© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Egyenlőek vagyunk, nem egyformák
Interjú Philippe de Chauveronnal és Noom Diawarával
A hazánkban május 28-án debütált Bazi nagy francia lagzik sztereotipikus film a sztereotípiákról, nem mellesleg a 2014-es év francia sikervígjátéka. A rendezővel, Philippe de Chauveronnal és a férfi főhőssel, Noom Diawarával beszélgettünk.
A hazánkban május 28-án debütált Bazi nagy francia lagzik sztereotipikus film a sztereotípiákról, nem mellesleg a 2014-es év egyik sikervígjátéka eddig több mint 170 millió dolláros bevételével és 12 milliós franciaországi nézettségével. A rendezővel, Philippe de Chauveronnal és a férfi főhőssel, Noom Diawarával beszélgettünk a filmről, amelyben a hívő katolikus, vagyonos Verneuil család lányai zsidó, arab és kínai férjet választanak. A balhé akkor robban ki, amikor kiderül: a negyedik lány egy afrikai származású fiúhoz készül hozzámenni.
Merész dolog olyan témához nyúlni, amely évezredek óta viták, sőt háborúk alapja szerte a világban. Hogyan jött az ötlet, hogy épp vallások és etnikumok álljanak vígjátékának középpontjában?
Philippe de Chauveron: Néhány éve olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy Franciaországban minden negyedik házasság vallásilag vagy etnikailag vegyes. Ez gondolkodtatott el. A cikkben olvasott statisztika jól illik a közvetlen környezetemre is – a családomban is vegyes házasságok köttettek, az egyik testvérem észak-afrikai lányt vett el. A filmben szereplő karaktereket a családomról és ismerőseimről mintáztam, mert úgy gondoltam, ilyen háttér birtokában hitelesen tudom bemutatni a modern, multikulturális francia társadalmat.
Hogyan lehet úgy filmet készíteni a sztereotípiákról, hogy az alkotók sikeresen jöjjenek ki belőle?
P. C.: Nekem elsősorban az volt a fontos, hogy az egyes népcsoportokkal kapcsolatos sztereotípiákat és poénokat jóindulatúan közvetítsem, a történet hiteles legyen, ugyanakkor kicsit fel is rázza a nézőket. A forgatókönyvírás során koncepció volt, hogy ne cenzúrázzam a mondanivalómat, mert tudtam, hogy csak így vihetem hitelesen filmre ezt az első hallásra kényes történetet. Kétségkívül ügyesen kellett balanszírozni. Szerencsére a közönség érezte a jóindulatot, és ahol kellett, vette a lapot. A vetítéseken örömmel tapasztaltuk, hogy a nézők azokon a dolgokon nevetnek együtt, amiken akartam, hogy derüljenek.
Noom Diawara: Ebben a vígjátékban szerintem az a legjobb, hogy az is nevet, aki közvetlenül vagy közvetve érintve érzi magát a témában. A poénok működnek, és a készítők abszolút jó ügy érdekében használják a humort. Ahogy Philippe is mondta, Franciaország multikulturális nemzet rengeteg arab, kínai, afrikai bevándorlóval, erről fontos beszélni. A Bazi nagy francia lagzik ügyesen, nem a nézőkre ráerőszakolt toleranciával, hanem baráti viccelődéssel, jó adag öniróniával próbál közel férkőzni a szívekhez.
A vígjáték betekintést enged az arab, a zsidó, a kínai és az afrikai kultúrába, gasztronómiába, valamint az egyes etnikumok vallási rítusaiba is. E tekintetben milyen háttéranyagokra támaszkodott?
P. C.: A hiteles ábrázoláshoz elengedhetetlen az anyaggyűjtés, a témában való jártasság, de én ezt nem könyvekből vagy a világhálóról, hanem saját baráti körömből szereztem. Éppúgy vannak kínai, arab, afrikai ismerőseim, mint zsidó vallásúak, így aztán bőven állt rendelkezésemre információ étkezési szokásaikról, vallási szertartásaikról. A forgatókönyvet először nekik mutattam meg. A különböző etnikumú karakterek hiteles megformálásában természetesen a színészeim, Ary Abittan (szefárd zsidó), Frédéric Chau (kínai), Medi Sadoun (muszlim arab) és Noom is segítségemre voltak.
Noom, a filmvásznon ön Laure szerelmét, Charles Koffit, a katolikus vallású, fekete bőrű, elefántcsontparti bevándorlót alakítja. Eljegyzésük bejelentése nem kis sokkot okoz leendő apósának, a Christian Clavier alakította Claude Verneuilnek. Emlékszik még, mi volt az első benyomása a forgatókönyv olvasásakor?
N. D.: Nagyon sokat nevettem rajta, annyira, hogy többször elolvastam, hogy biztosan jól értem-e a poénokat. Nagyon jól irányzott humor találkozott egy igazán mély mondanivalójú történettel. Ezt követően hívtam fel Philippet azzal, hogy vállalom a szerepet.
Azért ne menjünk el amellett, hogy önnek Charles Koffiként némiképp önmagát kellett alakítania, vagyis ahogyan az alkotás tükröt tart a nézők elé, úgy tartott ön elé is sztereotípiákkal, prekoncepciókkal együtt. Hogyan viselte ezt színészként és magánemberként?
N. D.: Minden elviselhető, ha az embernek a forgatás során olyan szép női partnere lehet, mint amilyen nekem volt Elodie Fontan személyében! A viccet félretéve, jól viseltem, hogy olyan karakter bőrébe kellett bújnom, akiében otthonosan érzem magam. Abszolút érintett vagyok, és akárcsak a barátaimnak, nekem is szembesülnöm kellett a filmben alakított figura révén saját adottságaim előnyeivel, hátrányaival.
Ezek szerint nem nagyon lehet elvonatkoztatni Noom Diawarát Charles Koffitól…
N. D.: Charles katolikus vallású, fehér francia lányt készül elvenni. A vallás nem, a bőrszín azonban sokkolja a leendő apóst és anyóst, Claude és Marie Verneuilt, nem különben az afrikai szülőket. Magánemberként gyakran kerültem hasonló helyzetbe, igaz, azok a randik és a szülőkkel való találkozások sokkal zökkenőmentesebben zajlottak, mint a filmbéliek. Nemcsak nekem, hanem az öcsémnek is rendre fehér barátnői voltak, ő szintén szakértő a témában, hiszen jó ideje vegyes házasságban él.
Van némi hasonlóság Norman Jewison Hegedűs a háztetőn című zenés filmje és a Bazi nagy francia lagzik között, legalábbis a szülő-gyermek kapcsolatok, az érzelmek kontra racionalitás és tradíció tekintetében. A film mely értékrend mellett teszi le a voksát?
P. C.: A film – az ön által említett is – teljes mértékben az érzelmek pártján áll, megpendíti, hogy mi történhet akkor, ha szembemegyünk a bennünk lappangó negatív attitűdökkel és sztereotípiákkal, ha engedünk vaskalaposságunkból, prekoncepcióinkból. A Verneuil lányokat nem a szülőkkel szembeni lázadás vezérli, a képlet ennél jóval egyszerűbb: azért mennek hozzá azokhoz, akikhez, mert a szívük vezeti őket, noha épp ez az egyszerűség hozza magával a bonyodalmakat, a végeláthatatlannak tűnő huzavonát a Koffi–Verneuil szülők között.
Azzal bizonyára ön is tisztában volt, hogy rasszizmust, antiszemitizmust, kulturális ellentéteket egy filmmel – még ha az elsöprő sikerű is – lehetetlen egy csapásra megszüntetni. Mi volt hát a cél?
P. C.: A célom természetesen nem a társadalom megváltoztatása volt, csupán annyit szerettem volna, hogy megnevettessem és elgondolkoztassam a nézőket, hogy képesek legyenek azonosulni az egyes karakterekkel, egyúttal reflektáljak arra, hogy Franciaország a világ egyik kulturális olvasztótégelye.
N. D.: Ez nem világmegváltó alkotás. Egy olyan házaspár történetén keresztül szembesít az elfogadással, akik akaratukon kívül lesznek egy multikulturális család tagjai. Könnyed vígjáték ez az etnikai és vallási sztereotípiákról, mellőzi a hátrányos megkülönböztetés felhangjait, tompítja a túlérzékenységet a maga hamisítatlan franciás filmes eszköztárával. Az üzenet egyszerű: egyenlőek vagyunk, nem pedig egyformák. Ha békében akarunk élni, nincs más út, csak a tolerancia, a nyitottság, a megfelelő kommunikáció és a szeretet.
Hogyan látják, a közönségnek mostanában mennyire van szüksége vígjátékokra?
P.C.: Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy válságos időket élünk ki- és bevándorlás, etnikai vagy éppen vallási összeférhetetlenség tekintetében, éppen ezért gondolom azt, hogy az emberek szomjazzák a derűs történeteket. Fontos, hogy megadjuk nekik a vidám kikapcsolódás és nevetés lehetőségét, hogy kizökkentsük őket – ha csak másfél órára is – problémáikkal átszőtt környezetükből. A vígjátékok remek közösségteremtőként funkcionálnak, mert mi is lehetne annál megnyugtatóbb, mint ha a moziteremben ülők egyszerre nevetnek ugyanazokon a poénokon?
Merész dolog olyan témához nyúlni, amely évezredek óta viták, sőt háborúk alapja szerte a világban. Hogyan jött az ötlet, hogy épp vallások és etnikumok álljanak vígjátékának középpontjában?
Philippe de Chauveron: Néhány éve olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy Franciaországban minden negyedik házasság vallásilag vagy etnikailag vegyes. Ez gondolkodtatott el. A cikkben olvasott statisztika jól illik a közvetlen környezetemre is – a családomban is vegyes házasságok köttettek, az egyik testvérem észak-afrikai lányt vett el. A filmben szereplő karaktereket a családomról és ismerőseimről mintáztam, mert úgy gondoltam, ilyen háttér birtokában hitelesen tudom bemutatni a modern, multikulturális francia társadalmat.
Hogyan lehet úgy filmet készíteni a sztereotípiákról, hogy az alkotók sikeresen jöjjenek ki belőle?
P. C.: Nekem elsősorban az volt a fontos, hogy az egyes népcsoportokkal kapcsolatos sztereotípiákat és poénokat jóindulatúan közvetítsem, a történet hiteles legyen, ugyanakkor kicsit fel is rázza a nézőket. A forgatókönyvírás során koncepció volt, hogy ne cenzúrázzam a mondanivalómat, mert tudtam, hogy csak így vihetem hitelesen filmre ezt az első hallásra kényes történetet. Kétségkívül ügyesen kellett balanszírozni. Szerencsére a közönség érezte a jóindulatot, és ahol kellett, vette a lapot. A vetítéseken örömmel tapasztaltuk, hogy a nézők azokon a dolgokon nevetnek együtt, amiken akartam, hogy derüljenek.
Noom Diawara: Ebben a vígjátékban szerintem az a legjobb, hogy az is nevet, aki közvetlenül vagy közvetve érintve érzi magát a témában. A poénok működnek, és a készítők abszolút jó ügy érdekében használják a humort. Ahogy Philippe is mondta, Franciaország multikulturális nemzet rengeteg arab, kínai, afrikai bevándorlóval, erről fontos beszélni. A Bazi nagy francia lagzik ügyesen, nem a nézőkre ráerőszakolt toleranciával, hanem baráti viccelődéssel, jó adag öniróniával próbál közel férkőzni a szívekhez.
A vígjáték betekintést enged az arab, a zsidó, a kínai és az afrikai kultúrába, gasztronómiába, valamint az egyes etnikumok vallási rítusaiba is. E tekintetben milyen háttéranyagokra támaszkodott?
P. C.: A hiteles ábrázoláshoz elengedhetetlen az anyaggyűjtés, a témában való jártasság, de én ezt nem könyvekből vagy a világhálóról, hanem saját baráti körömből szereztem. Éppúgy vannak kínai, arab, afrikai ismerőseim, mint zsidó vallásúak, így aztán bőven állt rendelkezésemre információ étkezési szokásaikról, vallási szertartásaikról. A forgatókönyvet először nekik mutattam meg. A különböző etnikumú karakterek hiteles megformálásában természetesen a színészeim, Ary Abittan (szefárd zsidó), Frédéric Chau (kínai), Medi Sadoun (muszlim arab) és Noom is segítségemre voltak.
Noom, a filmvásznon ön Laure szerelmét, Charles Koffit, a katolikus vallású, fekete bőrű, elefántcsontparti bevándorlót alakítja. Eljegyzésük bejelentése nem kis sokkot okoz leendő apósának, a Christian Clavier alakította Claude Verneuilnek. Emlékszik még, mi volt az első benyomása a forgatókönyv olvasásakor?
N. D.: Nagyon sokat nevettem rajta, annyira, hogy többször elolvastam, hogy biztosan jól értem-e a poénokat. Nagyon jól irányzott humor találkozott egy igazán mély mondanivalójú történettel. Ezt követően hívtam fel Philippet azzal, hogy vállalom a szerepet.
Azért ne menjünk el amellett, hogy önnek Charles Koffiként némiképp önmagát kellett alakítania, vagyis ahogyan az alkotás tükröt tart a nézők elé, úgy tartott ön elé is sztereotípiákkal, prekoncepciókkal együtt. Hogyan viselte ezt színészként és magánemberként?
N. D.: Minden elviselhető, ha az embernek a forgatás során olyan szép női partnere lehet, mint amilyen nekem volt Elodie Fontan személyében! A viccet félretéve, jól viseltem, hogy olyan karakter bőrébe kellett bújnom, akiében otthonosan érzem magam. Abszolút érintett vagyok, és akárcsak a barátaimnak, nekem is szembesülnöm kellett a filmben alakított figura révén saját adottságaim előnyeivel, hátrányaival.
Ezek szerint nem nagyon lehet elvonatkoztatni Noom Diawarát Charles Koffitól…
N. D.: Charles katolikus vallású, fehér francia lányt készül elvenni. A vallás nem, a bőrszín azonban sokkolja a leendő apóst és anyóst, Claude és Marie Verneuilt, nem különben az afrikai szülőket. Magánemberként gyakran kerültem hasonló helyzetbe, igaz, azok a randik és a szülőkkel való találkozások sokkal zökkenőmentesebben zajlottak, mint a filmbéliek. Nemcsak nekem, hanem az öcsémnek is rendre fehér barátnői voltak, ő szintén szakértő a témában, hiszen jó ideje vegyes házasságban él.
Van némi hasonlóság Norman Jewison Hegedűs a háztetőn című zenés filmje és a Bazi nagy francia lagzik között, legalábbis a szülő-gyermek kapcsolatok, az érzelmek kontra racionalitás és tradíció tekintetében. A film mely értékrend mellett teszi le a voksát?
P. C.: A film – az ön által említett is – teljes mértékben az érzelmek pártján áll, megpendíti, hogy mi történhet akkor, ha szembemegyünk a bennünk lappangó negatív attitűdökkel és sztereotípiákkal, ha engedünk vaskalaposságunkból, prekoncepcióinkból. A Verneuil lányokat nem a szülőkkel szembeni lázadás vezérli, a képlet ennél jóval egyszerűbb: azért mennek hozzá azokhoz, akikhez, mert a szívük vezeti őket, noha épp ez az egyszerűség hozza magával a bonyodalmakat, a végeláthatatlannak tűnő huzavonát a Koffi–Verneuil szülők között.
Azzal bizonyára ön is tisztában volt, hogy rasszizmust, antiszemitizmust, kulturális ellentéteket egy filmmel – még ha az elsöprő sikerű is – lehetetlen egy csapásra megszüntetni. Mi volt hát a cél?
P. C.: A célom természetesen nem a társadalom megváltoztatása volt, csupán annyit szerettem volna, hogy megnevettessem és elgondolkoztassam a nézőket, hogy képesek legyenek azonosulni az egyes karakterekkel, egyúttal reflektáljak arra, hogy Franciaország a világ egyik kulturális olvasztótégelye.
N. D.: Ez nem világmegváltó alkotás. Egy olyan házaspár történetén keresztül szembesít az elfogadással, akik akaratukon kívül lesznek egy multikulturális család tagjai. Könnyed vígjáték ez az etnikai és vallási sztereotípiákról, mellőzi a hátrányos megkülönböztetés felhangjait, tompítja a túlérzékenységet a maga hamisítatlan franciás filmes eszköztárával. Az üzenet egyszerű: egyenlőek vagyunk, nem pedig egyformák. Ha békében akarunk élni, nincs más út, csak a tolerancia, a nyitottság, a megfelelő kommunikáció és a szeretet.
Hogyan látják, a közönségnek mostanában mennyire van szüksége vígjátékokra?
P.C.: Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy válságos időket élünk ki- és bevándorlás, etnikai vagy éppen vallási összeférhetetlenség tekintetében, éppen ezért gondolom azt, hogy az emberek szomjazzák a derűs történeteket. Fontos, hogy megadjuk nekik a vidám kikapcsolódás és nevetés lehetőségét, hogy kizökkentsük őket – ha csak másfél órára is – problémáikkal átszőtt környezetükből. A vígjátékok remek közösségteremtőként funkcionálnak, mert mi is lehetne annál megnyugtatóbb, mint ha a moziteremben ülők egyszerre nevetnek ugyanazokon a poénokon?
