• Letakarni a szerző nevét – interjú Bakos Gyöngyivel

    2021.02.05 — Szerző: Werner Nikolett

    Nyolcszáz utca gyalog – ezzel a címmel ugrott fejest a kortárs magyar irodalomba Bakos Gyöngyi. Az elsőkönyves, de korántsem pályakezdő szerzővel nyelvről, Bergmannról és prózai kísérletekről beszélgettünk. Végül az is kiderült: az az utca nem pontosan nyolcszáz lépés, és nem is mindig gyalog annyi.

  • Bakos Gyöngyi  Fotó: Ruzsovics Dorina
    Bakos Gyöngyi
    Fotó: Ruzsovics Dorina

    Alig néhány hete jelent meg a kötet, és máris nagy érdeklődés övezi. Elsőkönyves szerzőként ez bizonyára jó érzéssel tölt el.

    A könyv megjelenése csúszott pár hónapot a vírushelyzet miatt, a megszokott könyves rendezvények elmaradtak, sajnos a tervezett élő könyvbemutatót se tudtuk megtartani a Magvető Caféban, csak az online térben. Volt bennem félelem, hogy a kialakult helyzet miatt elsikkad a könyv, és nem lesz semmiféle visszhangja, így minden recenziónak, kritikának, interjúnak nagyon örülök, és hálás vagyok, mivel a személyes találkozások, dedikálások, felolvasások most nem lehetségesek.

    Az első könyv megjelenése komoly választóvonal. Bár folyóirat-publikációkkal már léptem közönség elé, azt gondolom, hogy az írói teljesítmény mértékegysége a könyv, így ezt egy igazi határátlépésként, és talán nem hat nagyképűen, ha azt mondom: egyfajta íróvá „avatódásként” éltem meg. Folyamatosan tanulom az új érzéseket – például meg kellett szoknom, hogy a könyv önálló útra indul, az esetlegesen megtalált olvasóival tőlem független, saját közös történetük van, én a munkát a megírással elvégeztem, így a fogadtatása már nem rajtam múlik.

    Bakos Gyöngyi  Fotó: Szilágyi Lenke
    Bakos Gyöngyi
    Fotó: Szilágyi Lenke

    Mielőtt bármit mondanánk a műről, kötelességemnek tartom megköszönni az utat: jó volt kicsit Velencében, ízlett a görög konyha, a skandináv vonalról nem is beszélve. Amikor mindannyian éhezzük az utazást vagy pusztán a lehetőségét, akkor egy országhatárokon átívelő kötet felüdülés.

    Amikor elkezdtem összerakni a kisebb szövegeket, tudtam, hogy a nyugtalanság, a mozgás a beszélő fontos karakterjegye lesz, ezt szerettem volna az utazással megoldani. Az elmúlt tíz évben (a pre-Covid időszakban) a fapados légitársaságoknak köszönhetően fiatalok egész generációjának lett meghatározó élménye európai nagyvárosokba utazni, így ehhez sokan tudnak kapcsolódni. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a beszélő a magyar vidékre is ellátogat, nem csak a Párizs-Velence-Stockholm háromszöget látja: Mezőkövesd pont ugyanakkora súllyal szerepel a szövegben, mint a francia főváros. Az írás során biztonságot adott, hogy minden városban jártam már, ami a könyvben szerepel, sőt igazából ez határozta meg a választásomat, ezért döntöttem az említett helyek mellett, bár a beszélő megállapításai és benyomásai nem egyeznek meg az én személyes élményeimmel.

    A narrátornak önmagára kellett emlékeznie, nem az én emlékeimre.

    Velence és Párizs Szerb Antal Utas és holdvilág című művében is komoly szerepet kap, ezért semmiképp nem akartam kihagyni ezt a két várost – a könyv fontos előkép volt számomra, igazi európai regénynek tartom, ezt elérni nekem is célom volt.

    Kérlek, mesélj a címválasztásról!

    A cím volt meg leghamarabb. Egy svéd jazztrio, az Esbjörn Svensson Trio Eight Hundred Streets by Feet című albumának az általam lefordított változata lett a Nyolcszáz utca gyalog. Örülök, hogy rátaláltam, szerintem passzol a kötethez, a szöveg dinamikájához és persze a beszélőhöz is, hiszen nem is pont nyolcszáz utca, és nem is mindig gyalog.

    Ingmar Bergman „Persona” című filmjéből  Kép forrása
    Ingmar Bergman „Persona” című filmjéből
    Kép forrása

    Miért hord télen mindenki szürke vagy fekete kabátot? – olvassuk mint keretét a könyvnek. Ugyanakkor nemcsak keret, sokkal inkább benyomás ez, hiszen minden történetben ott van a fekete kabát (például amikor a lány elégedetlen magával, a kapcsolataival). Miért is hordunk fekete kabátot télen?

    Ezt a kérdést csak a praktikum felől tudom megközelíteni, nem igazán értek a divathoz, de azt hiszem, a sötét színek jól variálhatók, talán kevésbé kényesek, és valószínű, hogy nagyobb is a választék. Pont ma egy séta során ellenőriztem a mondat igazságtartalmát: a Szabadság híd pesti hídfőjétől néztem el a Kálvin térig. A kabátok kilencvenöt százaléka sötét színű volt. Viszont a kérdés arra irányul, hogy van-e ebben több puszta praktikumnál, vagy szól-e többről a kabátunk színe a kabátunk színénél, így azt mondom, hogy szerintem nem. Nagyon fontos volt számomra, hogy a regény a miért szóval kezdődjön, és bár nem a beszélő teszi fel ezt a kérdést, felütésnek szántam: a kötetben igen gyakran előfordul a leghétköznapibb dolgokra való rákérdezés, rácsodálkozás.

    Kiadód szerkesztője önéletrajzi kötetként is hivatkozott a műre. Milyen a valóság–fikció aránya?

    Szerkesztőm, Szegő János szerint felkínálja a szöveg az ilyen olvasatot is – első könyvnek amúgy is lehet „honnan jöttél” olvasata –, és az, hogy első szám első személyben van írva, csak rásegít erre. Létezik ez a fajta olvasói attitűd, kicsit mindannyian referenciálisan olvasunk. Már nehéz megmondani, hogy mi a valóság–fikció aránya. Én teljesen fikcióként tekintek rá – szövegként, kitalációként –, így zavarban is vagyok, ha valaki másképp olvassa, és esetleg az én életem realitásaiként kezeli a szövegben leírtakat. Az, hogy mi a valóság, mi történt meg tényleg úgy, ahogy a könyvben szerepel, általában is egy nagyon nehéz kérdés: az emlékezés, a felejtés, az interpretációk rátelepednek a konkrétumokra, így talán közhelyesen, de azt tudom mondani, hogy minden irodalmi szöveg tisztán csak konstrukció. Magamról mint íróról annyit elárulok, hogy nem vagy csak nagyon eltávolítva tudok saját élményekkel, esetleg általam átélt traumákkal dolgozni, nem vagyok az a fajta alkotó, aki az életének konkrét eseményeivel „szavatol”, esetleg kampányol a könyvéért. Az átélt traumák meghatározóak az ember saját életében, ugyanakkor a könyv olvasásakor én nem leszek ott, a beszélőnek és az ő megírt, kitalált hangjának, történeteinek kell helyt állniuk.

    Egy jó szövegnek akkor is működnie kell, ha letakarjuk a szerzője nevét.

    Ingmar Bergman  Kép forrása
    Ingmar Bergman
    Kép forrása

    Számomra nagyon sajátos volt a kötet nyelvezete. Hogyan alakítottad ki az irodalmi nyelved?

    Számomra elsődleges cél volt, hogy kísérletet tegyek saját irodalmi hang vagy nyelv kialakítására, így örülök, ha úgy látod, ez sikerült. Olvasóként is azokat a szövegeket tartom izgalmasnak, ahol már pár mondatból tudom, hogy melyik író írta, vagy ha nem tudom, mert először olvasom, akkor azt érzem, ez valami új, valami más, egyedi. Persze végigolvasva néhány markáns hanggal rendelkező író életművét látom, hogy hosszú távon ez azért veszélyes tud lenni, erősen kijelöli a határokat. Viszont azt is gondolom, hogy az évek során van hely a fejlődésre, és meg lehet tartani az egyéni hangot mint valamit, ami adja a háttérből a ritmust úgy is, hogy az ember azért hozzátesz új dolgokat, elkalandozik erre-arra, vagy épp emeli a tétet. A nyelv kialakítása nálam ösztönösen alakult: egy idő után elkezdtem észrevenni és dolgozni vele, a túlzásokat lecsipegetni, néhol föllazítani és találni ehhez a hanghoz egy beszélőt, akinek a személyisége, élete, környezete, gondolatai illenek hozzá.

    Nagyon gyakran élsz filmművészeti utalásokkal, minden fejezetet elláttál egy filmajánlással, és én most úgy látom, hogy az adott filmek és a szövegek közötti kapcsolat elsőre talán nehezen fejthető fel, de az újraolvasás számára nagyon jó kiindulópontok lehetnek a mozgóképek.

    A filmek tartalma nem kapcsolódik össze a fejezetekkel, csak a címeket vettem kölcsön. Illetve véleményem szerint nem is a legjobb Bergman-filmek ezek, de nem szerettem volna, ha a legnagyobb klasszikusok címei szerepelnek a könyvben. Ingmar Bergmant bármikor érdemes nézni és újranézni, a legjobb rendezései ma is érvényesek. Ki-ki személyiségétől, érzékenységétől függően kezdhet, mondjuk, A hetedik pecséttel vagy a Personával.

    Jelenleg dolgozol újabb anyagon? Merre tovább?

    Igen, egy újabb köteten dolgozom. Egyelőre még kevés van belőle megírva, inkább a tervezgetés, anyaggyűjtés, gondolkodás, hangulatba kerülés fázisánál tartok. Fontos, hogy beférkőzzön az agyamba, ezzel keljek, ezzel feküdjek: addig nem tudom megírni, míg nem ez köti le a gondolataimat.

    bb


  • További cikkek