A hiány körülírása – Kritika Bánki Éva Apjalánya című regényéről

Van, aki a feltáró elbeszélés útján szabadulna tőlük, van, aki megérteni szeretné elődeit, hogy azok történetének folytatójaként saját magát alkothassa meg, illetve van, akinek a gyermekkor tapasztalatai egyszerűen csak jó alapanyagnak bizonyulnak egy fiktív történethez.

Ahány család, annyi lehetséges családregény, az apákkal foglalkozó történetek pedig a mai magyar irodalomban tagadhatatlanul nagy számban születnek.

Vámos Miklós, Visky András, Grecsó Krisztián, Bíró Zsombor Aurél mind egészen más okból és céllal, más minőségben beszélik el a múltat, míg Bánki Éva (író, fordító, irodalomtörténész) megint más, egyéni szakmai ismereteihez és szerzői alkatához illő szempontokkal közelít édesapja el nem mondott története és az őt tartalmazó történelmi események felé. Vállalkozása talán Marianna D. Birnbaum Apu című munkájához áll legközelebb, aki ’56-ban Amerikába emigrált zsidó kereskedő lányaként egy édesapja személyes anekdotáit tartalmazó fiktív magnószalag segítségével igyekszik rekonstruálni azt a történelmi tapasztalatot, amelynek maga is eredménye.

Amikor célkitűzését korábbi interjúnkból már előzetesen megismerve kezembe vettem Bánki Éva könyvét, először annak szerény terjedelme lepett meg. Feltérképezni a háború alatti Kanizsa polgári létformáit, szembenézni apja félelmeivel, egy halálos betegséggel, számba venni és leltározni a múlt vétkeit, leszámolni a bűntudattal és szorongással nem egészen kétszáz oldalon? Ez aligha tűnt kivitelezhetőnek. Különösképpen Bánki Éva karakterét, munkásságát és szerteágazó érdeklődését figyelembe véve, aki az apró részletek és nagy összefüggések fel- és megismerésének szenvedélyében él. Ám a nagy irodalmi, történelmi ismerettel és nyelvi eszköztárral bíró alkotó ebben a regényében éppen a történetmesélés létszükségletével vet számot. Célja nem az, hogy feltárva apja történetét, saját múltjának teljes ívét betegsége eredetétől, műtétjén át, lábadozásának eseményeivel bezárólag megrajzolja, hogy aztán gyógyultan levonhassa a maga tanulságait, mint egy tanmesében.

Bánki Éva, ahogy korábban az Aranyhímzésben, úgy most is a történetek elmondhatóságának határait keresi, a történelmi regények irodalmi hagyományából merítkezve, mégis kitapintva azok határait.

Nem saját múltjának letapogatására vállalkozott: az általa megélt benyomásokon és a történelem azóta megismert szegmensein át az édesapja el nem mondott történetét, fel nem tárt titkait, soha meg nem értett személyét kutatja. Magát a keresést, a történetmondáson keresztül való értelmezési, belehelyezkedési, elfogadási munkát teszi átérezhetővé. Ennek a munkának a folyamatára mutat rá: az örömeire, nehézségeire, buktatóira és eredményeire.

A történet 1946 elején, az apa gyermekkorában kezdődik, amikor a zsidó származású, lázas kisfiú egy térdműtét miatt egyedül utazik Kanizsáról Budapestre. Eddigre az osztálytársai nagy részét elvitte egy másik szerelvény: „elvesztek” – ahogy írja. A vonat, amellyel az apa története a regényben kezdetét veszi, és amellyel majd lánya számára lezárul, a könyv egészének metaforikus kísérőszólama: egy fenyegető, andalító és egyben reménykeltő zakatolás, a történelem kérlelhetetlensége, melynek személyes megélése és feldolgozása mégis lehetőség és végzet egyszerre. Mert a felmenők és leszármazottak életét meghatározó narratívák és megküzdési stratégiák különbségeinek feltárása során az olvasóban valahogy az a meggyőződés alakul ki, hogy a túlélők számára a történelem többnyire keretezés kérdése. A családi és a kulturális örökségtől való távolodás és közeledés (legyen szó traumáról, nyelvről, világképről, hitről, legendáról vagy mitológiáról), a feltétlen szubjektivitásnak és folytatólagosságnak az elfogadása. A távolság és a fókuszpont megtalálása a megértés, elfogadás és a gyógyulás lehetőségének elsődleges záloga. Mindannak a feltérképezése történik meg a regényben, ami nem lehetett kimondva: „Ő megmerevedett szégyenében olyan szavak hallatán, mint abortusz, méhlepény, daganat… Hogy a zsidóról már ne is beszéljünk. Ezek mind gyötrelmes feneségek voltak. Vészterhes, gyilkos szavak, amiket kiejteni sem szabad, mert rögtön meghalunk.”

Az elbeszélő kíváncsisága ösztönös és természetes reakció arra a történelmi tapasztalatra, amely a túlélők bűntudatából és félelméből tör elő, és a mindent felemésztő hiány uralmában bomlik ki. Ezt a tapasztalatot a tiltott szavak és utcák, a testre irányuló korlátozások, az el nem mondott történetek vagy bizonyos témákról való kényszeres hallgatás, titkolózás, az elrejtezés és besimulás jellemzi. A kislány vágya pedig, hogy krimirajongó édesapjához közelebb kerüljön, hogy megismerhesse annak belső igazságait, önmagáról íródó történetét, irodalmi kíváncsisággá fejlődik, egy egész életutat végigkísér, és végső formáját (természetesen többek között) ebben a könyvben nyeri el. Ezért van az, hogy az elbeszélő nem parabolákkal vagy metaforákkal operál: világosan feltár, pontosan feltérképezi a szereplők életét és a döntéseiket formáló tényezőket, kiváltképp a történeteket. Mit miért olvasnak, néznek, mik a kedvenc mondásaik, mi az, amit kényszeresen ismételgetnek, és mi, aminek még az említésétől is rosszul lesznek. A nagymama a múlt helyett a pletykalapok híreit adja át, az apa, akinek példaképe Dávid király és Columbo, nem tud válaszolni lánya kétségeire az általuk közvetített ideológiák kapcsán, így akaratlanul is a nem kérdezés, a beletörődés és az elfojtás magatartását adja meg követendő példaként. Ebből kitörni az elbeszélő úgy képes, hogy mindent megkérdőjelez, mindent megvizsgál, mindent megoszt, és mindent elbeszél.

Az apa gyerekként Budapesten lábadozva a Nagy Író ablakát lesi. Az ő orgiáit nézve és vendéglátója (akit orosz katonák erőszakoltak meg) történeteit hallgatva alkot képet a szexualitásról, és a fertőzéstől való fizikai, testi félelem marad meg az elhurcoltakra utaló városrészek és nyilvánosházak után térképzeteiben is: babonás félelemmel kerül el mindent, ami a halál nyomait őrzi, mintha e helyek önmagukban képesek lennének arra, hogy beteljesítsék a kijátszott sorsot, a neki rendelt pusztulást.

A múlttal terhelt helyek pedig az ismeretlen félelemből fakadó szorongásként lányára is továbböröklődnek, aki saját betegségét, méhnyakrákját is azonnal a szégyennel és a fertőzéssel hozza összefüggésbe.

Így a generációs traumát nevezi meg betegsége eredetének, azon túl, hogy a biológiai tényezőket, illetve a rák szociokulturális eredetét és nyomait is vizsgálja (például azt, hogy miként hat vissza átokként, hogyan manifesztálódik a testben a „rákos” mint szitokszó). A mű tanúsága szerint a terhelt szavak és a nyelv félelmetes erejét kizárólag maga a történetmesélés melletti kitartás ellenpontozhatja. Egy olyan világtapasztalat ez, amelyben a hiányok a beszédesek: nemcsak a dédmama, az osztálytársak vagy a történetek hiánya, de egy jegygyűrű, egy kalap vagy a szerelmeslevelek hiánya, egy vezetéknév vagy a főtér nevének elváltozása is ezt erősíti. A túlélők haldoklása ez, ahogy a regény elbeszélője fogalmaz: „[k]atonadolog, ismételgette magában apám, és félelmében összerázkódott.” A múlt emlékezetének vakfoltjai pedig a térben, a tárgyban, a nyelvben, a gesztusban, a testben élnek és öröklődnek tovább.

A könyv rámutat többek között arra, hogy ha hallgatunk, nem beszélünk valamiről, nem szolgálunk magyarázattal róla, azzal nem a szenvedéstől kímélünk meg a másikat, hanem a hiányt ültetjük el benne, hiszen csak a tárgyától fosztottuk meg a félelmet, amely így szorongássá változva rákos sejtként burjánzhat tovább. Ennek egyik megfogalmazása a regényben: „Apám idegbeteg kapkodása minden napot megmérgezett. Nem érezte jól magát a bőrében, ezért állandóan valami rettentő katasztrófára készült – meglátjátok, elvisznek bennünket! –, és állandóan keresett valamit, amit gyorsan megtalált, hogy a következőt kereshesse. Apám befejezetlen ember volt, talán már akkor is az volt, mikor a nagynéném lakásában a kisablaknál leskelődött, aki nem találja magát a saját életében.”

A kötet szépen megmutatja azt is, mi minden hat vissza a test önérzékelésére. Ahogy Káinén, úgy ott a jel annak is a homlokán, akinek zsidó felmenői vannak, aki rákos beteg, vagy éppen aki negyven év fölött gyermeket szeretne.

A regényben a test félelemmel kapcsolódik a különböző terekhez:

a játszótérhez, az óvodához, az orvosi rendelőhöz, a vonathoz vagy a villamoshoz. Minden nyilvános tér másként teszi kiszolgáltatottá a testet. Jó példa erre a regényben, ahogyan az egészségügy terei is infantilizálnak és stigmatizálnak.

A következtetéseket és összefüggéseket az elbeszélő nem bízza az olvasóra, nem marad tér a nyelvjátékok, hasonlatok vagy szimbólumok önálló felfedezésére és szabad értelmezésére. Az egymás mellé helyezett történetdarabkák azonban szándékosan hiányérzetet hagynak, átadva azt az emlékezetpoétikai meggyőződést, hogy a világ mindig összetettebb, mint hogy azt bármelyik pillanatban és bármilyen perspektívából egységes narratívába fűzzük össze. Nem kapunk lineáris feltárást és magyarázatot, mint az apa által közvetített detektívregényekben, így a betegségét feldolgozó elbeszélő tudatosan saját múltjának olvasatát adja, nem felejtve ki az álomképeket, téveszméket, illúziókat sem. Ahogy és amilyen okból ő maga is ferdítésekkel és elhallgatásokkal kénytelen élni ott, ahol a szavak nem állják meg a helyüket, például az apa halálakor: „Természetesen mondhattam volna a titkárnőnek, hogy édesapám meghalt, azonnal indulnom kell haza. Mondhattam volna, de nem mondtam. Ebben a szógyárban, az egyetemen, ebben a pazar álvilágban a halálra és az apára nem voltak szavak.”

Mégsem csap át a kötet pszichoanalitikus vagy kultúrtörténeti vizsgálódásba: a valós összefüggésekben, melyeket elénk tár, magának a teremtett világ működésének, a természetnek, az emberi életnek önértékű költészetére mutat rá. Az érzéki figyelem, a nyelvi finomhangoltság, amely ezt lehetővé teszi, pedig minden kétséget kizáróan a mesélőé. Utazásai, olvasmányai, és érzékei benyomásaiból megteremti saját benső igazságát: a rákos sejtek a hiány betöltésére tesznek kísérletet, de a test mégis újra tudja tanulni a természet rendjét, csak át kell magát adnia a tenger végtelen hullámzásának, a fák szemlélésének, az elmúlás ígéretének.

Amellett tesz tanúbizonyságot, hogy az élet, a lét maga költészet, és a rímpárokat nekünk kell felfedezni benne: a jelentős események bizonyos összecsengését, a helyszínek és testek párbeszédének refrénként való ismétlődését.

Rámutat arra is, hogy a megértéssel, sorsunk, történetünk tudatos irányításával mi is megszakíthatjuk a traumák láncát.

A könyv olvasójában a mű végére érve az a benyomás rögzül, hogy a világ mint művészien elmondott történet létezik elsődlegesen. A beszéd legitim megküzdési stratégia, az írás és publikálás pedig a túlélés záloga lehet. Az Apjalánya egyfajta vallomással, a mindent felemésztő bűntudat megosztásának cselekedetével zárul. A könyvtárgy a fedőlaptól a hátlapig maga is teremtés: a történet, amelyet elmesélünk, ami által valóságossá és lezárhatóvá lesz a múlt, az önazonosság megteremtése. Nem a konklúzió a fontos, hanem maga a mesélés. Ennek az állandó munkának a fontossága pedig az el nem mondott, meg nem értett, fel nem dolgozott történetek nyomán válik a legpontosabban kitapinthatóvá. Ahogy az elbeszélő megfogalmazásában talán legpontosabban összegezhető: „Kis embernek kis regény dukál, mondták a barátaim. No de nem csak Dávidnak és más hatalmasoknak, kis embereknek is lehetnek nagy titkaik. Ahogy a nagy emberekéit, az övékét sem lehet mindig megfejteni. Nincs tökéletesen áttetsző élet – apámé sem volt az. Hiába leskelődünk annyit a másik után, képtelenség minden jelet észrevenni.”