×

Bukás
Makai Máté
2015 // 04. 30

„»Az igaz, hogy eddig nem voltak nagy sike­reim«, mond­tam Ariel­nek, aki erre csak bólo­gatott, magamat és önma­gát is meg­erő­sítve, majd hozzá­fűzte, hogy »mos­tan­tól majd lesz­nek sike­reid«, és ahogy befe­jezte a mon­datot, a szeme túlvi­lágian meg­csil­lant. Ezt köve­tően pedig megje­gyezte, persze tréfá­san, hogy ha van kedvem, akkor bemu­tat a lányá­nak.”
Anyám már napokkal előtte mondta, hogy jó lesz, hogy majd megtudok dolgokat, és legyek mindenképpen nyitott, de legeslegfőképp azt, hogy a hely, ahová megyünk, a lehető legjobb hely abban a pillanatban számomra, efelől nyugodt lehetek. Ám ez utóbbit úgy hozta tudomásomra, hogy egy szót sem kellett szólnia, mert ismertem őt, és tudtam, az, hogy elvitt oda, a nyolcadik kerületbe, egy Rákóczi útról nyíló kisebb utca harmadik emeleti lakásába, hogy csakis emiatt két órát utaztunk vidékről, vonatoztunk és metróztunk – mindez egyértelművé tette, hogy minden úgy fog történni, ahogy azt sejteni lehetett, és hallgatólagos beleegyezésem csak még inkább jóváhagyta az ügyet: meg voltam győződve róla, hogy így lesz, hogy jó lesz, és majd valóban megtudok dolgokat.

Forró és szürke pesti nyár volt. A vonat kabinjának folyosóján álltam végig az utat és zenét hallgattam, és bizalommal vártam a találkozást. Szűk liftbe szálltunk be, a kapu bejárata előtt pedig még láttunk egy hatalmas teret, ami elhanyagolt volt, és azt hiszem, legalább kétszázezer ember elfért volna rajta. A folyosó zölden feszített, zöld volt a linóleum, és ettől zöld lett minden, az árnyékok, a hangulat, a folyosón végighúzódó homály, egészen a zavaróan fényes ablakig, a mellékfolyosót pedig, ami a lakáshoz vezetett, rácsos ajtó zárta el. A nő már várt ránk, kivillantak rossz és rendezetlen fogai, ahogy köszönés nélkül rám mosolygott, „Ariel vagyok”, mondta, és olyan tekintettel nézett rám, mint aki egy jelenést lát, aki egy semmiből előbukkanó formában azonnal képes meglátni valami transzcendenst, és le voltam nyűgözve, hogy e varázslatos és felmagasztaló tekintet tárgya én vagyok. Ariel, erre az érzésre a mai napig világosan emlékszem, és bármikor képes volnék felidézni: azonnal megnyert magának. Anyám a vállamra tette a kezét, én pedig, ha lehet, még izgatottabb lettem, bíztam nagyon a nőben, aki valamiféle médiumnak tartotta önmagát, és amint megbizonyosodtam róla később, valóban értett egyet s mást, és nem árult zsákbamacskát.

Ahogy végigfeküdtem az ágyon behunyt szemmel, ellazultam és megpróbáltam nem gondolni semmire, amit nagy nehezen, de Anyám tanácsára pár hónappal korábban már elsajátítottam. Ariel pedig kikötötte, hogy lehetőleg ne mozogjak, és ne lepődjek meg, ha esetleg elalszom, mert ez természetes, és megkért, hogy ha lehet, ne gondoljak semmi olyanra, ami felzaklatna – ahogy azt sejtettem. Én pedig azonnal hozzáláttam ehhez a semmire-se-gondoláshoz, mert tudtam magamról, hogy engem valójában minden az égvilágon felizgat. Kitanultam, hogy kezdetben hogyan rángassam, vagy inkább kapkodjam ide-oda a tekintetemet a szemhéjam alatt, mintha csak egy tárgyról, egy gondolattól kapnám el, majd ha már ezzel egészen jól haladok, egyszer csak elkezdek a szemem előtti űrre fókuszálni, amiről alig lehet eldönteni, hogy puszta sötétség, vagy inkább maga a semmi, mert túl közeli a szemhéj ahhoz, hogy figyelése a sötétségbe való bepillantásnak tűnjön, ahhoz viszont elég távoli, hogy érezhető legyen. Ahogy átverekszem magam a gondolkodás kötelékein, az ösztönös akaraton, hogy az elmém tartalomra tegyen szert, nem egyszerű az út, de úgy véltem akkor, hogy sikerül elérnem ezt az állapotot, mely mindenesetre sokáig nem tartható fenn, és egy ponton túl alig különbözik az alvástól. Ariel eközben, bár ezt nem láttam, és pusztán csak az első másodpercekben éreztem inkább, különböző formákat írt le kezével a levegőben közvetlenül az arcom előtt, majd egyesével hosszában a végtagjaim felett, majd újra vissza. Mindeközben pedig furcsa, talán valamiféle indiai meditációs zene szólt a háttérben, és eleinte, míg nem sikerült beszüntetnem az általános koncentrációt, arra gondoltam, hogy talán fölösleges Arielnek ilyen olcsó mutatványokkal növelnie a hitelességét, nem szorul rá ilyesmire. Mindenesetre a zene jólesett, én pedig, Ariel húszpercnyi furcsa tornájától elbódulva valóban elaludtam.

A beszélgetést, mely ezután következett, sosem felejtem el. Ariel először is megállapította, hogy a testem egyik oldalát, amit fél évvel korábban műtöttek, egy dagadó csomó lepte el, amit ő az imént megtisztított, és mondta, hogy leválasztotta róla azokat a médiumokat, melyeket le kellett választania, és melyek kelletlenül rácsatlakoztak és elvonták tőlem, amit el kellett vonniuk. Kissé megijedtem ettől, ugyanakkor, mert Ariel végtelenül bírta a bizalmamat, inkább egyfajta biztonságos izgatottság, zűrös beavatkozás utáni kiengedés vett rajtam erőt. „Az a helyzet”, kezdett hozzá Ariel, „hogy az unokatestvéred szerelmes beléd, emiatt gondjaid vannak a lányokkal, de őt is leválasztottam, ez mostantól nem terhel téged”. Egymásra néztünk Anyámmal, és mind a ketten Rékára gondoltunk, és belül valahol láttunk ebben rációt, ha nem is a szó szoros értelmében, hanem sokkal inkább abban az értelemben, ahogy a kislányok általában éreznek ehhez hasonlót a közvetlen közelükben gyakran megforduló idősebb fiúk iránt, és én valójában nem is tulajdonítottam ennek ennél nagyobb jelentőséget. „Az igaz, hogy eddig nem voltak nagy sikereim”, mondtam Arielnek, aki erre csak bólogatott, magamat és önmagát is megerősítve, majd hozzáfűzte, hogy „mostantól majd lesznek sikereid”, és ahogy befejezte a mondatot, a szeme túlvilágian megcsillant. Ezt követően pedig megjegyezte, persze tréfásan, hogy ha van kedvem, akkor bemutat a lányának, Zsófinak, én pedig nevettem, ahogy Anyám is nevetett, közben azonban már elképzeltem magamnak a lányt, és pár másodperc erejéig valóságosnak tűnt az egész, szinte izgatott lettem, és már-már elkönyveltem Zsófit mint egy újabb, vagy inkább az első igazi hódítást, akivel aztán együtt megyünk majd a Balatonra, és akit, bár sem arca, sem hangja, sem színe nem volt még, láttam magam előtt meztelenül. Hálát éreztem, és már alig fogtam fel abból valamit, ami körülöttem történik.

Ariel megkért, hogy menjek ki egy kis időre, és üljek le az előtérben, mert szeretne Anyámmal beszélgetni, én pedig szó nélkül megtettem, amit kért, és meg voltam róla győződve, de talán csak reménykedtem, hogy rólam fognak még beszélni valamit, talán megállapítják, hogy titkos képességeim vannak, hogy valamiféle hírhozó vagyok, esetleg hogy nagy jövő áll előttem, és az igazat megvallva ebben semmi kivetnivalót nem találtam, nem éreztem úgy, hogy ettől egoista vagy gyerekes lennék, egyszerűen, akárcsak Ariel képességeiről, efelől meg voltam győződve. Távol-keleti filozófiával és vallástörténettel foglalkozó lapok hevertek a kinti asztalon szanaszét, meg elszórva egy-két magyar ezoterikus lap, és állt még a szobában egy vitrines szekrény is, ami mögött szép számmal könyvek sorakoztak, orosz szerzők könyvei, kabbala-kézikönyv, Korán, a világ vallásait összefoglaló nagy szürke gyűjtemény, régi kötetek és bibliák, és arra gondoltam, hogy itt mindenki megtalálja, amit meg szeretne találni, és elolvashatja, míg várakozik, amit el szeretne olvasni. A sarokban, a plafonhoz közel polc volt felszerelve, amin egy kisebb hifiből a bentihez hasonló, ám jóval kifinomultabb, de monoton meditációs zene szólt. Felnyitottam egy könyvet, ami az egyik keleti vallás alapszövegének fordítását és a hozzá kapcsolódó magyarázatokat tartalmazta, de megtalálhatóak voltak benne az eredeti verses részletek is. Talán amiatt vettem le éppen ezt, mert nekünk is megvolt. Emlékszem, még egészen kicsi voltam, amikor járt nálunk egy kopasz férfi, akinek rémisztően vékonyak és hosszúak voltak az ujjai, és fura meggyőződéssel, kellemetlenül nyugodt hangon beszélt, s hogy a szüleim tőle vásárolták a könyvet. „Akik nem igazi filozófusok, tudósok, tanítók, vezetők stb., hanem csupán az anyagi haszon reményében tetszelegnek ebben a szerepben, azok nem fogadják el a Legfelsőbb úr tervét vagy útját”, olvastam a könyvben, és szinte láttam magam előtt, hogy a nyurga férfi felmondja ezt a mondatot, ájtatos ábrázattal, amikor kattogást hallottam a benti helységből, először kettő rövidet, majd pár másodperc múlva megint egyet, ám akkor ennek még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Áthatott a szoba hangulata, elnyújtóztam, lapozgattam a vaskos, majd ezer oldalas könyvet, és közben vettem az asztalra kitett, talán levendulás és csokis süteményből.

Kis idő múltán tompa nevetések foszlányai és újabb kattogások hallatszottak ki bentről, majd zavaróan hangos nevetés és csevej, amiből arra következtettem, hogy a munka, vagyis a beszélgetés érdemi része véget ért, és hogy valószínűleg kitárgyaltak engem, és Ariel talán Anyám egy problémáját is megoldotta. Hallottam, hogy valaki járkál, vélhetően Ariel érkezett az ajtóhoz közeli polchoz, mert hallottam, amint azt mondja, hogy „nézd, megmutatom”, és talán egy könyvet vehetett le Anyámnak. Pár másodperc és újabb hangos nevetések után aztán kinyitotta az ajtót, és tudtam, hogy hamarosan ki fognak jönni, én viszont, valami furcsa indíttatástól vezérelve, még egy mondatot el szerettem volna olvasni a könyvből. Mintha attól tartanék, hogy elszalasztok valamit, mintha csak számítana egyetlen mondat, mintha abban a tíz másodpercben, míg az ajtóhoz érnek, esetleg unatkoznék, és mindenképpen el kéne ütnöm az időt: „Minden élőlény részleges függetlenséggel rendelkezik, s biztosak lehetünk abban, hogy a megnyilvánulatlan megvalósítása nem tartozik a transzcendentális gyönyörrel teljes természetéhez.” Amint kiléptek az ajtón, becsuktam a könyvet. Anyám kedvesen nézett, „gyere, menjünk, jó”, mondta, és láttam rajta, hogy siet, hogy komolyan gondolja, pedig én még maradtam volna, mert számítottam valami közösen levont következtetésre, egy újabb csevejre, amiben én is részt vehetek, esetleg arra, hogy Ariel mond még ezt-azt, de közben meglepett egy érzés, szinte érezhetővé vált, hogy valami, azóta, hogy kijöttek az ajtón, vagy már sokkal korábban, végérvényesen megváltozott. Ariel arca fehérebb, a tekintete pedig nedvesebb lett, és meg nagyobb erővel hatott rám a jelenléte. Ám ezúttal nem bizalmat éreztem iránta, hanem félni kezdtem tőle, és úgy gondoltam, hogy valamivel túllőhetett a célon, és közben furcsa szagot árasztott a ruhája, valami olyat, amit addig még nem éreztem, és ugyanaz a szag ömlött ki a szobájából is. Anyám látta, hogy mindezt észreveszem, feltűnt neki, mert jól ismert, hogy bennem is megváltozik valami, hogy a komfortérzésem és a bizalmam kezd megtörni, ezért aztán megragadta a kezem, és egy gyors köszönést és egy „köszönöm”-öt elmormolva kiléptünk a mellékfolyosóra. Becsukódott mögöttünk az ajtó, de leejtettem a kezemből a maradék süteményt, „hagyd”, mondta Anyám, „menjünk, mert el kell érnünk a vonatot, és még dolgunk van”, én viszont lehajoltam a morzsákért, és közben hallottam, ahogy valami kattog az ajtó mögött, és láttam, hogy Anyám mélyeket sóhajt, de már valamivel nyugodtabb.

Kíváncsi voltam, mi vehette el a kedvét így hirtelen, mert az enyémet igazából még Ariel furcsa búcsúja sem rontotta el teljesen. Úgy jártam-keltem az utcán, akár egy kiválasztott, ahogy ránéztem az emberekre, nyugalom fogott el, annak az érzése, hogy én majd átnyújtok valamit, amitől nekik jobb lesz, de közben fogalmam sem volt róla, hogy ezt milyen formában fogom végrehajtani, egyszerűen csak meg voltam róla győződve. Anyám a vállamra helyezte a kezét, rám mosolygott, és ezzel mintegy hallgatólagosan is kifejezte az irántam való és a gondolataim iránti bizalmát, és megerősítette, hogy bármi lesz is az, amihez hozzáfogok, remek lesz. Mindenesetre, mert nem beszélt, mert nyugtalannak tűnt, úgy gondoltam, elhallgat valamit, és afelől is biztos voltam, hogy Arielhez többé nem jövünk el, és hogy ez a furcsa, már-már túlvilági nő kegyvesztett lett Anyámnál.

.

Makai Máté 1986-ban született Veszprémben, jelenleg Budapesten él. Novellákat, verseket és kritikákat publikált eddig online és nyomtatott sajtóban. Emellett irodalomelmélettel is foglalkozik. Prózakötetet idén tervez megjelentetni.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben