×

Szesz és szociológia násza a vásznon
Ken Loach: Szesztolvajok
Szövényi-Lux Balázs
2012 // 11. 10

A Szesztolvajok nem való min­den­kinek, és nem is ajánl­ható bár­milyen alka­lomra. Leg­inkább azok fogják élvezni, akik sze­retik a fekete humort, a lecsú­szott, károm­kodós, de jólelkű alakok­ról szóló mozi­kat.
„– Na, Robikám, megyünk-é egy kis páleszt lopni? – Há’ mé’ is ne, Teddikém, de legyen ám jófajta, tudod, mert én nem iszok meg bármit, már ha iszok! – Persze, de tudod-é, hogy nem ám mi fogjuk mind meginni? – Nem-e? – Nem bezony, hanem eladjuk jó pénzé’, mert nagyon drága ám az a pálinka, csak egy hordó van belőle az egész világon, tudod ám, eladjuk a gazdagoknak, millákért. – Na, akkor menjünk, de azé’ vigyázzunk, nehogy a police elkapjon!”

Majdnem... Filmünk nem ebben a kifinomult magyar világban játszódik (kis híján játszódhatna itt is), hanem az ennek megfelelő skót alvilág kisstílű bűnözői között. Nem is a Guy Ritchie-féle erőszakos söpredéket látjuk, sokkal inkább a valóság kevésbé mesés talaján mozgunk. Főszereplőink egyszerű, már-már ártalmatlan bűnözők, szerencsétlen lecsúszott alakok, akiket a bíróság jobb híján közmunkára ítél. Vagyis kénytelenek lesznek közös térben létezni, miközben pucolnak és mázolnak, meg temetőt takarítanak egy jólelkű behemót vezetésével – egyedül élő rendőr, aki a beosztott gézengúzokat kicsiny családjának tekinti. A munka folyik is szép rendben, mindenki beleadja a maga ostobaságát és őszinte szaktudását, amíg vezetőjük – különleges ajándékként – el nem viszi a csapatot egy neves whisky kóstolójára. Ott ugyanis szó esik a világ legértékesebb (legdrágább) hordójáról, amely a napokban kerül árverésre. A banda gondolkodik egy kicsit, és egyikük, a jobb sorsra érdemes Robbie terve alapján neki is vágnak az életmentő akciónak: megkísérlik ellopni a whiskyt.

Mielőtt azt hinnénk, ez valamilyen vicces, kisemberes sztori, érdemes tudni, hogy Ken Loach alkotásáról beszélünk, aki korántsem a könnyed filmjeiről híres; sokkal inkább szociológusi lelkiismerettel vizsgálja az angol világ kevésbé fényes pontjait. Még ha ezúttal valóban könnyedebb alkotást készített is, még véletlenül sem dolgozott a hollywoodi fények és kompozíciók szerint: most is a dokumentarista, hideg képeket, a repedezett falakat, a betört ablakokat, az üledékes matracokat, illetve a koszosan vastag lencséjű szemüveget választotta.

Loach nem mossa fényesre szereplőit, nem farag hőst az esetlen bunkójából, csupán egyfajta „isteni” szeretettel igyekszik közeledni hozzájuk. Mert oké, lopott a kisöreg, meg tudjuk, hogy a másik olyan buta, hogy azt sem tudja, kinek a barátnője a Mona Lisa, a harmadik jól bedrogozva majdnem agyonvert egy fiatal fiút, és különben is agyba-főbe káromkodnak, na de kérem, hát ők is csak emberek! És mindezt olyan jól adja elő a mester, hogy hajlamosak vagyunk osztozni nézőpontjában. Sőt, hajlamosak vagyunk egyenesen drukkolni a néhány eszement csibésznek, hogy sikerüljön a deviáns akciójuk, hogy sikerüljön meglopniuk a jóllakott milliomosokat. Továbbá képesek vagyunk megszeretni ezeket az ingyenélő tolvajokat: mértékkel ugyan, de szimpatizálunk velük.

Már-már azon gondolkodhatunk, hogyan szedett össze ennyire lehetetlen figurákat a rendező, vajon mennyi ebből a színész és mennyi az amatőr – hisz hitelesen játszanak mind. Külön kiemelhető a főszereplőt alakító Paul Brannigan, akinek köszönhetően egy szomorkás szépség is vegyül az őrült jelenetek közé. Robbie megpróbál ugyanis valóban jobb útra térni, kilépni az alvilágból, és rendes apaként felnevelni újszülött fiát. Csakhogy az apósa megvereti, volt ellenfelei rendre visszatérnek bosszút állni, és ő újra és újra kénytelen az erőszakhoz folyamodni. Hogy lehet ilyen körülmények között változni? Hogy is legyen tisztességes, ha a múltja folyton a nyomában liheg? Ez a dilemma pedig messze túlmutat egy egyszerű rablós sztorin.. Ráadásul Brannigan egész szerethetően játszik, ahogy a csoportvezetőt alakító John Henshaw is: mindketten visznek egy kis szépséget és őszinte emberséget a moziba.

Nincs semmi igazán meglepő vagy letaglózó Loach új filmjében, nem ráz meg, még csak nem is dob igazán fel, de ha szeretjük a „nehezebb italokat”, akkor egész jól fog esni. Ám aki kifinomult vígjátékot vagy pörgős „szeszfilmet” vár, netán egy szépen fényképezett szélesvásznú mozit, az jobb, ha másféle veszi az irányt.

Szesztolvajok (The Angels' Share)
Rendezte: Ken Loach
Színes, feliratos, angol–francia–belga–olasz vígjáték, 2012.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben