×

Barbárság & diktatúra
Íphigeneia Tauriszban
Péter Zoltán
2014 // 07. 02

A Magyar Állami Operaház külön­leges premi­errel zárta ide évad­ját: az Íphige­neia Tau­riszbancímű opera be­muta­tóját nagy vára­kozás előzte meg, hiszen ez volt Alföldi Róbert első opera­házi rende­zése. Ám hiába Alföldi ren­de­zésé­nek minden erénye, a halvá­nyan sike­rült zenei meg­való­sítás miatt a ma­gával raga­dó elő­adás ezút­tal elma­radt.
Az Operaház barokk operaként harangozta be Christoph Willibald Gluck Íphigeneia Tauriszban című darabját, annak ellenére, hogy korántsem jellemzi a barokk operák formavilága. Richard Strauss az áthangszerelés során a 19. századi opera hangzásvilágához közelítette a darabot. Jeleneteket cserélt fel és húzott ki belőle: újraírta a librettót, kihúzta a balettot, jelentősen átdolgozta a finálékat, Oresztész ’Dans cet objet touchant’ kezdetű áriáját tercetté alakította át, illetve a recitativok nagy részét is teljesen átalakította. A mélyreható beavatkozás következtében Strauss társszerzővé lépett elő, így a közönség Gluck – Strauss  Íphigeneia Tauriszban című művét ismerhette meg. Ezzel persze semmi probléma sincs, lehet ezt a változatot játszani, de semmiképp sem kellene barokk operának titulálni.



Alföldi első operaházi rendezése nélkülözött minden extravaganciát, s meglepő módon az irónia is csak nyomokban volt felfedezhető munkájában. Ilyen az előadás elején megjelenő három kosztümös, középkorú hölgy mint a felsőbb akarat megtestesítője: egyikük vizet locsol egy mosdótálba, másikuk száraz faágat ráz, a harmadik pedig egy fémlemezt suhogtatva imitálja a vihart; később ők locsolják a kórusra az esőt, ők kínozzák Oresztészt, s végig figyelemmel kísérik az eseményeket. Ironikus gesztus volt az elődadás végén Diana istennő megjelenítése is, aki minden isteni mivoltától megfosztva, bevásárolószatyrokkal megrakott asszonyságként lépett elénk, és hangosbemondóval utasította rendre a tömeget, lerántva a leplet Thoász király erőszakos diktatúrájáról, aki embereivel rendszeresen terrorizálja Diana templomának papnőit. Nagy fricska ez a vallási fanatikusoknak, akik elvileg az istenség parancsa szerint, valójában saját önös érdekeik mentén járnak el.

Oresztész és Püladész között homoerotikus vonzódást tételez a rendező, apró mozzanatokkal érzékeltetve ezt a szövegtől egyáltalán nem idegen értelmezést: míg Püladész saját pulóverével töröli le a vért Oresztészről, gyengéden végig is simítja arcát. Az eredeti szövegezés a mai befogadó számára valóban szokatlanul érzelmesnek és bensőségesnek ábrázolja a két férfi barátságát. A darabban végig jelen van az idegengyűlölet is, ezt Alföldi több mozzanattal jelzi, s a „meleg pár” elleni agresszivitás csak tovább fokozza a rendezés társadalompolitikai aktualitását. A színpadot határoló, vörös márványra emlékeztető fal a megosztottságot és behatároltságot egyaránt szimbolizálja, s Thoász halála utáni szétnyílása a szabadulást, az elnyomás végét jelzi. Alföldi jól átgondolt, egységes koncepció mentén építette fel értelmezését, az énekes vezetésre is odafigyelve, nem akadályozva a zenei kibontakozást.



A zenei megvalósítás ennek ellenére már nem sikerült ilyen jól. A címszerepet éneklő Wierdl  Eszter hangját alig lehetett hallani. Szopránja fakón és kifejezéstelenül, sokszor élesen szólt: semmit sem volt képes visszaadni figurája érzelemvilágának összetettségéből. Az Oresztészt alakító Haja Zsolt jobb teljesítményt nyújtott, de magas baritonja inkább tenorként hatott, s önmarcangoló Oresztésze egysíkúnak mutatta szerepét. Megyesi Zoltán vokális teljesítménye volt a leghitelesebb, teljes mértékben azonosult az önfeláldozó barát szerepével. A Thoászt megformáló Szegedi Csaba erőteljes és határozott baritonja nagyon jól illett a zsarnok figurájához, kisebb szerepében színészként és énekesként is remekelt.

Vashegyi György ezúttal nem volt képes megmutatni a darab sokszínű hangzásvilágát, mintha ő maga se tudta volna, hogy szólaltassa meg úgy az átdolgozást, hogy közben visszaadjon valamit az eredeti hangzásvilágból, azaz Gluck dinamizmusából, merész és sokszínű hangszereléséből. Ebből azonban semmit sem kaptunk: Vashegyi értőn kiemelte ugyan a zenekari hangzás szépségeit, de interpretációjában elsikkadt a zenekari kíséret drámai sodrása.

A fent említett hibák ellenére fontos bemutató volt az Íphigeneia Tauriszban, hiszen a Magyar Állami Operaház repertoárjában hosszú évek óta nem szerepel Gluck egyetlen színpadi műve sem. Ugyanakkor a zeneszerző születésének 300. évfordulójára való megemlékezés és főhajtás meglehetősen visszafogottra sikerült, ha a lagymatag zenei produkciót és a felemásra sikerült átdolgozást nézzük – talán az új évad elejére érik még a produkció.

Pontszám: 6/10

Következő előadások: Magyar Állami Operaház, 2014. okt. 3., 5., 9., 11., 19.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben