Markunkban a víz – Kritika Szabó Gergely Közös vizeink című kötetéről

A kötet címe, Közös vizeink, igazán remek találat, hiszen a víz az emberi kultúra kezdete óta rendkívül mély értelmű szimbólum, mivel az egyik legalapvetőbb feltétele minden életnek, azaz minden élet „forrása” és eredete. A víznek önmagában nincs formája, sem színe, de bármilyen formában és halmazállapotban meg tud jelenni, így minden létezőnek együttes szimbóluma is, és az ókori görögök gondolkodása szerint arra hívja fel a figyelmet, hogy minden létezőben van valami közös, az arkhé, ami mindent felépít. Ez az őselem számtalan megnyilvánulási formában van jelen az emberi kultúrában. A forrás jelenti az élet forrását, a csermely, patak, folyó, folyam az idő folyására emlékeztet, és talán arra is, hogy csak sodródunk az életben, és kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba, de a nagy állóvizek jelképezhetik az élet állandóságát és időtlenségét, valamint „a fecsegő felszín alatt” megbújó rejtett gondolatainkat, tartalmaikat.

„Víz! Se ízed nincs, se színed, se zamatod, nem lehet meghatározni téged, megízlelnek, anélkül, hogy megismernének. Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy” – írja Antoine de Saint-Exupéry, akire van is egy halvány utalás a kötet verseinek egyikében. Persze ez még csak a cím egyik fele, hiszen Szabó Gergely „közös vizeink”-ről beszél, tehát azokat a szférákat kutatja költészetében, amelyek közösek. Itt a megidézett „mi” megint csak nagyon sokértelmű, jelenthet egy párkapcsolatot, de jelentheti a költőt és olvasóját, azaz a verseket, a versolvasók és -írók közösségét, vagy minket, magyarul beszélőket, vagy úgy általában az embert magát is. Mi az az éltető forrás, melyből mindannyian táplálkozunk, melyek azok a vizek, ahol közösen hajózunk, melyek a bennünket összekötő közös élmények s tapasztalatok?

Rendkívül elgondolkodtató kép ez egy olyan korban, melyben az elválasztottság és magány érzete egyre uralkodóbb, és amelyben oly erősen látjuk, hogy mi az, ami elválaszt minket a másiktól, és olyan kevéssé azt, ami összeköt.

Szabó Gergely a 21. századi globalizálódó kultúra és az információs társadalom hálóiban megrekedt ember kínlódásainak érzetanyagával dolgozik, számot vet az általános elmagányosodás tapasztalatával, azzal, hogy a felgyorsult időben nemcsak a múltunkat, de a jelenünket is elveszíthetjük, felmutatja a másolatokban létező világunk hamisságát és manipulatív jellegét, nyomasztó képekben utal az állandó megfigyeltség orwelli gondolatára, és mindenáron az autentikus létezés lehetőségeit keresi a „réseken” át. Ne várjunk azonban ettől a kötettől egyértelmű magyarázatokat, megoldásokat, hiszen formai szempontból Szabó Gergely a szürrealisták írástechnikáját részesíti előnyben, azaz a homályos, az érthetetlen érdekli leginkább. A rím és a ritmus jelentésárnyaló lehetőségeit nem igazán aknázza ki, és a szegmentálást többnyire inkább csak a tördeléssel hajtja végre. Szövegei gyakran megzabolázhatatlan képalkotási kedvről adnak tanúbizonyságot, és miközben ez a kötet egyik legnagyobb erőssége, gyakran az is érződik, hogy az automatikus írással létrehozott szövegei mögött nem mindig van jelen egy egységes költői vízió, sőt gyakran a képzavartól sem riad vissza. Az mindenesetre bizonyos, hogy a szóban forgó kötet nem könnyű olvasmány, és aki kezébe veszi, számítson arra, hogy Szabó Gergely az olvasójától nagyfokú kreativitást vár el, mintegy társszerzőjévé avatja, hogy a távoli képek összeolvasásából megszülethessen a vers.

Szabó Gergely képalkotási tehetsége a ciklusok címeiben is megmutatkozik. A három nagyobb és az utolsó összefoglaló ciklus közül az első: meglékelt forrás. Milyen rafináltan tömör kép ez is, és milyen sok kérdést rejt magában! Azt persze tudjuk, hogy a „forrás” mint szakrális szimbólum általában az élet vizének, az enyhet adó tiszta víz eredetének a szimbóluma, de mi van akkor, ha ezt a forrást valaki meglékeli, s csak részlegesen férünk hozzá? És egyáltalán, milyen sötét hatalom lenne erre képes, és milyen céllal tenné ezt? Persze az is lehet, hogy éppen a költő az, aki meglékeli a forrást, így közvetlen kapcsolatot tud kialakítani azzal a vízréteggel, melyből a képek szökőárszerűen törnek elő. Messzire vezető gondolatláncolatot indít el ez a két szó, de lássuk, hogy a kötet versei milyen irányban bontják ki ezeket a kérdéseket.

Méltó nyitány

A kötet nyitó verse a Visszapörgetés címet viseli. Méltó nyitány, hiszen sok olyan alapgondolatot helyez el benne a szerző, melyek a továbbiakban újra és újra előkerülnek, és dialógusba kezdenek egymással. A cím valamiféle visszatérésre utal, talán éppen ahhoz a forráshoz, amelyet meglékeltek. Az „Elfogytak a reakcióim” talán az azonnali reakciókra épített információs kultúránk ellehetetlenülésére utal. A most még lágy, de hamarosan merevvé váló „beton” megfoszt minket a „végtelen”-től. Megjelenik az állandó megfigyeltség gondolata is ebben a szakaszban: „Az IP-címemen túl számon tartják / szerencsémet”, melyben József Attila Levegőt! című versének reminiszcenciái is felsejlenek, és eljutunk talán az egész kötet gondolati magvához, amikor ezt írja: „A valóság / a tágulásban megtorpant”. Talán ez arra utal, hogy az egyre táguló és gyorsuló világunkban kénytelenek vagyunk majd egyszer csak megtorpanni, megállni, és megélni a jelent, s hogy nem folytatható tovább ez a gyorsulás. Persze nagyon sok itt a „talán”, hiszen Szabó Gergely nem akarja egyértelművé tenni mondanivalóját, mindez csupán egyfajta értelmezése ezeknek a képeknek.

A ciklus további része is hasonlóan hangolt versekből áll, melyekben kirajzolódik egy távoli, gyermekkori múlt keserédes élményanyaga, valamint a jelenben átélt korlátozottság és bezártság tapasztalata közötti feszültség.

A szerző egész írásmódjára jellemző, hogy nagyon távoli képeket tesz egymás mellé, melyek látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, és mintha csak véletlenül kerültek volna bele a szövegbe. Erre az egyik legjobb példa a Morzsák című vers, melyet érdemes egészében idéznem:

Múltam reszelék, pocsék
illúzió. Sorozatosan
meghamisított képzelődés,
ablakban imitált mozgás.
Letaglózott, mindenkit
megértő sehova se tartozás.
Ütemtelen kegyelem
bíbelődő zsebhangom
kifordulásában.

Az első négy sor talán képgazdagsága ellenére sem igényel különösebb magyarázatot, hiszen itt a „múlt”-at azonosítja sokatmondó képekkel, mely „pocsék”, „meghamisított”, „imitált” és keretezett („ablakban”). De hogy jön ide a „sehova se tartozás”, ráadásul a „mindenkit” és az „ütemtelen kegyelem”, majd a „zsebhang”? Elsőre úgy tűnik, hogy ezek nem tartoznak az első négy sorhoz, feleslegesen hozzátoldott véletlenszerű képek csupán, de ha mélyebben belegondolunk, rájöhetünk, hogy ha elveszítjük a múltunkat, könnyen jutunk oda, hogy senkihez sem tartozunk, és rájöhetünk arra is, hogy „mindenki” így van ezzel. Magányunkban csak zsebünkbe mondjuk szavainkat, és ha ilyenkor meg tudunk szólalni, azaz „zsebhang”-unkat ki tudjuk fordítani, az egyfajta kegyelmi állapot, de talán éppen olyan ütemtelen és nem hagyományos, mint a kötet versei. Ezt tehát autoreflexív kiszólásnak is olvashatjuk. Az bizonyos, hogy ez a vers Szabó Gergelynek azon művei közé tartozik, ahol – bár a szöveg kihívást jelent, de ha elmélyedünk benne – felfedezhetünk egy magasabb összefüggésrendszert abból fakadóan, hogy képei olyan sokféleképpen köthetők egymáshoz.

Hasonlóan jól összerakható szövege (merthogy az olvasónak kell összeraknia) a Tűr című, melyben a szabadabb múltból egy korlátozottabb, zártabb jelenbe lép egyfajta időmanipulációval, és ami a koronavírus-járvány okozta bezártságélményből is fakadhat (de a vers teljesen érvényes marad ettől az esetleges történelmi ténytől függetlenül is). Említhetnénk még a Fagy című négysorost vagy a Hétrét című impresszionisztikus múltidézést ugyancsak, melyben megidézi a korábban említett Exupéryt („Nekem a Badacsony / az elefántot emésztő óriáskígyó volt”).

Ugyanakkor vannak a ciklusban olyan darabok, melyeknél a véletlenszerű hozzátoldás vagy módosítás nem ad hozzá semmit a versek komplexitásához, hanem inkább zavart kelt, és elrontja a versélményt. Ilyen például a Hajnalkérgek, mely remek címével és első pár sorával egy fantasztikus érzetvilágot indít el, de a „Túl sok mindent láttak. / Túl sokszor hallottam” szerencsétlen rímmel megbicsaklik a vers, és a „Nem sokat éltek. / Nem sokat kérek” sorokkal végleg orra bukik. Vagy ilyen még a Kód is, ahol ugyan érthető, hogy megijedt a versbeszélő, „Amikor gépek lettünk”, de az nehezen érthető, hogy a „többek között” frazémát (ráadásul így: „a többek között”) miért erőlteti bele a szerző egy olyan szűkszavú szövegbe, mely Tandori Horror című versének tömörségét (és tematikáját) imitálja, és végképp nem érthető, hogy a költő miért csak egy „pillanatra” ijedt meg, miközben az egész kötet az informatizált létállapotunk fölött érzett felháborodás és szomorúság jegyében született.

A ciklus záró verse (Gráf), mely a „Hazaérkező rianások” sorral kezdődik, egy nagyon érdekes kompozíció, és képi sokértelműsége, gondolati tartalma („Nem értik a látottakat, de hiszik”) mellett remekül felvezeti a második ciklus címét: vezetékes rianás. Voltaképpen itt is a víz egy állapotával, vagy jobban mondva egyfajta átalakulásával, átlényegülésével van dolgunk, hiszen a „rianás” az olvadó jégtömegek hosszan tartó megrepedésére utal, főként a folyóvizeknél, azaz arra az élményre, amikor végre „megtörik a jég”. A merevség folyékonnyá válásának első drámai pillanata ez, amikor a tavasz agresszíven behatol a télbe, tehát a szerelem első kapcsolatteremtő gesztusaira utal, ahogy a „vezeték” is, amelyre az ember olyan tragikusan rá van hagyatkozva a 21. században, amikor kapcsolatot teremt másokkal. A kötet második ciklusa ebből is következően olyan verseket számlál, amelyeket leginkább „kapcsolati lírának” nevezhetnénk, tehát itt fokozottan kerül elő a „te” grammatikai jelenléte.

A képi fantázia szabadjára eresztése

A ciklust megnyitó vers (Perem) megint a megtorpanás gondolatával indít: „Megtorpanok a zajban. / Csak nézlek”. De itt nem a világ általános rohanása készteti megállásra a lírai beszélőt, hanem a valakivel való találkozás szótlan és csöndes megrázkódtatottsága. És ha már a szótlanságnál tartunk, hadd emeljem ki a rá következő vers (Körök) első pár sorát: „Hogy nincsenek hozzám / szavaid, nem azt jelenti: / nem beszélsz velem.” Milyen líraian pontos megállapítás, melyet aztán egy éttermi jelenet képeivel dúsít: „Csendet kérsz elvitelre.” Nagy kár, hogy nem áll meg ennél a képzetanyagnál, hanem hozzátold két olyan szakaszt, melyben „graffitik”-ről és „keréknyomok”-ról beszél, amivel inkább újra csak érthetetlenséget generál. Persze lehet, hogy enélkül nem születhetett volna meg ez a szívbe markoló két sor: „Kerülgetjük ezt a megrekedt / szezonvégi valóságot”.

A ciklus egyébként néhány képzavarba fulladó kísérlettől eltekintve (mint például a Szőlőmagolaj vagy a Panoráma) elég meggyőzően demonstrálja a képi fantázia szabadjára eresztésének poétikai teljesítőképességét. Hadd emeljek ki két olyan darabot, mely meglátásom szerint messze felülmúlja a többit: ezek a Visszatettem és a Pótvigyor és száz illúzió című prózaversek. Szabó Gergely ezekben nem szegmentálja – művileg – „vers”-sé gondolatanyagát, hanem hagyja áradni, és úgy tűnik, ez természetes kifejezésmódja. A Visszatettem ezzel a mondattal kezd: „Viszonylag simán siklunk el történéseink felett”, és a továbbiakban elképesztő tömörséggel jeleníti meg a szerelem banálisan hétköznapi és magaslati szféráit. A Pótvigyor és száz illúzió talán a kötet egyik leglíraibb költeménye, abban az értelemben, hogy itt a szerző ráhagyatkozik a szavak hangalakjának vonzáskörzetére, és kifejezetten zenei gondolatritmusokat tár elénk.

A harmadik ciklus címe: palackozott olvadás, és ez is elgondolkodtató mélységeket takar. Egyrészről az „olvadás” az igaz élet lehetőségére utal, arra, amikor a hidegség és merevség lassan folyékonnyá, áradóvá válhatna, de a vizet az ember palackokba zárja, egyformává változtatja és címkézi.

Itt tehát az információs társadalom illuzórikus, hamis volta kerül előtérbe,

de a palackról eszünkbe juthat a palackpostán túl a fogyasztásra, eladhatóságra épülő világunk okozta környezeti válság, valamint az olvadó sarki jég képe is, és itt fokozatosan megjelenik az informatikai eszközök uralta életünk képzete. A képek halmozásának túlzásba vitele miatt néhány költeményére itt is igaz, hogy nem állnak össze egésszé, mint például a Cseppek, a Lélekterasz vagy a Lasszó címűek. Ugyanakkor ez a ciklus is ékeskedik néhány nagyon érdekes darabbal, melyek képszerkezetében jó elidőzni, ilyen a ciklus nyitó verse, a Holtág, mely a vakvágányra jutott világunkról mond ítéletet. „Látszólagos igazságokban / fürdetsz meg minket”, írja, majd „Boldog / az a szöveg, ami nem ide születik”, és itt Shakespeare-t parafrazeálja: „(tükrünk) a tudatot csalja, elemészti a kizökkenőt, mi meg ide születtünk, de nem helyre tolni azt.” Igencsak keserű világtapasztalat izgalmas képekkel megjelenítve. Említésre méltó még a Pacák, sarkok, melyben a számítógép részeinek képeivel mutat be egy hasonlóan reménytelen létállapotot: „Perspektívák szimulációja vezet el az újraindításhoz. Trapéz és korrekció. A billentyűzettel a szemünket is lezárjuk”, írja Pilinszkyt is megidézve.

Nagyon különleges még a Heg című vers, melyben egy kórházi jelenetet egy koncert képeire montázsolva mereng a halálról, vagy a Polcok, melyben egy könyvből áradó illatból idéződik fel egy költő jelenléte. Nagyon erős vers az Eltévedünk, amely ugyancsak világunk célját vesztett voltára utal: „se erre se arra / de biztosan / lassan épül fel a disztópia”, és talán ad egy sugallatot arra is, hogy a „palackozottság” mit jelent: „világok halottasházában egy üvegre / épp felcímkéznek minket / konzervált kiállítás leszünk / látványos elrettenés”. (Bár nem igazán érthető, hogy miért „elrettenés”-t ír, amikor egyértelmű, hogy „elrettentés”-ről van szó.) Ugyanilyen erős vers a Tér, melyben elektronikai eszközök képeivel ír arról, hogy nem hajlandó betagozódni ebbe a világba: „[…] hogy kihűtsem / tápellátásom helyét / és ellenálljak a bekötésnek / ami ehhez a sorhoz kapcsolhat / ami lemér kódol és tömörít”, majd ezt írja: „[…] nem / akarom többet azokat a betűket / amelyekből így gyúrnátok össze”. Ez nagyon könnyen olvasható egyfajta költői hitvallásnak, hiszen Szabó Gergely az egész kötet folyamán gondosan ügyel arra, hogy szövegei különlegesek, újszerűek, nehezen megfejthetőek legyenek, olyannyira, hogy néhol hajlandó beáldozni ezért az érthetőséget is.

Összefoglaló remekművek

Végezetül, ha az olvasó végigküzdötte magát a képek sűrű, szövevényes rengetegén, egy olyan tisztásra ér, ahol fellélegezhet, hiszen a negyedik, lezáró és összefoglaló ciklus (visszhangos lenyomatok) három számozott költeményét, melyek mindegyike a korábbi három ciklus egy-egy versének egy-egy sorát veszi mottójául, nyugodtan mondanám remekműveknek.

Amellett, hogy Szabó Gergely képi fantáziája itt is magas fokon működik, és gondolatilag hasonlóan ködös és rejtélyes, mint korábbi költeményei, ezek a versek rendkívül precízek, pontosak, és páratlan költői víziókat tárnak fel.

Az utolsó ciklus versei felől szemlélve a korábbiakat, azok szinte előtanulmánynak, kevésbé sikerült kísérleteknek, gyakorlatoknak tűnnek, és lehet, hogy erről is van szó. Itt tehát szemtanúi vagyunk egy fejlődési folyamatnak is, melyért igazán hálásak lehetünk a költőnek, mivel a végeredmény önmagáért beszél, és talán korábbi versei nélkül ez a három mestermű sem szólalna meg ilyen nagy erővel, hiszen bennük ott pulzál és izzik előzményeik minden gondolati és képi gazdagsága.

A szürrealisták forradalmasították a lírai beszédmódot azzal, hogy a kép egyeduralmát hirdették a költészetben, és olyan alkotói technikákat javasoltak, mint az automatikus írás, melynek révén tudattalan tartalmakat tudtak felszínre hozni. Elméletük szerint az így nyert szövegekbe később nem szabad belejavítani, mert a tudatos gondolkodás megfosztja a szöveget eredeti autentikusságától. Talán kicsit anakronisztikusnak hathat egy mai költőt a szürrealistákhoz hasonlítani, de úgy hiszem, Szabó Gergely nagyon hasonlóan jár el alkotói folyamataiban. Ugyan a szürrealista kép, azaz a két távoli dolog közötti igaz kapcsolat felfedezése meglehetős evidenciával bír a kortárs lírában is, mégis ritka, hogy valaki ilyen következetesen, programszerűen és szinte kizárólagosan alkalmazza az elmélyülésnek és felfedezésnek ezt a módját. Sokszor azonban azt lehet érezni Szabó Gergely versein, hogy nem tud megválni ötleteitől, és inkább egymás mellé téve beleömleszti őket szövegeibe ahelyett, hogy szigorúbban szelektálna, és csak azt tartaná meg, ami igazán értékes. Igaz ez az első három ciklus számos versére, viszont a negyedik rész éppen azáltal tűnik ki a többi közül, hogy képi gazdagsága ellenére is egységes és következetes marad. Személy szerint nagyon kíváncsi vagyok, hogy Szabó Gergely milyen irányban folytatja alkotói tevékenységét, és nagyon örülnék, ha még több olyan remeklésnek lehetnénk szemtanúi, mint az utolsó három költemény.

Szabó Gergely elmélyülésre hív – megmártózásra. Igénye, hogy a pillanatot kitágítsa, megtorpanásra bírja, és hogy mi is megtorpanjunk szövegei láttán. Arra hív, hogy elhagyjuk hétköznapi taposómalmainkat, és kicsit áldozzunk a haszontalan ábrándozás oltárán. Verseit nem lehet ebédszünetben vagy a villamoson olvasni. Ki kell lépni az időből, megijedni egy pillanatra. Egy hosszú pillanatra.

Végül hadd búcsúzzam Közös vizeinktől Kosztolányi egy atyai jótanácsával, mellyel teljesen egyetérteni ugyan nem kell, de elgondolkodni rajta mindenképpen érdemes: „Mi legyünk szerények. Mindazt, ami lüktet bennünk, hozzuk lelkünk fényes felületére, hogy érzéki és megragadható legyen, mint az élet, a bonyolultat fejezzük ki lehetőleg egyszerűen, a homályost lehetőleg világosan, s hadd higgyék, hogy csak szellemesek vagyunk.”