×

Anarchikus és szexi Globe módra
Beszélgetés Nick Bagnall-lel
Jónás Ágnes
2016 // 07. 01

Bézsbe öltöztetett Verona, szexi Milánó, igazi Quincy Jones feelig, egy négy­lábú sze­replő, nap­jainkra átül­tetett szöveg és izgal­mas zenei beté­tek – ezt ígéri Nick Bagnall, a lon­doni Globe Szín­ház rende­zője, aki Shakes­peare A két veronai nemes című komé­diáját a mester halá­lának 400. évfor­du­lója alkal­má­ból hozta el a Margit­szigeti Sza­bad­téri Szín­padra július 1-jén.

Bézsbe öltöztetett Verona, szexi Milánó, igazi Quincy Jones feelig, egy négylábú szereplő, napjainkra átültetett szöveg és izgalmas zenei betétek – ezt ígéri Nick Bagnall, a londoni Globe Színház rendezője, aki Shakespeare A két veronai nemes című komédiáját a mester halálának 400. évfordulója alkalmából szervezett turné keretében hozza el a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra július 1-jén. A darab kapcsán vele beszélgettünk.



William Shakespeare halálának 400. évfordulója ismét alkalmat ad arra, hogy a világ drámairodalmának fölülmúlhatatlan óriására emlékezzünk, és keressük nagyságának titkát. Ön szerint miben rejlik Shakespeare zsenialitása?

Shakespeare szerintem azért zseniális, mert az egész életét képes volt a színháznak és a történetmesélésnek szentelni. Olyan darabokat írt, amelyek a 16. században és századokkal később is nemzetközi és világszintű visszhangot váltottak ki. Remekül megértette a közembereket, pontos ismerője volt a bennük lejátszódó folyamatoknak, nyelvhasználata pedig a lélek legmélyéig hatol. Történetei sosem mennek ki a divatból, napjainkban is őrzik aktualitásukat. Ő az a szerző, akit időről időre visszakövetel a közönség.

Kétségkívül otthonosan mozog az „avoni hattyú” világában – színpadra állított olyan klasszikusokat, mint a VI. Henrik és a Szentivánéji álom, idén nyáron pedig A két veronai nemessel hazánkban is debütál.

A Szentivánéji álom egy mozgószínház tizennyolc fős társulatával jött létre egy Yorkshire-i városkában, tavaly pedig a Liverpool Everyman & Playhouse számára készítettem egy adaptációt ugyanebből. A VI. Henriket a londoni Shakespeare Globe Színház turnéjára rendeztem meg. E darab érdekessége, hogy egyes jelenetek pont azokon a csatamezőkön játszódtak, amelyek az eredeti Shakespeare-műben fellelhetők. A Trója utolsó napjai és az Odüsszeia után a Homérosz hőse következett, utóbbin a kivételes tehetségű költő-drámaíró Simon Armitage-zsal volt szerencsém együtt dolgozni a Globe-ban, melynek bemutatójára a gyertyafényes Sam Wannamaker Playhouse-ban került sor.



Sokáig színészként dolgozott. Mindez hogyan hat a rendező Nick Bagnallre?

Rendezőként teljes mértékben át tudom érezni azt a folyamatot, amelyen a színészek keresztülmennek a próbák során. Folyton a színpad frontvonalában állnak, és szükségük van arra, hogy érezzék, ők a darab egyeduralkodói. Én igyekszem ezt biztosítani számukra.

Honnan merít inspirációt a munkához?

Emma Rice, a londoni Globe Színház művészeti vezetője folyamatosan inspirál, páratlan szakmai tudással rendelkezik, azonban nem feltétlenül csak az ismert művészek hatnak rám – a hétköznapokból is rengeteg inspirációt merítek. A minap például az unokahúgom volt rám nagy hatással: épp befejezte a főiskolát, és ettől most úgy érzi, övé a világ. Jó volt látni ezt a felszabadultságot az arcán.

A két veronai nemes Shakespeare korai, kevésbé ismert komédiája, több forrás szerint az 1590-es évek elején íródott. Miért épp erre esett a választása?

Emma már régóta szerette volna színpadra vinni ezt a komédiát, és ragaszkodott ahhoz, hogy én legyek a rendezője. A cselekményt nem ecsetelném hosszasan, mert azt szeretném, hogy a nézők az első benyomásaik alapján ítéljék meg a produkciót. Legyen elég annyi, hogy két veronai nemes ifjú, Proteus és Valentin nagyon jó barátok. Proteus szerelmes a szép Júliába, Valentin viszont csak nevet a szerelmen, inkább Milánóba megy világot látni. Egyszer valaki nagyon frappánsan így foglalta össze nekem a darab lényegét: tele van egy csomó levélváltással, van benne egy kutya és egy megerőszakolás.



Bizarr. Emma Rice-szal milyen koncepció mentén haladtak?

Abban mindketten egyetértettünk, hogy a darabnak egyaránt kell zűrzavarosnak, anarchikusnak, vibrálónak, véresnek és kifejezetten élvezetesnek lennie. Engem személy szerint nagyon érdekelt, hogy hogyan képes a társulat a Shakespeare-korabeli szöveget 1996-ra átültetni, és mi sül ki abból, ha egy zenekart is bevonunk a produkcióba. Ez a rendezés lehetővé tette számomra, hogy felfedezzek egy gazdag zenei világot, és hozzákapcsoljam azt a darabbéli atmoszférához. Így lett Veronából egy kvázi kardigánba öltöztetett, már-már átlagos világ – olyan, ahol a bézs szín dominál, és ahonnan Valentina (Guy Hughes) kétségbeesetten menekülni próbál. Olyan hely ez, ahol a Jim Reeves-féle countryzene és a Ken Dodd-világ dominál. A másik helyszín Milánó, amely Veronához képest egy sokkal izgalmasabb, szexibb, dögösebb, menőbb terep, ahol mindannyian szívesen lennénk. Igazi Quincy Jones feeling! És ott az erdő, a társadalmi kötöttségektől mentes, szabad élethelyszíne, akárcsak a Szentivánéji álomban, illetve az Ahogy tetszikben. Egy fiatalokból álló, Törvényen kívüliek névre keresztelt zenekar él itt. Muzsikájuk teli van mocskos, vészjósló dallamokkal.



Vagyis a darab fókuszában lázadó tinédzserek állnak.

Olyan tinédzserek, akik fejest ugranak az életbe, meg akarják váltani a világot, közben pedig óriási hibákat vétenek. Ezeket a hibákat és azok következményeit járjuk körbe.

Milyen változásokon ment át az eredeti szöveg, amíg végül színpadra álltak vele?

Néhány részt kihagytam, bizonyos dolgokat pedig megváltoztattam, és a legnagyobb hangsúlyt a kiábrándító befejezésre fektettem.

A befejezésre? Ez jelentette önnek a legnagyobb kihívást a rendezés során?

Igen, mert tudtam, hogy a Shakespeare-i megoldás nem tetszene a közönségnek: a cselekmény tetőpontjánál ugyanis Proteus, az egyik férfi főszereplő erőszakosan letámadja Silviát. A modern korban elvárják a nőktől, hogy szemet hunyjanak az őket ért szexuális bántalmazások felett, s hogy az efféle abúzusokat követően visszamenjenek férfipartnerükhöz anélkül, hogy a bántalmazást szóvá tennék és hangot adnának felháborodásuknak, fájdalmuknak. Shakespeare darabja ilyen felhanggal ér véget, én azonban nem ilyen befejezést akartam: bízom abban, hogy előadásunk felbátorítja a hölgyeket, és rájönnek, hogy mondandójuknak igenis hangot kell adniuk.



Szerintem nem is tudja, mennyire aktuális most hazánkban ez a téma… Egyébként milyen érzéssel tölti el önt és társulatát, hogy magyar közönség előtt léphetnek fel?

Nézze el nekem, hogy a válaszomba némi politika is vegyül. Rettentően szomorú nap ez a számomra, mi több, a társulatom számára is, hiszen országunk az Európai Unióból való kilépés mellett tette le a voksát. Úgy gondolom, hogy ilyen időkben különösen fontossá válik, hogy darabunkat a magyar közönségnek is megmutathassuk. Elborzadtam és szó szerint sokkolt az, ahogyan az országom döntött, éppen ezért tartom fontosnak, hogy az ezzel kapcsolatos véleményemet ezúton is kifejezésre juttassam. Nem csodálkoznék azon, ha az európai tagországokban élő polgárok mindegyike fekete karszalagot öltene, jelezve ezzel az irántunk érzett megvetésüket. Úgy érzem, cserbenhagytuk Európát, éppen ezért minden kilépés mellett szavazó nevében elnézést kérek. Remélem, hogy darabunk némiképp kárpótolja majd a magyarokat is, és bízunk abban, hogy az az öröm, szeretet és tisztelet, melyet közvetíteni szeretnénk, elér a színpadról a közönséghez.

Maga tudja a legjobban, hogy a kultúra óriási erővel bír, és hogy minden időben képes hidat verni a nemzetek között.

Nagyon bízom benne.

Mi alapján választotta ki a színészeket?

A Globe társulata a legremekebb, legalkalmazkodóbb és legsokoldalúbb csapat, akikkel valaha dolgoztam. A próbák előtt mindegyikük öltözőjében egy levelet hagytam, amelyben többek között arra kértem őket, hogy legyenek kitartóak, és kreatívak. Tudtam, hogy ehhez a munkához rokonlelkekre van szükségem, olyan emberekre, akikkel hónapokig tudunk együtt küzdeni a közös célért. A társulat tagjai egytől egyig proaktívak, keményen dolgoznak, és az első perctől kezdve éreztem rajtuk, hogy készek együtt harcolni velem a professzionális produkció érdekében. A társulat nagy részével ezelőtt még sosem volt alkalmam együtt dolgozni, csupán két színész képességét, Garry Cooperét és Charlotte Millsét ismertem. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Garry a legremekebb herceg (a darabban) és táncos a világon, Charlotte pedig remekül hozza Launce figuráját. Azért szeretek ezzel a társulattal dolgozni, mert pontosan tisztában vannak az elvárásaimmal, és mert tudtam róluk, hogy kőkemény harcosok, profi színészek.



Úgy tudom, hogy egy kivételes színészi képességekkel megáldott kutya is önökkel tart.

A kutya lesz a rideg természetű Morcos megformálója, azonban ha ennél többet árulnék el róla, lelőném a legnagyobb poént.

Előadás után felállnak a nézők a székeikből, és azt érzik, hogy…?

Bízom abban, hogy a nézők az öröm és a remény érzésével állnak fel a székekből, hogy ütős este lesz a július 1-i, és hogy az a különleges világ, amelyet színpadra varázsolunk, kizökkenti egy kicsit az embereket a hétköznapokból. A zárójelenetben egyébként felcsendül Janis Joplin All is Loneliness című száma. Úgy gondolom, soha ennél nem volt még aktuálisabb ez a dal.Remélem, hogy Magyarország képes lesz elfogadni a tényt, miszerint szigetországunk elszakítani készül magát a világ többi részétől.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben