• 47 éve hódít az ultraerőszak (Kultfilmradar)

    Stanley Kubrick: Mechanikus narancs

    2018.10.22 — Szerző: Várkonyi Zsolt

    1971-ben mutatták be Nagy Britanniában Stanley Kubrick kultikussá vált filmjét, a Mechanikus narancsot. Az alkotás azóta mit sem vesztett aktualitásából, hatásából. Kultfilmradar cikksorozatunk második részében arra keressük a választ, hogy mitől lett kortalan Kubrick mozija.

  • 47 éve hódít az ultraerőszak (Kultfilmradar)

    Drúgok, tejbár és csutkára tekert Beethoven – aki látta a Mechanikus narancsot, valószínűleg beleégett az emlékezetébe az Anthony Burgess Gépnarancs című regényéből forgatott Kubrick-klasszikus. Hiába telt el majdnem ötven év, nem fog rajta az idő, társadalmi üzenete napjainkban is aktuális, Stanley Kubrick filmnyelvi megoldásai pedig ma is elemi erővel hatnak. Létezik-e erőszak nélküli társadalom? Mi történik, ha az egyén nem a józan esze alapján hozza meg döntéseit? Hogyan használja fel a politika az egyszerű kisembert a hatalom érdekében? Anthony Burgess regénye számos morális és társadalmi kérdést vet fel, Stanley Kubrick pedig úgy vitte ezeket vászonra, ahogy kevesen.

    A film főszereplője a fiatal Alex (Malcolm McDowell), aki bandájával úgy üti el az időt, hogy másokat bántanak, terrorizálnak, csupán úri passzióból. Az egyik „kaland” végén Alex börtönbe kerül gyilkosság miatt. Csak akkor szabadulhat korábban, ha aláveti magát egy kísérleti kezelésnek, amellyel gyakorlatilag kiirtják belőle az agressziót. A kezelés sikeres lesz, Alexet szabadon engedik, ám visszatérve a társadalomba képtelen megvédeni magát: egykori áldozatai bosszút állnak rajta, és van, aki politikai eszközként kívánja felhasználni.

    47 éve hódít az ultraerőszak (Kultfilmradar)

    A Mechanikus narancs – ahogy a sorozatunk első részében kivesézett Visszafordíthatatlan – rögtön az első pillanatban megragadja a figyelmet. Amikor belehasít a levegőbe a Wendy Carlos által újrahangszereltMária királynő halálára című temetési zene, és megjelenik a képen Alex fekete műszempillával, kalappal a fején, nyugtalanító félmosollyal az arcán, a film azonnal berántja a nézőt. A jelenet mai szemmel nézve is az egyik legütősebb filmes nyitány, amit valaha láthattunk: egyszerre nyomasztó, zavarba ejtő és magasztos. Az első háromnegyed órában egy halom bántalmazásnak ‒ vagy ahogy Alex fogalmaz, ultra-erőszaknak ‒ lehetünk szemtanúi. Fogalmunk sincs, mi jár a furcsa szlengben beszélő, karikatúraszerű drúgok fejében, azaz galavájában, miközben tébolyultan vihogva szedik áldozataikat. Bár a rendező szatirikus módon – ráadásul klasszikus zenével kísérve ‒ ábrázolja az erőszakot, az mégis annyira tömény és céltalan, hogy a néző lassan besokall.

    Mindezt megfejeli az alkotás sajátos, erősen stilizált látványvilága – a díszlet olykor a giccs határát súrolja, John Alcott operatőr képeiről mégis egyfajta rend köszön vissza. Kubrick remek érzékkel teremti meg a kopottas, titokzatos, disztópikus atmoszférát: a történet szinte végig belső terekben játszódik, így viszonylag kevés képet kapunk arról, hogyan is fest a városi környezet, amelyben a cselekmény játszódik. A pontot az i-re a remek zeneválasztás teszti fel, órákig lehetne elemezgetni, miként használta fel Kubrick a klasszikus zenei darabokat (vagy épp azok feldolgozott változatait), és hogyan teremt velük még erősebb hangulatot. A hatásos atmoszférateremtés ugyanakkor egyetlen percre sem megy a történet érthetőségének rovására, nem csap át öncélú művészi magamutogatásba.

    47 éve hódít az ultraerőszak (Kultfilmradar)

    Számos pszichopatát megismertünk már a filmtörténelem során. Csak hogy néhányat említsünk, ott van például Norman Bates (Psycho), Joker (Batman), Hannibal Lecter(A bárányok hallgatnak), Patrick Bateman(Amerikai pszichó), Jack Torrance (Ragyogás) és Anton Chigurh ( Nem vénnek való vidék). Tökéletesen illik a sorba Alex karaktere is, aki szenvtelenül bánik el áldozataival, sőt, olykor úgy érezzük, számára az erőszak művészet, önkifejezési forma. „Ő a gonosz megtestesítője” – mondta róla Stanley Kubrick egy 1972-ben készült interjúban. Beszédes jelenet, amikor fennhangon énekli a Singing in the Raint, miközben a magatehetetlen írót rugdossa a földön – a zene és az erőszak itt még egészen más viszonyban áll egymással, mint a történet második felében. A főszereplőt tipikus antihősként ismerjük meg, ám hosszú bűnhődését végigkísérve végül mégis megsajnáljuk, és rájövünk, hogy a társadalom tele van Alexekkel. A Malcolm McDowell által játszott karakter összetett jellem: bár velejéig romlott, mégis eleganciát sugároz, már amikor épp nem egy hajléktalant bántalmaz a nyílt utcán. Az akkor huszonéves angol színész olyan természetességgel alakítja Alexet, mintha rá írták volna a szerepet.

    A Mechanikus narancs a popkultúra szerves részévé vált, ezt jól példázza az agyonhasznált internetes mém, amelyen a kipeckelt szemű Alex látható. Azon sem lepődünk meg, ha egy társaság a négy drúgnak öltözik be, vagy ha valaki a filmből megismert szlenget használja. AMechanikus narancs megihletett számos zenekart is: a Blur The Universal című klipje a tejbáros jelenetet idézi meg, csakúgy, mint a Rob Zombie Never Gonna Stop című dalához készült videó, a Rancid pedig konkrétan dalt írt Clockwork Orange címmel, és a sort hosszasan folytathatnánk. Nehéz olyan filmet mondani, amelyre harminc évad során ne utaltak volna a Simpson család alkotói, de a Mechanikus narancs előtt nem csupán számos geggel tisztelegtek, hanem egy külön epizódot is szenteltek a filmnek.


  • További cikkek