Pintérkedés a színpadról a lapra

„Pintér Béla föltehetően nemigen tud írni, és nem alkalmaz senkit arra a feladatra, hogy számos – originális és színpadra való – gondolatát a megfelelő formába öntse. Ellenben nyilván zsigeri irtózása van a »kész« drámától…” – írta Csáki Judit 2003-ban, egy Magyar Narancsban megjelent kritikájában a Gyévuska kapcsán. Majd szinte szóról szóra ezt a gondolatot ismételte meg Jászay Tamás kevesebb mint egy évvel ezelőtt. Véleménye szerint A 42. hét szövegéből és túlbonyolított történetéből egyértelműen kiderül, hogy Pintér Béla „sok mindenhez tényleg nagyon ért, de drámát azt éppenséggel nem tud írni”. Ez a kijelentés azért vált érdekessé, mert ugyanezért a szövegért ezen a nyáron  a Színházi Kritikusok Céhe – amelynek elnökségi tagja maga Jászay Tamás is – „A legjobb új magyar dráma” kategóriában jelölte az említett előadást. A drámaíró Pintér tehát folyamatosan kap hideget és meleget egyaránt. Egy-egy drámája ugyan megjelent a Rivaldában vagy külföldi drámaantológiákban, szerzőként a valódi áttörést mégis Mohácsi János pécsi Parasztopera-rendezése hozta meg számára, hiszen bebizonyította, hogy más rendező más társulattal is érvényes előadást hozhat létre egy Pintér-szövegből.

Pintér Béla rendező-társulatvezetőként közel áll ahhoz, hogy a posztdramatikus színházeszmény megtestesítője legyen: a szöveget csupán egy alkotóelemnek tekinti a sok közül, és a zenével, a mozgással, a mimikával vagy a díszlettel egyenértékűként kezeli. Ráadásul abban a kivételes helyzetben van, hogy sosem kell azon gondolkodnia, mit gondolt az író, hiszen pontosan tudja: amikor egy téma érdekelni kezdi, nem szorul rá, hogy a (dráma)irodalomtörténet számtalan darabja között találja meg azt, ami gondolataihoz a leginkább passzol, hanem megírja magának, saját társulatának, és meg is rendezi.

Éppen ezért nehézséget jelenthet utólag elkülöníteni, mi tartozik még a drámaszöveghez, és mi képezi már az előadás részét. Az első „Pintér-összes” kötetben olykor úgy változik a helyszín és szólalnak meg új szereplők, hogy az olvasó számára semmi sem jelzi a szövegben: jelenetváltás történt. Máshelyütt éppen a túl részletes instrukciók miatt az lehet olvasó érzése, hogy egy rendezői példányt fogott a kezébe. A legjobb példát erre A Démon Gyermekeiben találjuk, ahol összességében bő egyoldalnyi instrukciósort olvashatunk arról, hogyan változik az egyik szereplő démonná, majd a többiek hogyan ölik meg őt: „…ellenfelei jobbról és balról egyszerre szertartásosan megsebzik őt. Baba és Móni hosszú piros szalagokat húznak ki a sebekből. A Démon a színpad elejére sétál, majd összerogy…” Ezek a hosszú, túlterhelt leírások, utasítások azt a benyomást keltik, hogy Pintér szerzőként nem tudja elengedni az általa megálmodott vizuális elemeket.

Pedig a szerző Pintér fentebb vázolt kettős kritikai megítélését tekintve a Saxumnál megjelent kötet egyik erénye éppen abban állhatna, hogy bebizonyítja: a „drámaíró Pintér” szövegei működőképesek a „rendező Pintér” nélkül is. A kiválasztott darabok időrendbeli elrendezése alapján feltételezhetjük azonban, hogy a válogatás célja sokkal inkább a pályaív egyfajta bemutatása lehet. Ezt a kettősséget erősíti Enyedi Éva utószava is. A társulat dramaturgja – aki a kötet szerkesztője egyben – szerint a szövegek nyomdai megjelenése fordulópont és megmérettetés Pintér Béla életében. Enyedi ugyanakkor kitér arra is, hogy a kiválasztott nyolc dráma három fontos írói szakaszt mutat be a kezdeti kísérletezésektől kezdve a kiteljesedésig.

Talán  maga a korszakolás a szövegek alapján vitatható, az viszont biztos, hogy a kötet második felében helyet kapó szövegek (a Tündöklő Középszert leszámítva) már nem keltenek hiányérzetet az olvasóban: önálló szövegként is kiválóan működnek, amennyiben ennek kritériuma a történet követhetősége vagy a karakterek, a konfliktus és a fordulat kidolgozottsága. Pintér szövegeivel kapcsolatban azért emlegethetjük fel ezeket a klasszikus drámaelméleti elvárásokat, mert úgy tűnik, a szerző egyre inkább ezeknek próbál vagy tud megfelelni, hiszen a jelen felé haladva a szabadabb, asszociatívan szerveződő szövegektől a megszerkesztettebb, követhetőbbnek tűnő darabokig jutunk el a kötetben. Így Pintér darabjainak központi szervezőeleme, hogy egy fontos társadalmi problémára vagy erkölcsi kérdésre hívja fel az olvasó (és néző) figyelmét, egyre letisztultabb, klasszikusabb szerkesztettségű szövegekben kristályosodik ki. Erre kihegyezve a tartalmat, a kötet válasza a színházi kritikát már oly régóta foglalkoztató kérdésre (Vajon jó drámaíró e Pintér Béla?) igen egyszerű: egyre jobb.

Mindemellett a szerzőség kérdését vizsgálva fontos megjegyezni, hogy a pintéri szövegkönyv sosem a színészek improvizációin alapul. Az más kérdés, hogy Pintérnek társulatvezetőként megvan az az előnye egy „átlagos” drámaíróval szemben, hogy mondatait azonnal kipróbálhatja élesben is, és tapasztalatait megbeszélheti az egész társulattal. Így a szöveg folyamatosan alakul a próbák során. Sőt, ha Pintér azt látja jónak, teljes mértékben változtathat a történeten. A Kaisers TV, Ungarn esetében például három héttel a bemutató előtt változtatta meg a darab végét, és egyben a magyar történelmet is, azaz megnyerette Baráznay tábornokkal a schwechati csatát. Hogy mindez az utolsó pillanatban került bele a darabba, azért érdekes adalék, mert könnyen az lehet az ember érzése: ez volt az alapötlet, amelynek hatására a szöveg és a produkció megszületett. Erre utaló, illetve az alkotói folyamatot az olvasóhoz közelebb hozó adalékokat azonban hiába keresünk a primer szövegek előtt vagy után, mint ahogy a recepciótörténetbe sem nyerhetünk bepillantást.

Hogy színházi élmények nélkül milyen problémák merülhetnek fel olvasás közben, azt a JAK Impulzus elnevezésű kritikai sorozatának a kötethez kapcsolódó beszélgetése is szépen megmutatta. A részt vevő négy irodalmár közül kettő nem látott még Pintér-rendezést, ők a „tetszett/nem tetszett a kötet” problémakörön nem is nagyon tudtak túllépni az egy órán át tartó beszélgetés folyamán, míg Pintér munkamódszeréről, az improvizáció jelentőségéről találgattak (sajnos nincs jobb szó a diskurzusra), egy helyben toporgássá téve a könyvbemutatót.

Előismeretek hiányában viszont a képanyag zavarhatja a befogadót: ugyan minden szöveg után találunk egy képet az előadásból, de néha csak egy színész van rajta, néha az összes. Az ő nevüket feltüntetik a fotó alatt, de azt, hogy kit játszottak az előadásban, már nem. Ha az volt a cél, hogy a drámaszövegek megjelentetése mellett az „ősbemutatónak” is emléket állítsanak, akkor minimum egy szereposztásra és jóval több képre lett volna szükség. Azoknak, akik még nem láttak előadást a társulattól, egy fekete-fehér kép nem sokat segít, azoknak meg, akik már láttak, tulajdonképpen érdektelen.

Sajnos nem csak ez a hiány, az instrukciók bő lére eresztése és a szövegek kiválasztása, valamint a szerkesztés sorrendje teszi bizonytalanná az olvasót a kötet tétjének tekintetében: a fülszövegek is inkább Pintér színházcsináló múltjára, továbbá a társulat egészének működésre koncentrálnak. Az utószóból, a szerkesztési elvből és a kiadó beharangozójából is egyfajta eldöntetlen kettősség derül ki. Az egyik célkitűzés, hogy Pintér Béla megmérettessen drámaíróként is, a másik, hogy a kötet összegezze a társulat és a társulatvezető eddigi munkáját. Míg az előbbi célt szem előtt tartva egy négy-öt drámaszövegből álló, erőteljesebben szerkesztett, kevesebb instrukciót tartalmazó kiadás jöhetett volna létre, addig az utóbbi cél szellemében egy erősebb képi dokumentációval dolgozó, háttérinformációkat és kulisszatitkokat is tartalmazó, „bulvárosabb” kötet születhetett volna.

Mindkét megoldás segítette volna a pintéri színházat kevéssé ismerő olvasókat, miközben a törzsközönség érdeklődését sem vesztette volna el. Ezzel a köztességgel viszont inkább az igazi „fanokat” szólítja meg a kiadó. Számukra viszont kötelező kiadvány ez, már csak a borító miatt is, melyen a társulatvezető szemrehányó Petőfi Sándorként pózol: vajon találva érezzük magunkat?

Pintér Béla: Drámák, Saxum,Budapest, 2013.
A kötetben olvasható színművek: Kórház-Bakony; A Sehova Kapuja; A Sütemények Királynője; A Démon Gyermekei; Szutyok; Tündöklő Középszer; Kaisers TV, Ungarn; A 42. hét.