×

„rocksztár akartam lenni”
Beszélgetés Orcsik Rolanddal
Benedek Leila
2015 // 07. 24

„a költészethez nem kell feltét­lenül érteni a konden­záto­rokhoz, és hosszú haj nélkül is szület­het jó vers” (Bene­dek Leila beszél­getése Orcsik Roland­dal)



A Harmadolás a negyedik köteted. Mit gondolsz, hol tart most a költészeted, miben másabb ez a kötet, mint az előzőek? Látsz-e ívet, irányt a saját verseidben?

A kérdésed azt feltételezi, hogy teljes mértékben kívülről látom magamat, ez azonban csak vágyott állapot részemről. A kötetek egymás közti viszonya, az elmozdulások leginkább intuitívek. Amikor befejezek egy kötetet, az utána születő versek még magukon viselik az előzmények stilisztikai, technikai megoldásainak nyomait. Aztán lassan, fokozatosan kialakul egy újabb csapásvonal, amin elindulok, magam mögött hagyva a korábbiakat.

Formai szempontból az első három kötet eklektikus világot hozott létre. Az első két kötet szerkezetét tematikus tömbökben képzeltem el, a Mahlernél már jobban vegyítettem az anyagot a ciklusokban, a Harmadolásnál azonban kikapcsoltam a ciklusok szervező elvét, a tematikus-motivikus-hangulati egységek megkomponálását.

Az első három kötet esetében nagyon erősen be akartam bizonyítani, hogy költő vagyok, ez a hagyományos versformák, a költői mesterség elsajátításának a vágyában mutatkozott meg. A Mahler-kötet után úgy éreztem, megszabadultam ettől a görcstől, de nem azért, mert elértem volna a „mester” fokozatot, hanem inkább csökkent a megfelelésvágy kényszerítő ereje.

A Harmadolás egy fokkal természetesebb módon szólal meg a korábbiakhoz képest. Alapvetően nem hagyományos módon kötött verseket tartalmaz, ám ez nem azt jelenti, hogy a tradicionális poétikák rosszak, kevesebbek, főleg hogy használom is őket. A Harmadolás azt mutatta meg számomra, hogy miben tudom a legjobban kibontani a lehetőségeimet, erőimet. Mindez az életkörülményeim változásával is összefügghet: munkám van, szép feleségem és két gyönyörű gyerekem, és nem utolsósorban egy ravasz kutyám, ilyen szempontból megállapodtam.

A fülszövegben ezt írod: „A kötet szerkezetét az utolsó pillanatban átalakítottam. Meghatároztam a nyitó és a záró darabot, majd följegyeztem cetlikre a többi költemény címét. A papírlapokat szétterítettem a konyhaasztalon. Hunyt szemmel harmadoltam.” Miért érezted fontosnak a kötetszerkezet ilyen véletlenszerű, avantgárdra emlékeztető átalakítását? Milyen viszonyba kerültek így egymással az egyes versek?

Eredetileg összeállítottam egy olyan koncepciót, amely a Mahler-kötet jegyeit folytatta: a ciklusok lazán összefűzött darabokból álltak, az elkülönülésüket és az összjátékot a hangulati és motivikus kapcsolódások szavatolták. Aztán az utolsó fázisban barátom, Lanczkor Gábor megerősítette a korábban elvetett ötletemet: a szerkezetet bízzam a „véletlenre”. Noha itt nem is a véletlen, hanem a változás a fontosabb fogalom.

Számomra elsősorban az vált fontossá, hogy a kötet szerkezete nagyobb szabadságot nyújtson az olvasónak, ő is a saját ízlése szerint állíthassa össze a ciklusokat, illetve, ha van hozzá kedve, ő is vakon harmadoljon, vakondként túrja fel a kötet rétegeit. A cím egyébként a képalkotási technikára, a harmadolás szabályára is utal: a figyelmünket jobban izgatja az, ami nem a kép középpontjában, hanem a harmadolt részeiben van. Én a középpont kiiktatását a váratlanra, a változásra akartam bízni. És el akartam távolodni attól, ami az utóbbi időben sok kötet sajátja lett, hogy a költők sokszor könyvben gondolkodtak, ilyen volt a saját mahleres könyvem is.

A Harmadolásban a „véletlen” beemelésével „meztelenebbek” a versek, mert nincs olyan narratíva az előtérben, amely megszervezi a könyv elrendezési szempontjait. Ugyanakkor ez paradoxon: a koncepciótlanság is kötetszervező koncepció. A Harmadolás verseinek egymáshoz való viszonya sokkal kontúrosabb lett: hol a hasonlóságok, hol pedig az éles különbségek váltak láthatóbbá, a hangulati, tematikai váltások pedig váratlanabbakká. Sokáig én magam is nevetségesnek, porosnak tartottam a koncepciótlan koncepció, az „irányított véletlen” avantgárd örökségét. Most, hogy magam is megcsináltam, elevennek és érvényesnek érzem, és többnek tartom puszta gesztusnál. Itt a forma alapvető problémájával találkozunk ismét. A kötet konyhaasztalos összeállítása végül engem is meglepett.

1992 óta, amikor egyetemistaként a városba költöztél, Szegeden élsz. A Tisza, a szegedi Tisza és a szülővárosod folyója, az óbecsei Tisza gyakran folyik a kötetben; a folyó tűnik az egyik legerősebb visszatérő motívumnak.

Valójában még nem voltam egyetemista, amikor 1992-ben átjöttem. A vajdasági Adán jártam középiskolába, elektrotechnika szakon. Kitört a háború, szedtem a sátorfámat, s Szegeden folytattam a tanulmányaimat távközlési műszerész szakon. Itt is lehetett választani a technikusi szakot, de nekem nem sikerült a felvételim, így kerültem a telefonok s a forgalomból azóta kivont távírógépek közé. Valójában engem az erősítők, a zenegépek érdekeltek, ám azok sem igazából, mert amikor még Becsén Pera Putnik műhelyébe jártam, a Metal Hammert olvasgattam inkább a szerelgetés helyett. Én rocksztár akartam lenni, nem szerelő. Egyik sem jött be, mert a költészethez nem kell feltétlenül érteni a kondenzátorokhoz, és hosszú haj nélkül is születhet jó vers.

De a kérdésed a Tiszára vonatkozott. Örülök az észrevételednek, hogy úgy látod, a két várost, a szülő- és a mostoha városomat egy folyó, a Tisza köti össze. A Tisza nekem rengeteget jelent gyerekkorom óta, alig vártam a nyári vakációkat, hogy úszhassak benne. A Tisza felfüggesztette azt a határt, amin busszal, sínbusszal jártam át Jugoszláviából, Kis Jugoszláviából, Szerbiából Magyarországra és vissza. Feloldotta azt a szorongást, amit az útlevél-ellenőrzés idézett és idéz fel mindmáig. Ugyanúgy segített túlélni az átköltözés traumáját, mint néhány ember, akivel összehozott a sors vagy a véletlen, utólag is köszönet nekik.

Ugyanakkor a Tisza vonzása veszélyes is lehet, benne halt meg az egyik becsei osztálytársam, részegen belefulladt. Egyszer a szegedi Belvárosi hídról sikerült lecsalogatnom az egyik itteni középsulis osztálytársam barátnőjét, épp a folyóba akarta vetni magát. És jusson eszünkbe Petőfi A Tisza című verse, melyben a folyót nemcsak szép, hanem pusztító, fenséges erőként, világot felfaló, expresszionista kiáltásként is ábrázolja, mint a szegedi árvizet átélő Csontáry az egyik festményén.

Hasonlóan erős kép a két idézőjeles anyanyelved egymással, egymás mellett élése. Édesanyád szerb, édesapád magyar, így több helyütt mondtad már: apanyelved a magyar. Hogyan él együtt az életedben a két nyelv? A Szegedi Tudományegyetem szláv tanszékén tanítasz, fordítasz is szerb irodalmat. Gondolkodsz szerbül is, miközben magyarul írsz? (A szövegbe gyakran kerülnek be szerb szavak, mondatok.)

Alapvetően magyar identitásom van, magyar óvodába, iskolákba jártam, magyarul gondolkodom, magyarul álmodok, ám a jórészt kétnyelvű környezetnek köszönhetően ez nem szüntette meg identitásom másik, szerb részét. Valószínűleg ezért káromkodom néha szerbül is magamban. Ugyanakkor az olyan többnyelvű környezetben, mint amilyen a Vajdaság, ez természetes. A vajdasági magyarok még az ősi időkben, a dinoszauruszok korában lefordították maguknak a szerb káromkodásokat, biztos tetszett az őseinknek egy-két laza nyelvi megoldás. Amikor Magyarországon ösztönösen használtam ezeket, nem nagyon értették, mi a bajom, volt aki szó szerint vette, amit mondok, s a nemibeteg-gondozóba utalt. Míg a Vajdaságban éltem, több volt a szerb elem a magyar nyelvemben, Magyarországon ez csökkent. A környezet nagy hatással van arra, hogy miként beszélünk, s Wittgenstein slágeres megállapítása után nyugodtan kijelenthetjük, a nyelv meghatározó eleme a világunknak, az identitásunkat is befolyásolja.


A szerb nyelvi elemek a verseimben egyrészt a többszörös identitásomra utalnak. Ez gazdagság, másrészt pedig megfosztás is, abban az értelemben, hogy olykor az önfordítás határvidékén találom magam. Másrészt azért is fontos az idegen nyelvi elem, hogy a magyar olvasónál jelentéstanilag hiányérzetet keltsen, hogy radikálisan szembesítsen a nyelv hiányosságával, ám ez egyben zenei benyomás is. Amennyiben puszta zeneként érzékeljük a másik beszédét, az ismeretlen nyelvet, akkor oldódhat annak taszító, idegenítő hatása. Weöres írja egy helyütt, hogy olvassunk olyan nyelveken is verseket, amelyeket nem értünk, mert ezáltal a zenei elemekre hangolódva feladjuk a mindent uralni, felboncolni akaró racionalitásunkat.

A kötetben megjelenik két hagyomány is, az egyik Tandori (A forrásponton túlcímű versben), a másik Hamvas (a Fenyőtüskék Hamvas sírjánál című versben). A forrásponton túlt Tandori-aláírásokként jellemzed. Megidéződik Tandori nyelve. És sejtem, hogy nem véletlenül szerepel az aláírás szó az átirat, parafrázis helyett. Hamvas esetében a vers beszélője a filozófus sírjánál áll. Mit jelent számodra a Tandori- és a Hamvas-hagyomány? Mit jelent a rajtuk kívüli, akármilyen költői hagyomány? Mennyire teszed zárójelbe őket írás közben, lehetséges-e ez egyáltalán?

A Tandori-vers eredetileg a Műút folyóirat online kiadásának a felkérésére készült, Tandori-köszöntésre. Mindenki kapott egy-egy Tandori-rajzot, ahhoz kellett reflexiót írni. Én úgy láttam a Tandori-vonalakat, mintha azok aláírások lennének. A vonalrajz, az aláírás mint a személyiség lenyomata érdekelt. Aztán a hommage szövegkörnyezetéből kikerülve a vers újabb jelentésekkel töltődött fel a kötetben, levált róla az alkalmiság esetlegessége, ünnepélyessége. A múlandó személyiség kézjegye a hétköznapokban, körülbelül ez forgott a fejemben a vers írásakor.

Tandori esetében ugyanúgy fontos az „irányított véletlen” avantgárd öröksége, továbbá az írás, az alkotás gesztusként és létformaként való felfogása. Ezáltal nyilvánul meg benne a modernista törekvés, a művészet, a személyiség autonómiájának kérdése, valójában ő az avantgárdot is innen közelíti meg. Tandori a magyar költészet különös, megismételhetetlen üstököse. Az is belőle él, aki egy sort sem olvasott tőle, vagy akit taszít a lírája, emiatt is megkerülhetetlen az életműve. Tandori játszik a költészettel, közben folyton ráeszmél személyisége, teste, a nyelv ideiglenességére és idegenségére. Az írás drog számára: a „költőien lakozás” lehetősége és kudarca egyben, ami minden narkotikum jellemzője. Ritkán tudok végigolvasni egy Tandori-könyvet, túladagolást okozhat, leszámítva a két kedvencet: a Töredékek Hamletnek címűt, illetve a gyűjteményes Becsomagolt vízpartot, az utóbbit sokat forgattam a Mahler-kötet idején.

Hamvas Béla Tandorihoz képest politikusabb alkat, viszont a politikája, akárcsak filozófiája, művészete – besorolhatatlan, és ennélfogva a magyar szellemi életben egyedülálló jelenség. Politikai értelemben Hamvas világnézete nem is realizálható, örök utópia, vagy pontosabb lenne talán azt mondani, társadalmi értelemben vízió marad. Ám korántsem könnyedén félresöpörhető látomásról van szó. Hamvast csak megkötésekkel nevezném filozófusnak vagy írónak. Nem kevesebb náluk, hanem más. És ezt a másságot, a magyar klímától részben idegen jelenséget nehezen emésztik meg a sablonokban gondolkodók.

Tandori és Hamvas abban rokonítható, hogy mindketten a társadalom perifériáját választják, a kivonulást. A különbség az, hogy Tandori a diktatúrában nem volt betiltva, senki sem kényszerítette a saját világba való zárkózásra. Ő nem foglalkozik azzal, hogy milyen rendszer, milyen ideológia kanonizálja. Tandori homo aestheticus. Hamvas ennél szigorúbb alkat, homo moralis, aki nem tesz engedményt. Hamvas egyáltalán nem hagyott hátra hibátlan életművet. Ám melyik író, gondolkodó esetében beszélhetünk erről? Épp ezért zavar Hamvas jelentőségének tagadása, vagy az agyatlan bálványozása, ráadásul a politikai torzítása, leegyszerűsítése még mérgezőbb. Írtam is erről egy esszét, mely kisebb kanyar után végül a Kalligram folyóiratban jelent meg A magány politikája címmel.

A Hamvas-vers belső szerkezete hasonló az egész kötetéhez. A vers számozott versszakai összekeveredtek. Ez egy belső tükör? Vagy az egyes verseken belül is fontos számodra a kompozíció: a rend vagy éppen a rendetlenség?

A kötet szerkezete utólag alakult ki, addigra már megvolt a Hamvas-vers. Ám valóban a Hamvas-vers írása idején kezdett el foglalkoztatni a káosz rendje. Vonzó, hogy belső tükörként értelmezed a költeményt. A káosz és a rend, a kettő együtt szervezi az egyes versek kompozícióját. Valamikor a rend hiánya válhat izgalmas poétikai problémává, máskor meg épp ellenkezőleg. Leginkább az inspirál, hogy sohasem tudom előre, mivé lesz a vers a végén, így vagyok a kötet szerkezetével is. A költő nem tudása az antikvitás óta változatlan.

A kötetben több vers rímes, dallamos, viszont jellemzőbbnek tűnik a nyelven való sodródás, a hagyományos versformák megkerülése. Mit gondolsz a verformákról, a technikáról, a számolgatós komponálásról?

Olvastam már ezernyi pocsék hagyományosan kötött verset, és ugyanennyi szürke, unalmas „szabadverset”. A hagyományos versformák elsajátítása egyáltalán nem árthat a költőnek. Ám nem kell feltétlenül virtuóznak lenni, mint Weöres vagy KAF, hogy a forma természetesen hasson. Ady, Pilinszky, Petri korántsem voltak nagy formaművészek, ám ettől vajon gyengébb költők? Nekem a hagyományos formákkal való bíbelődés elsősorban a vers zeneiségére hívta fel a figyelmemet, amit paradox módon eddig leginkább a nem hagyományosan kötött versekben tudtam kiaknázni.

Ilyen szempontból nagyon közel áll hozzám Csehy Zoltán lírája, ő elioti, pontosabban poundi típusú költő: a vers librét mesterségesen létrehozott szabályrendszer, a metrum játékai felől fogja fel. Nagyon kedvelem Csehytől a zenére a magyar lírában egyedülálló módon reflektáló Homokvihar című kötetét. Ám a legutóbbi, a Nincs hová visszamennem című könyve meghaladta mindazt, amit eddig művelt, a kortárs magyar líra jelentős eseményének tartom, sokszor felütöm. Örülök, hogy együtt dolgozhattam egy ilyen formátumú költővel az utóbbi két kötetemen.

Ha visszatérő jegyeket szeretnék még keresni (nincs nehéz dolgom), a Tisza, a tenger, a táj, a vadon, a születés motívumának állandó jelenléte mellett nem lehet elmenni, ahogy az állatok, a kutya, Dezső jelenléte mellett sem. Dezső, a tacskó gyakran figyeli az embert, néha meg csak örül, hogy sétálni mehet. Az Osztoszkodás című versben azt mondja az embernek: „Egyik állat sem irigyel.” Szerinted miért nem irigyel minket Dezső?

Dezső ritkán szólal meg a kötetben, az is kérdéses, nem pusztán a lírai alany fantáziájában szólal-e meg. Az általad idézett mondatot a lírai alany fogalmazza meg, kiolvassa az állat szeméből. Az állat az emberi természet nem emberi tükre. Teljes mértékben az ösztöneire hagyatkozik, nincsenek morális problémái, tojik a metafizikára. Az embert mindig is foglalkoztatta az állati létezés, vajon hogyan látja az állat az embert. Sokszor én is eljátszadozom a gondolattal, hogy vajon milyennek lát, érzékel engem a tacskóm. Azáltal, hogy a lakásterünkben él, el kellett fogadnia bizonyos szabályokat, máskülönben repülhetne ki az ablakon. Ugyanakkor neki is vannak minimális szabályai, amihez mi alkalmazkodtunk, például nem piszkáljuk kajálás közben.

A képlet azonban úgy néz ki, hogy alapvetően mi vagyunk a hierarchia csúcsán. Nem tudom, milyen lenne, ha Dezső irányítaná az életünket, nem biztos, hogy káosz lenne, talán másfajta rend, amihez nehezen tudnánk alkalmazkodni, különösen a szexualitás és a táplálkozás terén. Persze, Dezső olykor bepróbálkozik, de rendszerint alulmarad. Ilyenkor én is állatként viselkedem, eljátszom a falkavezér színházi szerepét, amikor a hiábavaló kérés után ráüvöltök, hogy hagyja abba, amit csinál. Ahhoz, hogy mindenkinek jó legyen egy ilyen térben, az önmagát is korlátozó ember uralmára van tehát szükség.

A kötetben egy vers mindenképpen kiemelkedik a többi közül. A Házi feladat formájában (a Vedd a szádba politikám. / Tedd a számba politikád sorok folyamatosan ismétlődnek) és politikai „témájában” is különbözik a többi verstől. Persze a háború is gyakran megjelenik a szövegekben, mégis azt érezhetjük, a többi vers kivonul egy szigetre, egy nádassal körbevett, lakatlan szigetre, ahol nincs semmi más, csak a víz, a táj, a befelé figyelés. A Házi feladatra persze túlzás lenne azt mondani, hogy politizál, mégis, mit gondolsz a közéleti költészetről, a beszédmódról, amely aktuális társadalmi problémákat emel be az irodalomba; kritikusként mondjuk látsz-e valamiféle elmozdulást a kortárs magyar irodalomban a kifelé beszélés felé?

Kicsit vitatkoznék azzal, hogy a többi versem a természet romantikus utópiájába való kivonulás megnyilvánulása lenne. Persze jelen van ez a vágy, de a természet sokszor az ember kézjegyét viseli magán ezekben a versekben, a korlátozásét, a szabályozásét. A Tisza nem pusztán a meditáció, a ki- és befelé figyelés helyszíne, hanem a tömeges kivégzéseké is, a természet pedig közönyös a zoon politikon agymenéseivel szemben. A trianoni döntések után átalakultak az országhatárok, ám nem változott a természeti környezet, csupán az elnevezése lett más. Claude Lanzmann Shoah című filmjében az egyik túlélő KZ-fogoly arról beszél, hogy milyen nyugodt volt az erdő, ahol zajlottak a kivégzések (ezt a mozzanatot egy pillanat erejéig Nemes László is felhasználja a megrázó, Saul fia című filmjében). A természetben nincs moralitás, hiearchiája az erőn alapul, melynek a gondoskodás, a fajfenntartás és a bőség a mozgatója. Persze, a természeti környezetben elfelejthetjük az identitásunk politikai elemeit, viszont a városba térünk vissza, és ez akkor is így van, ha falun élünk, mert többek között a tömegkommunikációs eszközöknek köszönhetően mára átalakult a centrum-periféria merev felosztása.

Ami a közéleti költészetet, politikai művészetet illeti – nem idegenkedem tőle. Ugyanakkor károsnak tartom azt a szocreált idéző elvárást, hogy csak a politikailag motivált költő, költészet lehet hiteles. Vajon Ady A föltámadás szomorúsága című verse gyengébb, hiteltelenebb lenne a politikai költeményeitől? Pilinszky Apokrif című költeménye a XX. századi magyar és európai líra magaslatai közé tartozik, ám vajon kiszolgálta a kommunista rezsimet azáltal, hogy nem támadja közvetve vagy közvetlenül? Persze korántsem mindegy, hogy milyen társadalmi körülmények között élünk, a hard-core és a soft diktatúra között nagy különbségek vannak, ahogyan a demokrácia ellentmondásai és az illiberális horthysta-kádárista katyvasz között is. Ám azt hinni, hogy egy politikai vers megváltoztatja a társadalmat, vagy legalábbis képes hatni rá, javíthatatlan idealizmust, ideológiafüggőséget jelez. A magam részéről izgalmasabbnak tartom azt a politikai művészetet, mely a politikai diskurzus működését kérdőjelezi meg a kíméletlen irónia, a szatíra eszközeivel, például Jeles András, Perovics Zoltán, Pintér Béla, Urbán András, Oliver Frljić, Borut Šeparović színházi előadásaiban. Ám ez önirónia nélkül csakis demagógiába, gőgös kioktatásba süllyedhet.

A közéletiség problémái szerintem nincsenek jobban jelen a mai irodalomban, mint korábban. Ezek mindig is jelen voltak, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Most kicsit tálcán kínálják magukat, de ez is elmúlik. Éppen ezért, érdemes nyitott szemmel figyelni, ám nemcsak a saját favoritjainkra. Orbán Ottó egyik költeményében azt írja, a jó vers olyan, mint a jól elhelyezett taposóakna. Sokszor teljesen váratlan, ismeretlen helyeken is felbukkanhatnak remekművek. Én elsősorban erre figyelek, a remekművekre, vagy azok lehetőségére, az pedig, hogy tartalmuk politikai-e vagy sem, ha nem is jelentéktelen, de másodlagos kérdés számomra.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben