×

Kiterjesztett idősíkok
Beszélgetés a születésnapos Bánkövi Gyulával
Király-Szombathy Zita
2016 // 07. 26

A napokban ünnepeli félévszázados létét Bánkövi Gyula kortárs magyar zeneszerző, a Bartók Rádió programkoordinátora, szerkesztő-műsorvezetője, aki emellett tevékeny tagja népes családjának, miközben körbeveszi őt egyfajta magányosság, ami az igaz alkotók sajátja.

A napokban ünnepeli félévszázados létét Bánkövi Gyula kortárs magyar zeneszerző, aki fiatalokat megszégyenítő nyitottsággal, elemzőkre jellemző figyelemmel és ölelő szeretettel fordul a világ, a természet és a mindennapok kincsei felé. A Bartók Rádió programkoordinátora, szerkesztő-műsorvezetője, emellett tevékeny tagja népes családjának, sőt egyéni sportrekordját megdöntve ezüstérmes lett 400 és 800 méteres gyorsúszásban is a legutóbbi Szenior Országos Bajnokságon. Mindeközben körbeveszi őt egyfajta érinthető magányosság, ami az igaz alkotók sajátja.

Hogyan lettél zeneszerző?

Elég későn érő típus vagyok. Gyerekkoromban először zongoráztam, majd fagottoztam, később dzsessz-zongorista akartam lenni, és nagyon sokat énekeltem énekkarban. Tizennégy éves korom körül egy hullámvölgybe kerültem, akkor anyukám állt mellém és segített végig ezen az időszakon. Kimondottan a zeneszerzést csak ezt követően tanulmányoztam. Először persze én is Liszt- és Chopin-stílusban írtam darabokat, de tizenhét évesen megismertem Kurtág György Bornemisza Péter mondásai című darabját, ami kinyitott számomra egy egészen más világot. A gimnázium elvégzése után kezdtem el komolyan foglalkozni a zeneszerzéssel, huszonegy évesen kerültem be a Zeneakadémiára, ahol már tanáraim – Kocsár Miklós és Bozay Attila – darabjait is figyelni kezdtem.

Milyen ma egy kortárs zeneszerző élete?

Volt egy időszak, amikor a zeneszerzést nagyon tönkretették Magyarországon, és a zene elsősorban nem a közönségnek szólt. Ekkoriban a kortárs jellegű darabok előadását a szerzőkön, családtagjaikon és szűk baráti körükön kívül jóformán senki sem hallgatta meg a koncerttermekben. Ezen persze sokan igyekszünk most is változtatni. Egyébként a kortárs zene ugyanolyan, mint a sport. Van tízezer úszó, és egy lesz közülük olimpiai bajnok. Persze az ismertséghez nagyon kellenek a kapcsolatok és a marketingfogások is, de ahogy Mozart idejében, most is nagyon sok olyan zeneszerző van, aki rengeteg zenét ír, de alkotásaiból ugyanúgy kevés marad fenn az utókornak, mint a régmúlt idők komponistáinak műveiből. Én egyébként Beethovent tartom a legnagyobb zeneszerzőnek – a zeneszerző szó értelmében –, aki olyan lehetetlen témákból is tudott építkezni, ami ha másnak eszébe jutott, eldobta jó messzire.

Hogyan komponálsz? Hogyan születik meg egy mű?

Minden darab más, és mindig más lélekállapotban vagyunk. Nincs két egyforma kiindulási pont, és mindenegyik felvet egy problémát, amit meg kell oldani. Ami a legnehezebb az egészben – a közhiedelemmel ellentétben –, az az, hogy arra az egyedi problémára nincs általános megoldás. Azt ott és akkor kell megoldani, vagy örökre megoldatlan marad. Hatalmas csaták folynak egy darab megírása során. Főleg az elején, amíg kialakul, hogy merre megy és hogyan. De van az alkotásban egy nagyon jó pillanat is, amikor azért kezdesz el szurkolni, hogy elég gyorsan le tudd jegyezni azt, ami eszedbe jut, mert érzed, hogy jó. Most egy érdekes alkotói periódusban vagyok. Három évvel ezelőtt a Weöres-centenárium kapcsán írtam egy dalciklust, amit tizenkét tételesre terveztem, de csak hat készült el az ünnepi koncertre. Azóta sem találtam vissza abba a lélekállapotba, amiben be tudnám fejezni a ciklust az eredeti terveim szerint, bár megvan a Psychéből mind a tizenkét vers, amit használni szeretnék. Érdekesség, hogy az utolsó elkészült tételt egy prágai szállodaszobában írtam le, annyira telített volt akkoriban a programom, de szerintem pont az lett a legsikerültebb a hat közül. Ez is mutatja, hogy nem elég leülni és várni az ihletre, hanem egyszerűen dolgozni kell, és kész.

Milyen problémák várnak megoldásra?

A problémafelvetésre az egyik legeklatánsabb példa, amikor a szólóharmonika-darabomat írtam, ami sokaknak nem tetszik, de én egy korszakváltásként éltem meg a születését. Az egész úgy kezdődött, hogy kölcsönkaptam egy harmonikát. Szerettem volna rá alkotni valami olyat, ami tényleg hangszerszerű és egyedi. Rögtön az elején egy olyan problémafelvetéssel találtam magam szemben, ami után sematikus megoldás már nem létezett. Borzalmasan nehéz volt gyakorlatilag egy macsétával végigmenni egy olyan úton, amin semmiféle fogódzkodó nem volt. A Weöres-ciklus – amiről az előbb már beszéltem – úgy született, hogy elmondták, milyen énekesek és milyen hangszerek lesznek a koncerten, ezért úgy kombináltam össze a darabot, hogy pont azokat használjam. Ha másokat sorolnak fel, akkor más apparátusra írom meg. Vagy például amikor egyszer Lengyelországból kerestek meg, akkor megmondták, hogy van egy vonószenekar – még azt is tudtam, hogy pontosan mekkora –, és azt is, hogy választhatok mellé két bármilyen szólóhangszert. Egy séta közben ugrott be, hogy ez két marimba legyen, így született meg az Exclamations.

Pontosan tudod előre egy darab hosszát, terjedelmét?

Hogyne! Minden alkalommal meg kell tervezni az egészet, és érezni kell pontosan, hogy mennyi van az anyagban – meg persze tudni kell, hogy mi az, amit szerettél volna elmondani. Mostanában szerencsére elég sok zenekari darabom előadását hallhattam, így egészen másképp, más eszközökkel fogok majd neki a munkának. A zenekart úgy képzelem el, hogy minden részt vevő muzsikus szólóhangszeres, mindenki mást játszik, de nem öncélúan. A legújabb zenekari darabom partitúrája például hatvannyolc soros. Ismerni kell mindegyik hangszert, sőt a speciális játékmódokat is. Igaz, többször megesett már, hogy ezeket a technikákat a zenészek nem ismerik, nem tudják alkalmazni. Például a fuvola különös játékmódjai, amik az 1980-as évek óta vannak jelen – például a multifónia, amikor több hangot játszanak egyszerre, amit zenekarban nagyon nehéz használni, mert gyengén szólnak a hangok, vagy az élhang, ami olyan, mintha fütyülnél, vagy a körkörös légzés –, ezeket itthon sajnos nagyon kevesen tudják használni.

Szerintem ez a zeneszerzés iszonyatosan kreatív dolog. Szeretek elvonulni dolgozni, komponálni a Balatonra. Azonban nem mindig sikerül ott be is fejezni a darabot, van úgy, hogy leírni már csak itthon tudom. Ez a munka nem csak abból áll, amit hallasz, elképzelsz. Minden egyes új hangzáshoz új kottagrafikai elemet is ki kell találnom. Emlékszem, egyszer ültem kint a balatoni kertben, és meghallottam a fejemben négy harsonát egy zenekari darabban. Kicsit győzködnöm kellett magam, hogy ez jó ötlet, majd kitaláltam, hogy miként tudom a hangzást a legpontosabban leírni. Ez is egy probléma volt, amit meg kellett oldani a lehető legegyszerűbben, de maximálisan lefedve azt, ami a fejemben szólt.

Vannak kedvenc előadóid, akik inspirálnak?

Több ilyen is van, szerencsére, az előadó személye mindig nagyon inspirál. Úgy is mondhatom, hogy az ember mindig valakinek komponál. Életben még nem írtam úgy darabot, hogy ne tudtam volna a bemutató dátumát és azt, hogy ki adja elő, milyen apparátus. Ha zenekari darabot írok sem mindegy, hogy melyik zenekarnak írom. Ha tudom, hogy a Rádiózenekar mutatja be egy fesztiválon, vagy, mondjuk, az egyik legjobb lengyel kamarazenekar, akkor az ember odateszi magát, és olyan stimmet ír, ami az ő színvonaluknak megfelel. Ha annál könnyebb darabot kapnak, akkor nem érzik kihívásnak, és nem is teszik a produkciót annyira magukévá. Egy érdekes példa erre, amikor tavaly a hatvanadik fennállását ünneplő Magyar Rádió Gyermekkórusa vezetői felkértek, hogy írjak a jubileumi koncertjükre egy művet. Bíztam bennük, és egy nagyon nehéz darabot kaptak, amit szerintem Magyarországon rajtuk kívül csak két gyermek-, ill. egyneműkar tud előadni – gondolok itt a többszólamúságra, együtténeklésre, térbeli elhelyezkedésre és a többi szempontra is. Én lepődtem meg a legjobban, amikor annyira jól megszólalt a darab. El is mondtam nekik, hogy azért írtam ilyen nehézségű művet, hogy meg tudják mutatni, mit tudnak, mire képesek. És ez nagyon jól sikerült is. Egy másik nehéz darabomat, aminek Erdős Virág Négyes-hatos című verse az alapja, a nyíregyházi Cantemus gyermekkórus adta elő. Ebben négy kicsi kórus, két marimba és középütt egy nagybőgő alkotja az előadói apparátust. Ezzel a három évvel ezelőtt Kodály Zoltán tiszteletére harmadik alkalommal meghirdetett nemzetközi zeneszerzőversenyen díjat nyertünk. 2010-ben a Debreceni Szimfonikusok felkérésére a Mini Fesztiválra írtam egy darabot, a Figurák a táblán-t, aminek egyik alapja szintén a térbeli elhelyezkedés. Bevallom, a próbák elég rosszul sikerültek, nem hittem abban, hogy megszületik bármi is az elképzeléseimből az előadáson, de a karmester, Kocsár Balázs intése előtt a muzsikusok észbe kaptak, széjjelebb ültek, szinte az egész színpadot beterítették, és onnantól kezdve mindent megcsináltak, ami a próbákon elhangzott, és egy nagyon jó előadás lett belőle. A meggyőződésemet, hogy érdemes nehéz darabokat írni, a kritika alátámasztotta: éppen azt emelte ki, hogy a zenekar kihívásnak érezte a feladatot, és teljes lélekkel részt vett a produkcióban. De nagyon kell tudni, hogy kinek írsz, és hol van az a határ, amikor a darab még jól eljátszható, mert ha túl nehéz, akkor ez az egész nem működik.

Min dolgozol mostanában?

Kaptam egy nagyon érdekes felkérést egy hárfa-tuba duóra. A legtöbb zeneszerző valószínűleg nem lelkesedne az ötletért, én sokat gondolkoztam rajta. Most abban maradtunk, hogy kiegészülve egy harmonikával egy triót fognak alkotni, arra írom meg majd az új darabot.

Hogyan tudod összeegyeztetni a zenei szerkesztést a zeneszerzéssel?

Nálam a kettő együtt működik igazán. Soha nem éreztem úgy, hogy a rádióba dolgozni járok. Bemegyek, megcsinálom a teendőmet, nemcsak szerkesztőként, hanem zenei rendezőként, programkoordinátorként, mindig azt, amire szükség van, volt. Nekünk a közszolgálatban az a feladatunk, hogy mindent megmutassunk, így mindenfélét beszerkesztek, persze megfelelő súlyozással és külső kontrollal, folyamatosan egyeztetek a Magyar Zeneszerzők Egyesületével, a szakmával az Ars Nova kortárszenei kínálatáról. Rengeteg visszajelzést kapok a hallgatóktól, tudom, hogy kinek melyik darab tetszik. Azt is szeretem, hogy nem kényelmesedem el, hiszen mindig újabb rendszereket és programokat kell megtanulni a munkámhoz, ez bizony sokszor elég komoly agytorna is egyben. A zeneszerzéssel alapvetően a szabadidőmben, elsősorban a szabadságom alatt foglalkozom.

Vannak tanítványaid?

Nincsenek. Az én életembe ez nem fér bele. Szerintem nekem nem is való a tanítás, roppant türelmetlen fajta vagyok. Igaz, sokan megkeresnek, de nem szoktam elvállalni senkit. A kollégáimmal viszont vagyok olyan viszonyban, hogy ha az ő gondolkodásmódjuknak megfelelő darabot ismerek meg, például a külföldi útjaimon, akkor elhozom és megmutatom nekik, hogy hallgassák meg.

Szerepel a terveid között egy nagyobb lélegzetű mű megírása?

Az ember mindig azt keresi, hogy hol születik meg egy nagy mű. Rácz Zoltán (a Zeneakadémia professzora, kortárszenei előadóművész) szerint ez az időszak a nyolc-tíz perces zeneszerzők időszaka, de úgy gondolom, hogy nekem sikerült kiterjesztenem az idősíkokat. Ezek a darabok nagyobb terjedelmük mellett is koncentráltak, nincs bennük üresjárat, minden egyes hang „ki van találva”. Az egyik ilyen a 2008-as születésű A sötétség folyói (Les fleuves de l'obscurité) című, vonósnégyesre és elektroakusztikára írt kompozíció, amiből készült egy igazán jó felvétel a Hungarotonnál surround technikával. Úgy tudom, a magyar zeneszerzők közül nekem van egyedül surroundos lemezem. Szeretem ezt a technikát, mivel maximálisan ki tudom vele használni a tér adta lehetőségeket. A lemezen lévő darabokat nemcsak így vettük fel, hanem mindegyiket erre a rendszerre komponáltam.

Gyermekeid már mind felnőttek. Követik a szülők példáját, ők is muzsikálnak?

A legidősebb, Juli most huszonhárom éves, gyógytornász, gyermekkorában kilenc évet zongorázott. A „kettes”, Dodó bölcsészetre jár magyar és kreatív írás szakra, emellett énekel az Angelika Leánykarban, hegedül, rajzol, fest, ír és csodálatosan fényképez, tudósít a Világszám című online utazási magazinnak – nagyon sok helyen megfordult már, szinte követhetetlen, mikor hol jár. De a bázis neki is – mint mindegyik gyermekemnek – a szülői ház. A feleségem, Sztankay Klára zongoraművésznő terelgeti őket, oroszlánrészt vállalva a nevelésükben. A fiam, Bence most felvételizett a Zeneakadémiára, gordonka szakra. Orsi, a legkisebb tizenhat éves, idén akasztotta szögre válogatott úszói dresszét, hogy nyelveket tanuljon, s hogy egyszer orvos vagy korszerű uszodát tervező mérnök lehessen.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben