten. A PPKE-BTK magyar-történelem szakán végzett, 2007 óta folyóiratokban publikáló költő, prózaíró. Kötetei: A bolondok városa (Magyar Napló, 2010), Nézd, havasak a fák, tél van (Fapadoskönyv.hu, 2011), Lett este és lett reggel (Magvető, 2014), A hajó, ami nőket szállított (Magvető, 2015). Jelenleg Budapesten él.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben