×

Mi köze egy pimasz operának a futócipőnkhöz?
Beszélgetés Göttinger Pál rendezővel
Király Eszter
2018 // 10. 18

Október 21-én a Hatszín Teátrumban újraindul az Operabeavató, amely során idén a Figaro házassága kerül terítékre. Göttinger Pál, a sorozat rendezője elárulta, hogy kerülhető el, hogy az operabeavatóból „operaelrettentő” legyen, miért kár folyton a delejes katarzis után sóvárogni, és miért hasonlítaná az opera ideális közönségét egy elit klub jól fésült tagjai helyett inkább a futókhoz.

Fel tudja-e még idézni az első találkozását a Figaro házasságá val?

Egészen kicsi gyerekkoromban láttam operaelőadásban is, de arra egyáltalán nem emlékszem, hat- vagy hétéves lehettem. Viszont volt a BBC-nek egy bumfordi tévéjáték-változata, ami mai (vagyis akkori) brit közegbe helyezte át a cselekményt: a „grófot” Sir Cecilnek hívták, és talán egy képviselőt alakított, az ő kastélyában játszódott a történet, színészek énekeltek színészes énekléssel, talán nem is operaénekesek. Komédia volt, bolondozás, kamaravígjáték. Ha az volt a cél, hogy a mű előzetes felkészülés nélkül is befogadhatóvá váljon, akkor az én esetemben nagyon bejött. Rajongtunk érte gyerekként, tudtuk fejből.

A Figaro házasságá ról az „operaszűz ember” – és erre a vígopera műfajmegjelölés is ráerősít – azt gondolja, hogy az egy kedves, könnyed, kacagtató darab. Ehhez képest az Operabeavató egyik derűs promóvideójában Ön azt mondja, hogy ez a mű nem más, mint „kiüresedés, halál, magány, pusztulat”. Most mihez kezdjünk a Figaro házasságá val, hol az igazság?

Jó, hát az ott, a videóban egy vicc. Én a Figaro házasságát elsősorban a pimaszsága miatt szeretem. Sokszor idézgetjük azt a szimpatikus gondolatot, hogy Mozart a korának könnyűzenéjét írta, és a kor szórakoztató zenés színházát művelte. Bár nem vagyok különösebben felkészült zenetörténetileg, azt még én is tudom, hogy óriási balhé volt belőle akkor. Grófokat piszkálnak benne! A cselédek! Számomra ennek a tiszteletlen, de derűs bumfordiságnak, az egész operát az utolsó hangig átható életigenlésnek a gesztusa nagyon vonzó – így hát persze marháskodás látszik a mi videóinkban is. Annak semmi értelme nem lenne, ha súlyos és hangzatos tételmondatokat mondanánk a kamerába, amelyekben kijelentjük, hogy noha hadat üzenünk a szeriőz operafelfogásnak, azért nem fenegyerekek vagyunk, hanem szelíd kis mindennapi fogyasztók. Inkább könnyeden előbukkanó, ember és ember közti pillanatokat keresünk, egyébként az előadások során is – azokat pedig az oldottság hozza elő. Belőlünk és a nézőkből is.

Ami igaz, az igaz, tényleg máris kevésbé tűnik egy elefántcsonttoronyból felénk zengedezett szózatnak az opera…

Van egy ilyen hagyomány, hogy színházba menni ünnepi pillanat, a teátrum Thália temploma, ahol a csinos ruhánkban átjár minket a katarzis, majd távozik, és mi is távozunk, hogy elérjük az utolsó buszt. Ehhez képest én abban hiszek, hogy az egész színházasdi – és benne a zenés színház is – egy hétköznapi elfoglaltság. Az egészséges ember szellemi önfenntartásában körülbelül ugyanoda esik a kultúrafogyasztás, mint, mondjuk, a reggeli futás. Természetesen a naponta kocogó ember is meg tudja élni időnként a futását egy megtisztulást hozó, áhítatos napfelkeltétől beragyogott ünnepként, de azért nem mindennap. Viszont akkor érzi igazán jól magát, amikor egy átlagos hétköznap reggel fölkel, és fut, egyszerűen csak jobban indul tőle a napja. A színháztól meg jobban végződik, és kész. Tornaóra a szívnek és az agynak, lehetőség az önmagunkkal foglalkozásra – épp ezért nagyon károsnak tartom a munkánkat körüllengő ködöt és ködösítést. A futós hasonlathoz visszatérve: a feleségem mostanában fut reggelente. Pár naponta hatalmas élmény, más napokon kínszenvedés kicsit, néha könnyen megy, néha fáj tőle a vádli. De utána – utána mindig jobb minden. A zene- és színházfogyasztással is ugyanez a helyzet, az opera pedig különösen alkalmas erre.

Pedig azt gondolná az ember, hogy épp az operától idegenkednek ma a legtöbben.

Igen, az operát pláne sújtja valami káros pátosz. Nem kis részben azért, mert egyfelől sokkal türelmetlenebbek vagyunk most, mint akkor, amikor ezek a művek keletkeztek, másrészt pedig a komolyzene olyan, mint egy idegen nyelv, és már elfelejtettük dekódolni. A saját kora zenefogyasztói értették az opera gesztusait, felnevettek egy-egy zenei fordulatnál, reagáltak zeneszerzői fogásokra és megoldásokra, hiszen számukra még tartalmazott érthető és teátrális elemeket maga a muzsika. Ma inkább azt hallja a közönség: szép ez a zene, kész. Esetleg: hé, ezt ismerem. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az opera rettenetesen drágán készül, ezért rendszeresen fogyasztani is drága dolog, ettől nyilván valamennyi sznobéria is körüllengi – így pedig szinte szemérmetlenül nagy sikereket lehet aratni, és minden erőfeszítés nélkül el lehet kerülni, hogy szó essen a lényegről. Számomra komikus, hogy ez az élő, játékos és ruganyos műfaj még mindig ott tart, hogy 2018-ban teljesen érvényesnek szánva folytatódhat a vita, hogy most a modern rendezésnek vagy a hagyományosnak van létjogosultsága.

Az Operabeavató eddigi sikere is bizonyítja, hogy az opera az egyik legjobb műfaj arra, hogy a kultúrafogyasztás – az Ön szavaival élve – az emberek hétköznapi elfoglaltságává váljék. Léteznek konkrét művek, amelyek kifejezetten alkalmasak a beavatásra, vagy úgy véli, hogy a világon bármelyik operával rabul lehet ejteni a közönség fülét és szívét?

Kis részleteiben valószínűleg bármelyik opera alkalmas rá. Az eredeti Operabeavatóban, még a budapesti Katona József Színházban például csak két-három részletet választottunk ki egy-egy műből, és minden este más operával foglalkoztunk. Tulajdonképpen egyfajta színházcsinálás-elméleti sorozatot hoztunk létre, próbametódusokat, teoretikus problémákat, érzelemkifejezést stb. szemléltettünk operarészleteken keresztül, nem zenetörténet-órákat tartottunk. Három év után jutott eszébe Dinyés Dániel zenei vezetőnek az, hogy szaftosabb lesz a dolog, ha elmélyülünk egy adott operában, és hosszabb időn át foglalkozunk vele. Most a Figarónál lesz alkalom arra, hogy a műtől akár messzebb kalandozzunk, annak apropóján közösen gondolkodjunk például kiszolgáltatottságról, erőről, szerelemről, féltésről – és hát bármiről, ami felmerül. A példákat idén egész évben ugyanabból a műből hozzuk, elmerülünk a részletekben, hivatkozunk az opera belső összefüggéseire, az ívére, egy-egy karakter átalakulására akár egy jeleneten belül is – ez nekünk magunknak is fegyelmező erő, kevésbé enged felületeskedni.


Ez tehát nem egy olyan sorozat, amely lineárisan végigtrappol a Figaro házassága cselekményén. Jól gondolom, hogy ha valakinek kimarad egy-két alkalom, attól még ugyanúgy beülhet egy Operabeavatóra, mondjuk, január közepén? Érteni fogja, amit lát-hall?

Abszolút. Az Operabeavató nem szól a Figaro házasságáról, hanem felhasználja azt. Szólni arról szól, hogy mi az opera mint elfoglaltság, mint életforma, mint gondolkodásmód. A színházcsinálásban teljesen legitim munkamódszer, hogy X dologról eszembe jut Y: a színészt olyan példával instruálom, ami az én életemből vagy az övéből, esetleg teljesen máshonnan érkezik. Ilyen asszociációkkal nagyon gazdagon, viccesen, mégis „tornáztatva” avatjuk be az operacsinálásba (és nézésbe) a nézőket. Nagyon tömények is tudnak lenni ezek az alkalmak, hiszen Dani is sokat beszél, én is sokat beszélek, korábban kaptunk is olyan visszajelzést, hogy azért egy kicsit a stand-uphoz van köze annak, amit csinálunk. Annyi baj legyen. Ezt egyébként a közönség is szereti: valamennyi bennfenteskedés, minimális sztorizás-anekdotázás, egy csipetnyi megengedhetetlenség mindig izgalmas számára. Amellett, hogy olthatatlan tisztelettel viseltetünk a műfaj iránt, csibészkedünk is vele, mert ahogy elmélyülünk valamiben, úgy tágul ki az a dolog, és az ember saját magáról is egyre többet tud meg. Már-már vallásos gondolat az, hogy a halhatatlan műnek nem lehet ártani. Én nem tudok olyat tenni vagy mondani, amivel kárt okoznék benne. Ezért játszhatok el például azzal a gondolattal, hogy a Rigolettóban a Herceg ébredés után nagyon valószínű, hogy hugyozik egyet, mielőtt bármi mást csinálna, és mondhatom azt a próbán, hogy na, nézzük meg ezt a jelenetet úgy, hogy a szereplő vakarózva botorkál ki reggel az ágyból. A Magyar Állami Operaházban ezért valószínűleg durva kommenteket kapnék, és nem is gondolom, hogy egy ilyen jelenetnek feltétlenül benne kell lennie egy kész Rigolettóban, de hogy próbán meg kell csinálni, az tuti. Az énekes így próbál ki arcátlanságból, szégyentelenségből valamit, ami nagyon is sajátja annak a szereplőnek, akivel épp ismerkedik. Az Operabeavató olyan, mint a próba. Bátorság kell kozzá. Dani nagyon szereti idézni Joseph Haydnt: „Minthogy Isten derűs szívet adott nekem – meg fogja bocsátani, hogy derűsen szolgálom őt.”

Semmilyen előismeret nem szükséges ahhoz, hogy jól szórakozzunk?

Abban, hogy valaki ismeretterjesztő szándékkal beszél egy operáról, nincs újdonság, gyerekkoromban én is jártam Mesélő Muzsikára – ezt azonban az én emlékeim szerint áthatotta valamiféle magasztoskodás. Ha ma egy komolyzenei rádióműsort hallgatok, azt hallom, hogy az avatott fülűek és a zenetörténetben járatosak számára érdekfeszítő – még sportot is űz belőle a szpíker: „nyilván mind tudjuk, hogy ez melyik szimfóniát idézi”. Na, ilyet mi nem csinálunk. Az Operabeavató: beavató. Mindig az alapoknál indulunk, sok magától értetődő dolgot mondunk, munkamódszerünkké vált, hogy a teljesen evidensből indulunk ki. Ez nem az upper-intermediate szint, hanem a teljesen kezdő. Noha a beavató kifejezés sugall valami olyasmit, hogy mi már tudunk valamit, amit most nagy kegyesen megosztunk másokkal, ez egyáltalán nincs így. Aki már járt Operabeavatón, az tudja, hogy ott mi nem kiosztjuk a kincseket, hanem együtt megyünk egy úton, mint egy kiránduláson, hogy megnézzük, arra mi van. Zsákutca is lehet, nem baj, jövünk vissza azonnal. Bárki jöjjön is az Operabeavatóra, nem fogja úgy érezni, hogy valakiknek az elit klubjába érkezett, akik már rég tudják, hogy mit jelent ez, az, amaz. Persze a gyakorlottakat is meglephetjük néha (ahogy magunkat is) – de ne legyen csalódott, aki nem a szanaszét publikált Mozart-szakirodalom fordulatait hallja majd.

Mibe avatja be az alkotókat az Operabeavató? Be lehet-e újra avatódni olyasmibe, amit évek óta csinálunk, ismerni vélünk?

Mi magunk az oldottságon keresztül tanulunk. Az operaénekesek például irgalmatlan testi-lelki kínok árán űzik a hivatásukat, számukra egy próbafolyamat, saját maguk egy szerepnek történő átadása nagyon megterhelő tud lenni – persze főleg fizikailag. Mozartnál is vannak olyan szerepek, amik tornamutatványnak számítanak, már-már cirkuszi produkciónak tűnnek. Az Operabeavatón viszont a játékosság és az improvizáció miatt lekerül róluk a nyomás, hogy a végén produkálni kell. A ráérő idejükben történik az egész. Ez egyébként velem, velük és a nézőkkel is így működik a legjobban – nemcsak úgy gondolok az operára, mint hétköznapi elfoglaltságra, hanem mint ráérő időre is. Az idő, ami nem kell másra. Ha valaki úgy ül be egy eleve is a hosszáról híres Wagner-operára, hogy „hű, ez hosszú lesz”, annak tényleg hosszú lesz. Aki viszont úgy megy el rá, hogy az az öt óra neki már nem kell másra, az hátradőlhet nyugodtan. Az opera nagyon jó tulajdonsága, hogy annyi ütem van, amennyi – mindenképp vége lesz egyszer, nem kell aggódni. Aki átadja magát ennek a korlátok közötti időn kívüliségnek, annak egészen más estéje lesz. Az operaénekesekre visszatérve: ők is szabadságnak élik meg ezt a pár órát, azt csinálhatnak a szerepükkel, amit akarnak. Abba is beavatódnak kicsit, hogy máshogy is lehet próbálni, mint hogy „Tárd ki a karod, és rivallj egy nagyot”. Mi Danival pedig egymástól tanulunk, hiszen legtöbbször nem egyeztetjük előre, hogy ki mit fog mondani.

Az Ön bevallása szerint 16-os karika kerülne az Operabeavatóra, ha lenne rajta korhatár-megjelölés, ez tehát egy felnőtteknek szánt műsor. A gyerekeknek az Operajátszóház című programot rendezi a Müpában, a mely szintén nagy népszerűségnek örvend. Ha az operát és a gyerekeket is egy-egy halmaznak tekintjük, hol van a keresztmetszetük?

A gyerekek ugyanúgy tanulnak meg minden újdonságot, mint az anyanyelvüket. Könnyedén. Elképesztő szivacsok. Minden erőfeszítés nélkül isszák az információt, a rögzítőképességük határtalan. Az operát mint történetmesélést, előadásmódot, bizonyos tempóban adagolt élményt magától értetődőnek veszik, nem kérdőjelezik meg. Az operák kilencvenöt százaléka mese, és aki hajlandó kitenni a gyerekét annak, hogy a mesemondásnak ezt a formáját elsajátítsa, az azt fogja tapasztalni, hogy a gyerek később nagyon érzékenyen fog tudni történetet befogadni akármilyen formában – váratlan módon, mondjuk, akár a képzőművészetre is fogékonyabb lesz. Ezt egyébként tapasztaljuk az Operajátszóházban is. Egyszer például a Don Giovannival foglalkoztunk, azzal a résszel, ahol Leporello sorolja gazdája hódításait Elvirának. Dani nagyon erőltette a gyerekeknél azt a kérdést, hogy vajon miért mondja el neki ezt a rengeteg nőt, mire egy ötéves kisfiú bekiabálta, hogy „Azért, hogy lebeszélje!”. Kész. Ezzel az elemzéssel átment volna egy vizsgán az egyetemen. Megértette, mi történik, pusztán azzal, hogy ott ült középen, és figyelt a kávéscsészealj szemeivel.

Hogyan lehet elejét venni, hogy egy program operabeavatóból „operaelrettentővé” váljon?

Biztos módszere az elrettentésnek, ha az operát nem ismerő embernek magas lóról kezdünk beszélni. Vagy ha a zavarát, ami előáll a műfajjal való találkozáskor, azzal magyarázzuk neki, hogy le van maradva, és ezt sürgősen be kell hoznia. Elejét venni pedig talán azzal lehet, hogy legalább egymásnak elismerjük, hogy igenis van könnyebben befogadható és nehezebben befogadható zene. Az is Haydn-mondat, hogy „Hát igen, a kelendőség. Foglalkoztat a kelendőség.” Hogy mikor lett az, hogy az igénnyel megírt zenét elkezdte hidegen hagyni a kelendőség, azt én itt most nem tudom felfejteni – pláne, mert én sem értem. A komolyzene szerintem sem fejlődik, legföljebb változik. Hogy e változás során az opera miért lökte ilyen távol magától a popularitást és befogadhatóságot, ez jó nagy és nehéz téma. Fájlalom, hogy ma egy operabemutató delikát kulturális eseménynek számít. Hogy egy kortárs opera akár két(!?) előadást is megérhet az Andrássy úton a nagyszínpadon, ha elég sikeres. De hát ezt nem az én dolgom megoldani. Én csak azt tudom, hogy a tisztaságtól, egyszerűségtől nem szabad visszarettenni, és az egészet alázatosan kell csinálni (legföljebb kicsit felületes marad, annyi baj legyen, egy-egy estére kibírja még az is, akit ez egyébként zavar). Nem szabad, hogy a közönség a színházat elszenvedje: a színházcsinálás legfontosabb alapkérdése a „kinek”. A „mit” és a „hogyan” csak jóval utána következik.

Leadfotó: Tóth Balázs

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben