×

El lehet innen menni?
Interjú Sarlós Flóra Eszterrel, a Ziggurat Projekt tagjával
Jónás Ágnes
2015 // 06. 04

A Ziggurat Project május 15-én és 16-án újra elő­adta A Mara­dék című élő tár­latát a MAMŰ Galériában. Az „El lehet innen menni!” mot­tójú, mig­ráció téma­körét érintő össz­művé­szeti kezde­ménye­zés külön­böző médi­umok alkal­mazá­sával teremt izgal­mas, inter­aktív befo­gadói hori­zontot. A kiál­lítás főszer­vező­jével, Sarlós Flóra Esz­ter­rel beszél­gettünk.
Ziggurat Project május 15-én és 16-án újra előadta A Maradék című élő tárlatát a MAMŰ Galériában. Az „El lehet innen menni!” mottójú, migráció témakörét érintő összművészeti kezdeményezés különböző médiumok alkalmazásával teremt izgalmas, interaktív befogadói horizontot. A kiállítás főszervezőjével, Sarlós Flóra Eszterrel beszélgettünk.



A sumer építészet alapszerkezetéről kapta nevét a csapat. Miért épp ezt választottátok magatoknak, és mi a szimbolikája rátok nézve?

Mi nem a Ziggurat történelmi vonatkozását kívántuk megragadni, sokkal inkább a tartalmát, az épületszerkezet szimbolikus mondanivalóját. A névválasztáshoz egy 2014-es projektünk köthető.

Mégpedig?

A Nemzeti Színház és a MüPa között elterülő Ziggurat építménynél készítettünk improvizációs-fotós projektet többek között Kovács Emesével és Lukács Gergővel. A projekt során azzal kísérleteztünk, hogyan változtathatjuk meg az adott városkép dinamikáját, illetve hogyan tehetünk személyesebbé egy városrészletet, ha egy adott városképbe kisebb városokat helyezünk.

Az épület nagyon inspiratívan hatott ránk impozáns formájával, lépcsőzetesen felfelé törő szerkezetével. Maga a forma és az épületszerkezet tartalma, szakrális jellege volt az, ami passzolt a mi művészeti felfogásunkhoz. Mi is valljuk, hogy a külcsín, a művészi megjelenítés formája önmagában nem elegendő. Alkotóként igyekszünk olyan témákat feldolgozni, amelyekben a tematikára, a jelentéstartalomra és a mondanivalóra is koncentrálunk.



Említetted Kovács Emese és Lukács Gergő táncművészeket. Hogyan ismertétek meg egymást, és hogyan formálódott csapattá a Ziggurat Project?

A csapat alapmagját három táncos alkotta: Kovács Emese, Lukács Gergő és jómagam. A közös munka egy önálló projektkészítési lehetőséggel indult még a Zéró Balettben (Berger Gyula kortárs társulata). A társulat berkein belül koreografáltam egy táncszínházi előadást Nem elég címmel, amelyben ők szintén szerepeltek. Ezzel párhuzamos produkcióként futott az előbb említett kültéri akció, amiről aztán az alkotócsoport elnevezte magát.

Úgy éreztük, inspiráljuk egymást. A közös munka során olyannyira összeszoktunk, hogy később, 2014 novemberében szintén együtt készítettünk egy olvasásról szóló mozgásos  performanszot az Írók Boltjában Szónyelés címmel.

Miért éppen a külföldi kivándorlás és munkavállalás témája fogott meg benneteket?

Előrebocsátom, hogy távol állt tőlünk a politizálás A Maradék-projekt esetében is, de mint mindenki, én magam is hallgatok híreket, egy nap egy televízióban közvetített országgyűlési vitára lettem figyelmes, amelynek keretében azt boncolgatták, hogy vajon kényszerből vagy kalandvágyból megy-e el oly sok fiatal az országunkból. Ennek kapcsán fogalmazódott meg bennem A Maradék összművészeti élő kiállításának gondolata.



Az ötlet tehát körvonalazódni látszott, de hogyan alakult át kiállítássá?

Megosztottam elképzeléseimet Emesével és Gergővel, szerencsére őket is felcsigázta a téma. Ezt követően már csak azon kellett gondolkodnunk, hogy kik legyenek azok a művészek, akik hajlandóak arra, hogy velünk együtt valósítsák meg, és akik saját projektötleteikkel, tapasztalataikkal hozzá tudnának tenni valami fontosat a kiállításhoz. Rögtön csatlakozott is hozzánk Antal Malvina képzőművész, nem mellesleg MaMű-tag és Szabó Kristóf videóművész, akit a MaMű Galéria vezetője ajánlott figyelmünkbe.

Hogyan képzeljük el a május 15-től 17-ig tartó A Maradék névre keresztelt élő összművészeti kiállítást? Mi történik attól a pillanattól kezdve, amikor a látogató belép a MaMű Galériába?

Az élő kiállítás rendhagyó, közel egyórás tárlatvezetéssel kezdődött, amelynek során színésznő kollégánk, Lakos Fanni kalauzolta végig a résztvevőket a Galériában berendezett különböző téregységeken, s próbálta őket interaktív helyzetbe hozni egymással. Az egyes állomások között – három, egymástól különböző elrendezésű téregységet kell elképzelni – olyan performansz-tárlatvezetésnek lehettek részesei a látogatók, amelynek során Fanni egy meglehetősen megosztó figurát alakított.



Vagyis nagy hangsúlyt fektettek az interakcióra, amely a befogadóktól jelentős aktivitást követelt meg. Mik voltak a visszajelzések?

A kiállítást beszélgetés követte, amelynek során a látogatók elmondták nekünk a benyomásaikat, a témához kötődő tapasztalataikat. Magukhoz a performanszokhoz ahányan jöttek, annyiféleképpen kapcsolódtak, de mindenki reagált valahogy, úgy tűnt, senkit nem hagytunk hidegen. Érdekes volt hallani, mennyire különböző momentumok gondolkodtatják el az egyes embereket, saját személyes sztorijaikon átszűrve. Valakit az árnyaltabban fogalmazó, absztraktabb etűdök, mást a nyersebb, konkretizáltabb történések fogtak meg. A tárlatvezetés igencsak megosztotta őket. Volt, akit frusztrált a Fanni által alakított diktatórikus karakter, olyan résztvevő is akadt, aki inkább elzárkózott az interaktív résztől, mondván, hagyjuk őt békén. A provokálás azonban cél volt.



Nemrégiben azt olvastam, hogy a kivándorlás, a külföldre egy jobb élet reményében utazók témája mára igencsak elcsépeltnek számít. Mi az a plusz, ami által a ti előadásotok kiesik a túlrágott csont kategóriájából?

Rajtunk kívül már jó néhány színház mozdult rá erre a témára, sőt cirkuszi produkció keretében is feldolgozásra került már a kivándorlás tárgyköre.

Ami szerintem megkülönböztet minket a többiek produkciójától, s ami által nem válik elcsépeltté a projektünk, az az, hogy a csapatunkat eleve igyekeztünk úgy összeállítani, hogy maguk az alkotók is különböző, akár egymásnak ellentmondó attitűdökkel rendelkezzenek a maradni-menni kérdéskör kapcsán. Előny, hogy sokan sokfelől érkeztünk: Sam Matysen, aki a kiállítás videointerjúit készítette, belga. Grégory Chevalier francia táncos, hat-hét éve él hazánkban, és van két határon túli magyarunk is: Antal Malvina és Kalmár Ákos. Mindez nagy segítséget nyújtott nekünk ahhoz, hogy újszerű kérdésfeltevésekkel fordulhassunk a produkcióhoz.

A csapatot jelenleg tizenöten alkotjuk, a véleményeink megoszlanak, sőt építő jellegű vita is bontakozott már ki közöttünk. Ez mindenképpen jót tett a projektnek, mert segített abban, hogy több aspektusból tekintsünk a témára. Nem volt célunk az anyagi, gazdasági megközelítés sem, inkább gondolatokat kívántunk generálni. Egy olyan gondolatfolyamot akartunk beindítani, amelynek során minden egyes résztvevő (és alkotó) hajlandóságot érez arra, hogy eltöprengjen Magyarországhoz való viszonyán, ragaszkodásán, ki-ki a maga szemszögéből.

Vannak közöttünk olyan művészek, akik itt, Magyarországon nőttek fel, mégis el kívánják hagyni szülőföldjüket, de van példa olyanokra is, akiket annak ellenére sem vonz a külföldi lét, hogy rokonaik már jó ideje kint élnek.



„Rengetegen vagyunk itthon tehetségesek, kreatívak, szépek, okosak, alkotni vágyók. Azonban a közhangulat az, hogy terméketlen talajba fölösleges magot ültetni” – olvasható Somlai Anna táncművész bejegyzése a közösségi oldalatokon. Azért ez szívszorító, nem?

Sajnos olyan helyzetben vagyunk, mint a szlovákok, a bolgárok vagy a románok. Náluk is, nálunk is a „mindenki boldoguljon, ahogy tud” elv van érvényben.

Bizonyára a tapasztalat beszél belőled.

Nos, két évig éltem Franciaországban, elég sokat utaztam táncos munkáim révén, itt sikerült szert tennem némi tapasztalatra a témában. Tavaly bekerültem egy EU-s vonatkozású táncos projektbe, amelyben francia és afrikai táncosok is részt vettek. Egy konferencia keretében beszélgettünk arról, hogy a független művészi létet tekintve milyen a három ország helyzete. Nagyon érdekes konklúzióra jutottunk: mi, magyarok sokkal közelebb állunk a dél-afrikai modellhez, mint a franciához. Bizonytalanság és kaotikus rendszer jellemez minket, amelyben meglehetősen nehéz egy független művész működése. Itthon hiába termelek nulla profitot, hiába nem saját tőkémből, hanem támogatásokból, plusz munkákból tartom fenn magam, koreográfusként és kortárs táncosként ugyanazok a szabályok vonatkoznak rám is, mint például egy olyan egyéni vállalkozóra, aki saját pár milliós tőkéjéből boltot nyit. Franciaország ellenben egy jól kitalált adózási rendszerrel biztosít legális létezési formát a művészembereknek.

Sajnos Magyarország ilyen kedvező, a független művészeknek biztonságot adó rendszerrel nem rendelkezik. Megfelelő szabályok híján az alkotók itt folyamatos bizonytalanságban élnek. Felfoghatjuk ezt inspirációnak, kihívásnak is, de tény, hogy többek között ez az egyik oka annak, hogy alkotók egyre inkább külföldre kacsingatnak.

Magánemberként és művészként te hogy látod, mi kellene ahhoz, hogy az itthon élőknek eszük ágába ne jusson azon gondolkodni, vajon külföldön jobb élet vár-e rájuk?

A megbecsülés. Emberileg, anyagilag egyaránt. Amikor Franciaországban tanultam kortárs táncot, hétvégente egy bárban dolgoztam felszolgálóként egy meglehetősen frekventált helyen. Éppolyan pincérnő voltam, mint kint bármelyik másik, mégis azonos mértékű megbecsülésben és odafigyelésben részesültem. Ha például túlóráznom kellett, odajött a nagyfőnök, szépen megkért, hogy maradjak tovább, sőt azt is megkérdezte, belefér-e az időmbe. Húszpercnyi túlórát is felírtak, és korrekten kifizették. Ilyesmi nálunk egyre ritkább, pedig, ha művészként és civilként úgy bánnának az emberekkel, ahogyan kint velem tették, nyilván mindegyikőnk több motivációt és kedvet érezne a mindennapi teendők elvégzéséhez.

Fotók: Sam Matysen

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben