„Az ügyelőben is benne van, amit a drámáról tudok” – Zalán Tibor utolsó drámája a július–augusztusi Kortársban

Talán költőként vagy a legismertebb, de mindhárom műnemben folyamatosan alkotsz. Mi a legnagyobb különbség számodra a drámaírás és a lírai vagy prózai alkotófolyamat között? Szükséges a drámaíráshoz valamilyen különös adottság?

Nem gondolom, hogy a drámaíró különleges írófajta, különleges adottságokkal. Magam nem teszek különbséget a három műnem között az alkotófolyamat során sem, értem ezen, akkortól nem, amikor már mindhárom anyag- és szövegkezelés birtokába kerültem. Úgy gondolom, ha költőként vagyok dráma- vagy prózaíró, akkor egy csomó kötelezettség alól szabadítom fel magamat – hivatkozhatom arra, hogy nem echte dráma- vagy prózaíró vagyok, még csak nem is költő. A másik két műnemben rakkolva is ugyanez a válaszom. Régen nem vagyok tehát csak költő, ahogy csak prózaíró, csak drámaíró sem. Író vagyok, aki mindhárom műnemben alkot, és otthonosan érzi magát. Más kérdés, ahhoz, hogy ezt megengedjem magamnak, mindhárom műnem szabályrendszerét meg kellett ismernem, meg kellett tanulnom, el kellett sajátítanom. Talán régimódi szemlélet, de vállalom: ahhoz, hogy valaki szándékosan és/vagy érvényesen megsértse vagy akár elhagyja a szabályokat, előbb meg kell ismernie – és tudnia kell alkalmazni – azokat.

A dráma kétarcú műfaj, mert könyvben is megjelenik és színpadon is előadják. Könyvben sokkal kevesebben olvassák el, ritka az az ember, aki szabad estéin drámát olvas, talán még a versolvasóknál is kevesebben vannak. Szerinted mi lehet az az élmény, amelyért érdemes elolvasni és nem színpadon megnézni egy drámát?

Ki olvas éjszaka verset? – kérdezi Kalász Márton egyik könyve borítóján, s talán a kérdés felvetése meg is adja a választ. Talán a kutya sem. Mi legyen akkor a drámával, amit még annyian sem olvasnak – nappal sem? Kérdésedre a választ kezdjük hátulról. Soha nem állítottam, hogy olvasva kell egy drámát élvezni, ahogy azt sem, hogy csak előadás formájában lehet vagy muszáj. Úgy vélem, a kettő együttesen adja meg azt az élményt – egyként olvasni és látni –, amit dráma- vagy színházélvezet terminussal fedhetünk le. Ha tehetem, valahány színházlátogatásom előtt elolvasom a megnézendő drámai alapanyagot. (Kétszer válogattam országos színházi találkozóra, mindkétszer ugyanezt az elvet követtem, a kétszázon felüli megnézendő dráma esetében is.) Színházakban dolgozom talán negyven éve – színházi emberként nem a színpad történéseitől, cselekvéssorától várok meglepetésélményt, sokkal inkább a színpadra alkalmazás érdekel. Úgy emlékszem, valamennyi drámai munkámat (drámák, adaptációk, átdolgozások, átvezetések) megjelentettem, hozzáférhetővé tettem folyóiratokban is. Ritka szerencse, hogy ezt megtehettem a soványodó folyóirat-fölhozatalban, vagy különös, talán megmagyarázható monománia. A drámaolvasás valamennyire olyan, mint a hangjátékhallgatás. Ott hangokat hallok, és elképzelem hozzájuk a környezetet. Fekete színház. Az olvasás annyival több, hogy itt a hangokat is én képzelem el, az összes hangot, zajt és zörejt, akár zenét is.

A drámaolvasás tehát egyfajta alkotótevékenység: az olvasó egyszerre rendező, színész, díszlet- és jelmeztervező, zeneszerző, világosító, hangmester, akár súgó vagy ügyelő – plusz még nézője is a saját maga által színpadra állított darabnak. Kívül-belül lenni egyszerre – remek lehetőség.

Naivan ezt így képzelem. Azzal, hogy megjelentetem a szöveget, ezt a sanszot adom meg az olvasónak. Nem az én dolgom, hogy él-e vele.

Drámáid igen változatosak: van, amelyik megvalósítási szempontból „hálásabb”, sok színházi lehetőséget kínál, van, amelyik inkább olvasásra alkalmas, színpadra állítása nehezen, sok kihívás árán képzelhető csak el. Az ügyelőt valahol e kettő határán érzem. Egy drámairodalmi alkotás mennyiben tekinthető színháztól akár csak képzeletben is független produktumnak, mennyire áll szoros kapcsolatban a későbbi, színpadi megvalósítás gondolatával?

A kérdésed azért különös és fontos, mert kétféle színházi-szerzői gondolkodásra kérdez rá; ez így már több, mintha a drámaírót kérdeznéd. Amikor az első drámáimat megírtam, még erősen figyeltem a színházi megvalósítás szolgálatára, mint lehetőség, számba vettem ezt is. Bár, talán nem is csak ezt vettem számításba, de ez is mindenképpen a pakliban volt. Ahogy telt velem különféle színházakban a színházi idő, sokat dolgoztam – most is dolgozom – dramaturgként, megerősödött bennem a fölismerés: a drámaíró ne színpadra írja a drámáját, hanem, mint bármilyen más irodalmi alkotását, tegye egyfajta önálló, színházfüggetlen szerkezeti-nyelvi rendszerbe. A többi nem az ő dolga. (Még csak nem is abból indultam ki, hogy a rendezők fütyülnek a szerzői utasításokra, mert többnyire haszontalannak találják azokat az aktuális koncepciójukhoz; és nem is abból, hogy a drámaszerzők nagy része a nézőtér felől ismeri csak a színházat – holott az előadás létrehozása során mindösszesen a rendező ül a nézőtéren, és a lényeg a színpadon és a backstage-ben történik meg –, tehát nem ismeri…) A jó dráma mai szememmel „színházfüggetlen”, önálló alkotás, amely azonban éppen attól jó, hogy a színpadi alkalmazások sokféleségének nyit teret és lehetőséget.

Egy ideje már nem foglalkozom azzal, mi hogyan működik/működhet a színpadon, az érdekel, hogyan működik maga a dráma – a papíron. Ha jól olvasható a dráma, akkor a színpadról is le fog jönni.

Lényegében a rendező is csak az egyik, felkészültebb, koncepciózusabb „szövegkönyvolvasója” a drámának. Csinál, amit tud, vagy amit akar. Ebből a szempontból a szerző kiszolgáltatott. Valójában nem jobban, mint a rendező, aki viszont a szöveg által meghatározott.

Jelenleg van-e terv Az ügyelő bemutatására? Várható-e, hogy a közeljövőben jegyet válthatunk majd rá valamelyik színházban?

A Békéscsabai Jókai Színház megrendelésére írtam a darabot – ott vagyok, lassan két évtizede, dramaturg. A próbák Merő Béla rendező irányításával elkezdődtek tavasszal. Átok ül azonban ezen a drámán, ezt kell érezzem! Előbb Kadelka László (a legendás színházi ügyelő, akinek – nyolcvan elmúlt – ez lesz az első színészi szerepe) a próbák során eltörte a kulcscsontját. De sérülten is készült eljátszani – ugyan kevesebb mozgással – a szerepet. A bemutató előtt egy héttel azonban Szabó Lajos színészt, az ügyelő partnerét, szállították a mentők kórházba; a próba megkezdése előtt váratlanul rosszul lett, így a bemutatót prolongálta a színház 2026 tavaszára. (Öli a darabod a színészeket, poénkodnak velem azóta is a színházi büfében. Ha meg nem is öltem őket, szerencsére, valami itt nagyon szerencsétlenül csúszott össze…)

Az ügyelőben az alaphelyzet frappáns: egy kiöregedett ügyelő és a betanuló ügyelőtanonc – karmesteres hasonlatoddal élve – „levezénylik” a színpadon Zalán Tibor Az ügyelő című drámáját, amelyben egy kiöregedett ügyelő és a… Viszont a történetnél, mint önmaga farkába harapó kígyónál később hangsúlyosabbá válik a két szereplő viszonya: van köztük apa-fiú dinamika, szakmai rivalizálás, mester-tanítvány kapcsolat, cinkos barátság, és ellenségesség is. Cselekmény és viszonyok, mindkettő elemien fontos része egy színdarabnak, számodra melyik működik erősebben egy drámában? Azaz drámaiság szempontjából mi a sajátossága egyiknek és másiknak?

Vannak önmagukat előállító és önmagukat megoldó helyzetek. Ilyen volt Az ügyelő előélete, és ezzel válaszolok is a kérdésedre. Kadelka úr elmúlt nyolcvanéves, és eredetileg monodrámát szeretett volna eljátszani – elkésett születésnapi ajándékként rendelhette, hiszen megtisztelt a barátságával. Azonban elég régóta dolgozom színházban, sok száz előadásban vettem részt, sok ezer előadást láttam, tudtam, hogy lehetetlen egy ilyen korú, színészi tapasztalattal nem rendelkező embernek egy órán keresztül beszélni, mozogni, egyedül szituációkat teremteni a színpadon. Be kellett tehát állítanom egy fiatalabb színészt, aki a szövegmennyiség nagyobb terhét hordja előadás közben. Szituációkat kellett tehát teremtenem közöttük – éles viszonyokat, akár erős érzelmi szétállásokat! Ezeket nem találhattam fel máshol, mint a két, nagyon különböző ember kitalált közös- és magánéletében. Drámaíróként gyakran érzem a hátrányt a „csak drámaírókkal” összemérve magamat (ez a prózaírásnál is igaz). Ők teli vannak ugyanis ötletekkel, cselekményötlettel, szituációötlettel, színpadra kitalált történhetésekkel; én meg legszívesebben a nyelvbe bújnék vissza minden meglendülés helyett. Csakhogy, a színpadnak végig fogva kell tartania a nézői figyelmet! Erre sokféle eszköz van a cselekményen-cselekvésen kívül, a késleltetéstől a fordulaton át a hiátusos megjelenítésig, hogy csak néhány példát említsek. Nálam nincs prioritása a cselekménynek a szituációval szemben, ahogy fordítva sincs. Minden egyszerre, egymáshoz illesztve, egymásba átfolyatva működik. Jobban értek a belső történések felmutatásához, mint a színpadon zajló cselekedetek megteremtéséhez.

Habár az ügyelő és a tanonc beszélgetésében hangzanak el drámai történetek, az ügyelt színpadon a kellék hiánya miatt ugyan keletkezik egy jól kihasználható feszültség, statikus helyzetük ellenére a két férfi párbeszédében mégiscsak van dinamika – mindezek azonban inkább epizodikus ideig hatnak, nehezen tudnék egy, Az ügyelő egészét végigkísérő fókuszt kiemelni. A szöveg nem rág az olvasó szájába egy vezérfonálként működő fő konfliktust, így utat enged egy szabadabb, mert irányítatlan olvasásmódnak, vagy választhatunk is, hogy a kialakuló helyzetek közül melyiket érvényesítjük éppen a leglényegesebbnek. Számodra melyik réteg Az ügyelő legfontosabb tétje?

Ha tudnám, nem írtam volna meg a darabot! Az emberben nyilván körvonalazódik, hogy mit akar írni, amikor hozzáfog valamihez. Vershez, novellához-regényhez, drámához. Nem tudja azonban, hogy a nyelv, amellyel mindvégig meg kell küzdenie – külön tészta a dráma nyelvének a megteremtése –, mikor és merre fogja eltéríteni. Az ügyelőnek – ezt pontosan látod – nincs egyetlen, központi fókusza. Nem is kell, hogy legyen! Felvázoltad beszélgetésünk elején az alapszituációt. Ez csak akkor válik érdekessé, önmagán túlmutató érvényességűvé, ha állandó változásban tartom a színpadot.

Hol az ügyelő, hol a tanonc a protagonista, annak függvényében, hogyan tudom előbbre vinni a cselekményt, ami egy nagyon szűk valóságközegben történik meg – az ügyelőfülkében.

Sok mozgásra nincs lehetőség, a cselekményt tehát „ki kell vinnem” innen, ennek több útja is van, az emlékezés, a múlteltérítés, a beismerés és támadás… sok lenne felsorolni. Szeretem a közönséget elbizonytalanítani abban, mikor lehet nevetni és mikor nem, mikor kell komolyan venni azt, ami elhangzik, mikor nem. Ugyanígy vagyok a cselekménnyel is – egymást törlő, egymásnak ellentmondó részek villannak föl, váltják egymást, a történés változatosságát sugallva vagy szimulálva. Ha mégis össze kéne foglalnom Az ügyelő tétjét: nagy nekifeszülések után lehet-e valakinek győztesen kikerülni ebből az emberi-szakmai küzdelemből.

A színház a színházban téma elég gyakori dramaturgiai alaphelyzet, de Az ügyelőben nem az intézmény ismert figurái a főszereplők, hanem a láthatatlan háttérdolgozók kerülnek rivaldafénybe. A színre vitt szituáció a valóságban természetéből adódóan a szín elől rejtett: történet, amiről nem az jutna elsőre eszünkbe, hogy kifejezetten érdekes olvasni, nézni – mi érdekelt ebben az alaphelyzetben?

Nézd, az embereket mindig jobban érdekli az, amit nem látnak, mint ami eléjük van tolva. (Ezért kelnek el milliószámra a bulvárlapok a celebek és híres emberek magánéletével, meztelenségével és ostoba luxusával, ezért érdekesebb a színész autója, nője, pasija, botránya, vagy ha csak letologatja a gatyáját, mint az, hogy este Hamletet játszik…) Azt tapasztalom, hogy a „civilek” számára mágikus-misztikus hely a színházi „belül”, a büfé például. S mert a legtöbb kőszínházunk az úgynevezett „kukucskáló színpaddal” felépített, a nézők nem tudnak behatolni az előadás „mögé”. Csak sejtik, hogy a színházvalóság-illúzió mögött milyen masinéria működik, látni nem láthatják, ismerni nem ismerhetik. Ahogy a háttérmunkásokkal sem találkoznak. Kadelka László ügyelő azzal keresett meg, hogy eddig már sok háttérszakma megjelent a színpadokon, tévében – az öltöztetőtől a fodrászig –, de az ügyelő még nem. Jó, jelenjék meg, egyeztem bele.

Úgy gondolom, nincsenek érdeklődésünkre inkább számot tartó szakmák, területek, csak rosszul megírt drámák vannak.

Az ügyelő mint szakma csak színezéke – ugyanakkor nem elhanyagolható tartozéka, akár feltétele – az általánosabb és érvényesebb emberi konfliktusoknak ebben az esetben. Nekem lehetőség szerint a legtöbbet meg kellett tudnom, tanulnom az ügyelőszakmáról. A nézőnek ebből csak annyit továbbítottam, amennyi a darab érdekességéhez, görgetéséhez hozzájárult. A királydrámák főszereplői is meztelenek emberként a színpadon, ahogy a hétköznapi emberek is koronát viselhetnek ott – hasonló meztelenségükben.

A Kortárs 2025/7–8. számában megjelent egy kritika A nehéz léptű emberről, amiből kiderül, hogy várhatóan ez az utolsó versesköteted. Drámát tervezel még írni? Ha igen, mi foglalkoztat? Ha nem, mennyire és miben tudatos drámaírói pályazáró szöveg Az ügyelő?

A nehéz léptű ember, szándékaim szerint, valóban a legutolsó verseskönyvem. 2023 decembere óta nem írok verset. (Néhány megjelenésem még idén is van itt-ott, de ezek azokból a szövegekből vagy töredékek befejezéséből állnak össze, amelyek a Versek a hagyatékból-ciklusból kimaradtak; jelzem is ezt a címekben…) Szándékaim szerint 2024 decemberét követően nem írok drámát. Sorrendileg Az ügyelő volt az utolsó drámai alkotásom. (Ennek megint ellentmond, hogy a közeli hetekben egy régebben elkezdett, akkor be nem fejezett gyerekdarabomon munkálkodom, de ez nem tekinthető új munkának…) Az ügyelőt nem gondolom pályazáró szövegnek. Egy legendás, nagy ügyelő jutalomjátékának tekintem.

Inkább zárásnak, összegzésnek fogható föl az Idegenek és ismerősök című, Az ügyelőt megelőző darabom, amely – mintegy szerzői koronaként – hét országban bukkant fel a tavasz folyamán Londontól New Yorkig.

Abban foglaltam össze mindazt, amit művészetről, filozófiáról, emberi lényegről, hazáról és nagyvilágról, házasságról és nőkről, kapcsolatokról és életlehetetlenségekről, a legtöbb mindenről gondolok. Nem minőségi, inkább tágassági kérdés ez, mert Az ügyelőben is benne van, amit a drámáról tudok, ahogy a drámát tudom, benne a drámai miértem is. Csak máskor, máshogy és másra érett ez az alma.

Az ügyelő teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat július–augusztusi számában a 21. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.