Nem olyan jó, mint a Spamalot!

A Brian élete című filmet nagyon szerettem annak idején, viszont beigazolódott a félelmem, hogy másodjára még a Monty Python-csoport tagjainak sem sikerülhet a jó színpadi adaptálás. Bár mindig közelebb állt hozzám a Brian élete, mint a Gyalog galopp, a Spamalotot egy teljes értékű musicalnek tartom, mert a film ismerete nélkül is tökéletesen megállja a helyét. Sokat lehet nevetni rajta, jó a zenei anyaga és az eredeti filmhez képest plusz ötletek is kerültek bele.



A Nem a Messiásról azonban egyáltalán nem mondható el ugyanez. Eric Idle és John Du Prez alkotók vígoratóriumként kategorizálják a művet, amelynek nagyon szellemesen barock ‘n’ roll a műfaji megnevezése. Ez egy igazi zenei kavalkád: rap, godspell, spanyol népzene, opera és pop keveréke.

A problémát természetesen nem ez okozza, sőt ettől tényleg egyedi és Monty Python-os lett a mű, de egy oratóriumhoz, még ha paródia is, kevés ez a zenei mélység és erő. Egy átlagos oratóriumnál a nézőnek nem hiányzik a beszéd és a színpadi történés, hiszen oda van szegezve a székhez, a zene lebilincseli, leteríti. Itt azonban nem érvényesült ez a lebilincselő hatás, hiányoltuk a színpadi akciót. Lehet, hogy ez a zenei anyag is jobban érvényesült volna egy, a Gyalog Galopphoz hasonló musical-feldolgozásban.

Az előadás biztos pontja a Brian szerepét énekelő Homonnay Zsolt volt. Ő a premieren is úgy játszott, mintha már legalább a huszadik előadásnál tartanának: szinte tökéletes Brian Cohen volt. Hajdu Steve a kezdeti, nagyobb hangi döccenők után magára talált a második felvonásra, de intonációs bizonytalanságai a közös dalokban végig zavaróak voltak. A két női szerepet alakító énekes, Janza Kata és Heiter Melinda szépen és technikásan énekeltek, de Janza színészileg lankadt el a második felvonásra, Heiter pedig sokkal sötétebb, Judith karakteréhez kevésbé illő hangon énekelte végig a második etapot.

Szívesen hallgattam volna többet Pintér Dömötört, akinek minden szavát tökéletesen lehetett érteni, és ez egy ilyen estén különösen fontos, hiszen a poénok csak akkor jönnek át, ha érti az ember. Igazán magabiztosan kell uralni egy szerepet ahhoz, hogy az artikuláció laza és mégis feszes legyen. Homonnay Zsolt és Pintér Dömötör ezen az estén pedig különösen jól pengették a szavakat.

A női ruhába bújt Galla Miklós, az előadás egyik vendége talán az a magyar művész, aki még a Monty Python-csapatba is beférne, de most kissé zavaró volt, ahogy folyamatosan nézte a szövegét, mintha néha nem is tudta volna, hogy mi lesz a mondat vége. A raccsoló katona „Gallantálom önöknek” kezdetű mondata azonban az előadás egyetlen nyíltszíni tapsát eredményezte.

Élményszámba ment Eric Idle-t élőben látni, de kár, hogy csak ennyire keveset mutatott meg magából, valószínűleg már nincs túlzottan ínyére a szereplés. De valójában nem is lehetett igazán őt látni százötven méterről, sőt sok nézőnek még távolabbról (kivéve az első sorokban ülőket persze…), ezért is zavaró volt a kivetítő hiánya, ami ekkora térben igencsak megkönnyítette és egyben garantálta volna a közönség jó szórakozását. Nagyon sokat hozzáadott volna, ha látjuk a színészek arcát, apró mozdulatait, és nem utolsó sorban magát az élő legenda Eric Idle-t is.

Az előadás az Always Look on the Bright Side of Life című slágerrel ért véget, és ennek a dalnak a hangulatából táplálkozva merem remélni, hogy a gyakorlás és az idő múlása jó hatással lesz az énekesek anyagtudására, magabiztosságuk pedig eljut arra a szintre, amelyen Hollerung Gábor és a Budafoki Dohnányi Zenekar muzsikált, és ahogy többnyire a Budapesti Akadémi Kórustársaság énekkara énekelt.