×

A világot jelentő deszkák
Rufus Wainwright operája Pécsett
Péter Zoltán
2017 // 07. 04

A Pannon Filharmonikusok idén első alkalommal indult saját produkcióval az Armel Operaversenyen. A június 25-én a Kodály Központban tartott bemutató nagy közönségsikert aratott, egy kortárs darabbal kapcsolatban pedig nem is kívánhatunk ennél többet.

Az Armel Operafesztivál vezetősége árral szemben úszott, amikor eldöntötte, hogy felkarolja a kortárs opera ügyét: dacolva a közönség részéről folyamatosan megmutatkozó érdektelenséggel, évek óta elsősorban modern darabokra építi a fesztivál programját. A műsorra kerülő produkciók változó esztétikai színvonala ellenére is izgalmas zenei kalandozásokban lehetett része azoknak, akik rendszeresen látogatták az Armel előadásait. Találkozhatunk formabontó, kísérleti alkotásokkal, de vannak szerzők, akik nem az újításokra helyezték a hangsúlyt. Közéjük tartozik Rufus Wainwright, akinek közel tíz éve bemutatott első operáját a késő romantikus operazenéből merítve alkotta meg.

A Prima Donna egy öregedő énekesnőről szól, aki hat év hallgatás után szeretne visszatérni a világot jelentő deszkákra. Ám az előadásra készülve szembesülnie kell vele, hogy énekhangja már megkopott, és nem képes a régi színvonalon elénekelni kedvenc szerepét. Pedig a szobalánya, a komornyik és az újságíró is nagyon bízik benne, majd miután megtudják, hogy az egykori díva végül lemondta az előadást, mindhárman hátat fordítanak neki. Egy kiöregedett művész tragédiáját követhetjük nyomon, aki ugyan nem halt meg az est végére, de a színházról való lemondás egyet jelentett számára az élve eltemetéssel.

A partitúra bővelkedik a romantikus operák zenei világára történő utalásokban, és nemcsak az énekszólamok, hanem a zenekari hangzásvilág is stiláris sokszínűséggel hívja fel magára a figyelmet. A zene nosztalgikus, melankolikus hangvétele ugyan nélkülözi a mélyebb drámaiságot, de Wainwright jó színházi érzékkel megáldott komponista, aki ért az atmoszférateremtéshez, és a szereplők zenei jellemzését is jól megoldotta. Ha az újító hangvétel hiánya miatt lenne is ok fanyalogni a darabra, mindenképpen pozitívan kell értékelni, hogy színvonalas, ízlésesen megírt, egyéni és közönségbarát alkotás született, amely akár repertoárdarabként is játszható lenne néhány évad erejéig.

Alföldi Róbert letisztult és egyszerű utalásrendszere, jó érzékkel megvalósított színpadi beállításai szépen harmonizáltak a zenével. A rendezés nem értelmezte át a történetet, de találóan jellemezte a szereplőket, és nagy gondot fordított az énekesek színészi alakítására. A cselekmény egyetlen helyszíne, a címszereplő otthonának nappalija rideg eleganciájával hűen tükrözte életének sivárságát. Az előadás azzal fejeződött be, hogy miután mindenki hátat fordított neki, Régine elkészítette saját ravatalát – és valóban: az egész produkció azt az érzést keltette, mintha a nagy díva nem visszatérésére készülődne, inkább a visszafordíthatatlannal próbálna szembenézni, miközben felidézi legnagyobb sikerét, amit egy neki írt operával aratott. Ezt az érzést erősítették az olyan egyszerű megoldások, mint az ablakfüggöny húzogatása, az eléje helyezett kör alakú, porondként funkcionáló szőnyeg, valamint az, hogy Régine jelmezben gyakorolta régi szerepét – hiszen ezek önkéntelenül is felidézték a befogadóban a színház világát. Az egykori nagy énekes az emlékezés segítségével még egyszer átélte a világot jelentő deszkák szédítő magasságait, majd lemondta a fellépését, és magányosan elkészítette énekművészete ravatalát.

Szerencsére nemcsak a rendezés, de a bemutató zenei megvalósítása is jól sikerült. Vajda Gergely a tőle megszokott színvonalon vezette a zenekart, a Pannon Filharmonikusok pedig rutinos professzionalizmussal játszotta végig az estét, értő módon interpretálva a zenében rejlő érzelmek sokszínűségét.

A címszerepet megformáló Farkasréti Mária hitelesen keltette életre az öregedő díva alakját. Hajlékonyan, finom dallamformálással, a szereppel való maximális azonosulással énekelte szerepét, miközben színészileg is nagyszerű alakítást nyújtott. Sallangoktól mentes játéka példaértékű volt. A szobalányt alakító Je Ni Kim energikus színpadi jelenlétével, valamint ígéretes szopránhangjával hívta fel magára a figyelmet. Sólyom-Nagy Mátének sikerült kellőképpen ellenszenvesre vennie Philippe, a komornyik figuráját, szép dallamíveket énekelve, érthető artikulációval adva elő a francia szöveget. A fiatal újságírót, Andrét alakító Ódor Botond szép tenorhang, akit nagy muzikalitás, kulturált énektechnika jellemzett végig az előadás során, meggyőzően alakítva az énekesi babérokra törő rajongó alakját.

Ha nem is teljesen, de szépen megtelt a Kodály Központ koncerttermének hatalmas nézőtere június 25-én, és több szólószám is tapsot kapott az este folyamán. Nagy sikert aratott tehát a Prima Donna, és egy kortárs operabemutatóval kapcsolatban aligha kívánhatunk többet.

 

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben