Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Szemlélődés egy szakrális rom-panoráma részeként

    Lukács Mihály: Romépítés

    2017.06.26 — Szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

    A budakeszi székhelyű Kompánia Társulat egy igazán helyspecifikus előadást tett le az asztalra a Romépítéssel. A Fodor Ákos haikuira épülő produkció már címéből adódóan is megkívánja a nagy, romos tereket, így nem csoda, hogy az Artus Kortárs Művészeti Stúdió az Arccal a halnak program keretében befogadta. Jól tette.

  • Szemlélődés egy szakrális rom-panoráma részeként

    Kevesebb annyira kísérleti társulat van ma Magyarországon, mint a 2001-ben megalakult Kompánia. Előadásaik olyan különleges összművészeti törekvésről tesznek tanúbizonyságot, amelyben a zene, a mozgás vagy akár a képzőművészet pont ugyanannyira fontosak, mint a próza – kevésbé jól sikerült helyzetekben még fontosabbak is. Ezek arányait tekintve Lukács Mihály rendezése, a Romépítés egy kifejezetten egységes produkció, ahogyan belső ritmusa is különösen dícséretre méltó: jóleső fokozatossággal tolja be a nézőt sajátos etűdszerű világának közepébe, majd onnan hasonló tempóban ki, hogy a végén panorámaként álljon össze a szemünk előtt a tér, amelynek a részei lehettünk. Az Artus tere – amely már alapjában véve egy romos gyártelep egyik legnagyobb épületének felső emeletét jelenti – ebben az előadásban még a szokásosnál is alkalmasabbá válik arra, hogy eltévedjünk benne. A produkció ugyanis több helyiségen keresztül bontakozik ki, noha a legtöbb időt az utolsóban töltjük. Éppen ezért nem elhanyagolható az előadás alcímnek is tekinthető stílusmegjelölése sem: helyszínházfilm.

    Szemlélődés egy szakrális rom-panoráma részeként

    Első állomásunk afféle előhang az Artus büféjéhez vezető lépcsősor felső végénél. Itt a színészek egyike egy pulpituson állva nyitja meg az előadást, a gesztus pedig már előre ünnepélyességet és szertartásosságot sejtet. Ez a szertartásosság – mondhatni, szakralitás – a későbbiekben fokozatosan válik valódi élménnyé. A következő teremben kisfilmekbe botlunk, szinte a szó szoros értelmében: az egymással párhuzamosan futó felvételeket a talajra helyezett kis képernyőkön keresztül látjuk. Hangi kierősítésük egy folyamatosan körbevitt mikrofon segítségével történik. Ez a megoldás furcsán kaotikus állapotokat mutat, amelyben a sok kicsit, illetve a belőle összeálló nagy egészet egyszerre próbálják érzékeltetni – a nehézséget épp csak saját érzékeink határai jelentik, amennyiben nem tudjuk, mire is figyeljünk az egyébként kétségtelenül lenyűgöző hang- és képkavalkádban. Az előadás arányait vizsgálva ez még mindig csak bevezetésnek tekinthető, ahogyan a rá következő két, erősen képzőművészeti alapú megoldás is. Ezek egyikében a szemünk láttára törnek össze egy törékeny tárgyat kalapáccsal, hogy annak darabjait egy átlátszó, ragadós lapon elrendezve mozaikképként mutathassák fel.

    Szemlélődés egy szakrális rom-panoráma részeként

    Ezek után jutunk el az utolsó, legnagyobb terembe, amelynek nagyságára csak akkor nem gyanakszunk, ha nem vesszük észre, hogy a mindössze harminc főre kapacitált nézőtérnek kerekei vannak. Miután végignéztünk egy etűdöt egy ciklikusan megismétlődő porszívózási folyamatról, a nézőtér velünk együtt indul meg a terem másik vége felé, hogy a közbeiktatott állomásokon hasonlóan hétköznapi, mégis szakrális erejű pillanatokat láthassunk – olykor teljesen némán, máskor valamilyen módon beépítve Fodor haikuit is. Az Axióma („mire megtanulsz / énekelni, dalod már / rég nem arról szól”) például egy viccesen elnyújtott dal formájában kap szerepet az előadásban, amit – szép paradoxonként – mégis a méltóságteljes némaság ural.

    Szemlélődés egy szakrális rom-panoráma részeként

    A terem közepén lévő állomáson egy égő villanykörtét látunk, semmi mást. Mégis gyönyört ébreszt a felismerés, amely ennek kapcsán megfogalmazódik: az, hogy egy égő villanykörtét ilyen feszült figyelemmel nézünk, a lehető legtömörebb összefoglalása annak, miben rejlik akár Fodor haikuinak, akár az előadás beszédesebb etűdjeinek az ereje. Arra a paradox helyzetre irányulnak, amikor egy emberi tevékenység által létrehozott jelenségnek emberfeletti, szakrális – a villanykörte esetében a szó szoros értelmében megvilágosító – ereje van. Tömörségénél fogva mind a haiku, mind a színházi etűd kiváló megoldás ennek az állapotnak a felmutatására.

    Az előadás szerényen csak annyit tesz, hogy ilyen állapotok sorozatát villantja fel a nézők előtt. A rájuk irányuló mély figyelem megélése pedig valóban szakrális élmény. Ahogyan az is, amikor a guruló nézőtér, miután a terem végétől visszafelé is megtette állomásait, kiindulópontunkhoz visszaérve tesz egy váratlan kanyart, és az előadás lezárásaként – abszolút ajándékként – oldalnézetből is megmutatja helyszíneit. Mintha csak egy plusz lehetőséget adna arra, hogy érzékeljük: belépésünkhöz képest egészen más szemmel nézzük a teret így, mindennek a legvégén.

    Szemlélődés egy szakrális rom-panoráma részeként

    Lukács Mihály: Romépítés – helyszínházfilm
    Kompánia Színházi Társulat
    Alkotók: Hantos Násfa, Kemény Rozália, Lukács László, Lukács Máté, Mayer Zita, w. Horváth Tibor, Mózes Zoltán
    Zenei vezető: Lukács László
    Nézőtér-tervező: Heppes Miklós
    Képzőművész munkatárs: Nyíri Julianna
    Jelmez: Szabó Luca
    Nézőtér: Szondi Dávid


  • További cikkek