„A mi generációnk kevésbé hajlandó feláldozni minden idejét és energiáját a szakmáért” – Interjú Lengyel Benjámin színésszel

2016 és 2021 között jártál a Színház- és Filmművészeti Egyetemre Rába Roland és Pelsőczy Réka osztályába. Könnyen megtaláltad a helyedet az egyetemi színészközegben?

Nehéz volt az SZFE, de az osztálytársaimmal gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és a mai napig tartó barátságok szövődtek. Amikor felveszik az embert, először egy nagy lila köd van körülötte. Annak az öt évnek a nehézségei csak kicsivel később derülnek ki. A kihívások és a sikerek aztán szorosabban összehozzák a hallgatókat, és az is szoros kapoccsá tud válni, ha nem is ismersz annyira jól valakit, mert egy másik osztályba jár, de egy közös pontotok lesz, hogy nagyon hasonló fázisokon mentek keresztül az évek alatt. Bár a színészosztályok azért általában elég szoros kapcsolatban állnak egymással. Mi is követtük más osztályok munkáját, ők is a miénket. Sok barátság és munkakapcsolat szövődött ennek következtében. Összességében az osztályomra úgy tudok visszagondolni, hogy rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy ezekkel az emberekkel töltöttem el ennyi időt. Eddigi életem legboldogabb öt éve volt.

Salzburgban vetted át a diplomádat a Freeszfe diplomamentő programja keretében az SZFE modellváltása után. Hogy élted meg, ami az egyetemen történt?

Aktív résztvevője voltam az egyetemfoglalásnak, de voltak olyan időszakok, amikor a színházi munkáim miatt nem tudtam mindig jelen lenni. Emiatt sokszor lelkiismeret-furdalásom volt. Úgy éreztem, hogy cserbenhagyom az SZFE-t.

Később rájöttem, hogy fontos az iskoláért való kiállás, de nem kell magamat ostoroznom azért, mert dolgoztam mellette, hiszen arra készültem öt éven át, hogy végre megtaláljanak ezek a feladatok.

Nagyon hálás vagyok, hogy egy olyan közösség tagja lehettem, amely közös erővel, egy emberként állt ki egy ügyért, amiben hitt. Katartikus élmény volt a végeredménytől függetlenül. Ameddig csak tudtunk, küzdöttünk az SZFE-ért, aztán történt, ami történt. Miután véghez vitték az einstandot, az ellenállás szellemisége továbbra is fennmaradt, csak már kilépve egy épület kereteiből.

Játszol a Katona József Színházban, szerepeltél tévésorozatokban, rövid- és nagyjátékfilmekben is. Munkamorál, szakmai hozzáállás tekintetében mennyiben más a te színészgenerációd, mint a 20-30 évvel idősebb korosztály?

A munkához való hozzáállás kapcsán nem látok eltérést a mi korosztályunkban. Nyilván van köztünk egy generációs különbség, sokat változott körülöttünk a világ és a szakma megítélése is. Azt tapasztalom, hogy a mi generációnk kevésbé hajlandó feláldozni minden idejét és energiáját a szakmáért. A „mindenáron” szó kezd kiveszni a szakmai beszélgetésekből. Számomra ez nem egy földöntúli, megfoghatatlan hivatás, amibe bele kell pusztulni, hanem egy munka. Az egyik, ha nem a legszebb szakma ez, és minden erőmmel és alázatommal igyekszem csinálni. Élek, de nem halok érte.

Sokan azt mondják, hogy a társulati lét ad egyfajta kiszámíthatóságot és biztonságot a színész számára. Érzed ezt a Katonában?

Igen. Mindig előre tudom, kikkel és milyen előadáson fogok dolgozni az adott évadban. Fix fizetése van az embernek, és jó esetben egy család tagja lesz. A Katonában ez megvan. Amikor a színész reggel felkel, tudja, hogy van egy hely, ahova tartozik. Egy szabadúszó élete sokkal kiszámíthatatlanabb, kevésbé van meg ez a biztonság. Ha egy munka befejeződik, nem biztos, hogy hamar jön egy másik. Bár, ha az SZFE-t nézzük, ott se gondolta senki, hogy egy 150 éves egyetemet egy csettintéssel szét tudnak barmolni. Szóval, ha arra gondolok, hogy valaki esetleg ugyanazt megteszi a Katonával, nem érzem biztonságban magam. A jelen Magyarországában ezzel számolnia kell az embernek.

A Szép csendben és az Űrpiknik volt a két első nagyjátékfilmes szereped. Színészként mit tanultál ezekből?

Korábban az egyetemen sokat hallottuk, mennyire más filmben játszani, mint színházban. Ez az első két nagyjátékfilmes munkánál tudatosult bennem igazán. A Szép csendben és az Űrpiknik nagyon jó gyakorlóterepet biztosított a későbbi filmszerepekhez. Ezenkívül csodálatos élmény is volt. Az egyik egy dráma, a másik pedig sci-fi vígjáték. Ég és föld volt a különbség. Színészileg nagyon máshonnan kellett megközelíteni mind a két filmet.

Hogyan emlékszel vissza arra, amikor Szántó Fanni és a Két felnőtt casting directora, Somogyi Liza elhívtak a film castingjára?

Fanni felhívott, hogy van egy ötlete, amit szeretne megvalósítani. Nagyvonalakban elmondta, miről lenne szó, aztán találkoztunk. Ekkor már ismertem a munkáit, láttam a filmeket, amikben dolgozott. Miután megismertem, emberileg is nagyon szimpatikus lett. Pontosan tudta, mit akar, világokkal érkezett, rendkívül céltudatos és felkészült volt. A casting pedig kifejezetten jó élmény volt, jó érzékkel instruált, és folyamatos érdeklődést mutatott. Biztonságos közegben éreztem magam, amelyben egy színész mindig sokkal könnyebben felszabadul és jobban tud dolgozni.

„Benit és Dorkát külön-külön és együtt is megnéztük, mindkettejüknél nyilvánvaló volt, hogy mélyen értik a karakterük mozgatórugóit. Amikor együtt játszottak, egészen különleges összhang alakult ki közöttük” – mesélte Fanni, amikor a castingfolyamatról kérdeztük. Te belül hogy érezted?

Gellért Dorottyát egy kivételesen tehetséges színésznőnek tartom. Jól tudunk reagálni egymásra, jó volt egymás szemébe nézni. Egymással játszottunk, nem külön-külön. Működött köztünk a kémia, és megvolt az a fajta kapocs, amit Fanni keresett. Miután az első közös próbánk után kilépett az ajtón, egyértelmű volt, hogy neki kell játszania.

Mennyire tudtál azonosulni a sráccal, akit alakítasz a filmben?

A Két felnőtt egy sorozat első része és „pilotja”, amit azért készítettünk el, hogy Fanni tudjon vele pályázni, és meg tudja mutatni, milyen hangulata lenne az epizódoknak. Akkor derülne ki, hogy pontosan mi ez a szerep, ha leforgatnánk az egész sorozatot. A rövidfilmben azt akartuk bemutatni, hogy milyen a viszonyrendszer a két szereplő közt. Rengeteget elemeztük a karaktereket. Pontosan átbeszéltük, kicsodák ők, milyen életszakaszban vannak, mik a mozgatórugóik, sérelmeik, jövőképük. Más személyiség vagyok, mint ő, de vannak párhuzamok a két élettörténetben, ami mindig sokat számít. Kevesebb képzelőerőre van szükség, hiszen az ember párhuzamot tud vonni a saját és a karakter élete között.

Mi okozta a legnagyobb kihívást ebben a filmben?

Az, hogy miközben játszottunk, a legtöbbször nem láttuk egymást Dorkával, mert a filmben egy beragadt ajtó két oldalán állunk, és úgy beszélgetünk.

A színházban általában látjuk a másik színész szemét, rezdüléseit, gesztusait, érezzük, hogy hogyan reagál egy mondatra, ami aztán bennünk is elindít valamit.

Itt nehezítő körülmény volt, hogy sokszor nem láttunk a másikból semmit. Fontos volt kitalálni, hogy vajon a másik mit érez, mi lehet az arcán, főleg akkor, amikor épp egyik karakter sem szólalt meg. Persze voltak olyan jelenetek, amelyeknél „csaltunk”, és a valóságban nem választott el minket az ajtó, de úgy kellett tennünk, mintha nem látnánk a másikat.

A Friss Húson téged választottak a legjobb férfi színésznek. Mit éreztél, amikor kimondták a neved a díjátadón?

Borzasztóan zavarban voltam. Nem mindennapos, hogy az ember díjat kap. Épp ezért nagyon megbecsüli az alkalmat, amikor díjazzák a munkáját. Ez egy fontos visszajelzés. Sokkal nehezebben fogadom el a pozitív kritikát, mint a negatívat. Ezzel szerintem a legtöbb színész így van. Nagyon jól esik. Ez visszajelzés arra vonatkozólag is, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy olyan emberekkel hoz össze az élet, mint Fanni.

Azt mondtad, hogy a negatív kritikákat könnyebben fogadod, mint a pozitívakat. A pályád során milyen negatív véleményeket kaptál, és hogyan segítették ezek a fejlődésedet? Mennyire foglalkoztatnak a nézők és a kritikusok visszajelzései, és hogyan kezeled ezeket?

Konkrétumot most nem említenék, talán nem is tudnék mondani. Inkább csak az élmény erősebb abból a szempontból, hogy a negatívumokhoz mindig jobban hozzá tud szokni az ember. Többet találkozik vele, mint a pozitív visszajelzéssel. Ezért azt nehezebb kezelni. Ráadásul, mivel nagyon vágyik rá az ember, mikor végre megtörténik, nem tudja hová tenni. Volt, hogy amikor dicséretet kaptam, azt éreztem, hogy jólesik, de én ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom eldönteni, hogy igaz-e, hogy én is hasonlóan gondolom-e. Ettől függetlenül nagyon fontos, hogy az ember kapjon pozitív, építő jellegű visszajelzést is, mert kell, hogy érezze, hogy amit csinál, az számít.

A színész valójában folyamatosan a visszajelzést keresi.

Ezért is borzalmas, hogy rettentően vágyom a dicséretre, az építő kritikára, a visszajelzésekre, hogy érdemes ezt csinálnom, és mikor megkapom, nagyon jól esik, de egyáltalán nem tudom hova tenni. Ez borzasztó.

Szerepet kaptál Herendi Gábor hamarosan megjelenő legújabb filmjében, a Szenvedélyes nőkben. Hogyan kerültél a produkcióba, és milyen élmény volt a forgatás?

Elhívtak egy castingra. Mondták, hogy Gábor nagyon örülne neki, ha elmennék. A casting után egy héttel Gábor felhívott, és elmondta, hogy szeretné, ha én játszanám a szerepet, én pedig igent mondtam. Soha nem dolgoztam még olyan filmben, ami ennyire széles közönséget vonzhat. Nem mondom, hogy kifejezetten ízlésem a közönségfilmes műfaj, de Gáborral már régóta szerettem volna együtt dolgozni, tetszett, amit képvisel. Nagyon profi volt a stáb, családias hangulat alakult ki, amiben öröm volt dolgozni. A forgatás maga rendkívül intenzív volt, mert nagyon rövid idő alatt kellett felvenni, és nehezítette a körülményeket, hogy ez évad közben forgott. Ez azt jelenti, hogy egyszerre forgattam, és játszottam előadásokat. Néha előadás után vittek éjszaka, néha napközben és este játszottam. Ez elég megterhelő, de az utóbbi években, azt hiszem, már megszoktam, hogy sokszor csak így lehet pluszmunkákat vállalni, és valójában túlélhető a dolog. Jó lenne, ha legalább annyian megnéznék, mint a Futni mentem-et.

Korábbi interjúink az idei Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál kapcsán:

„Bekerültünk a filmfesztiválok egy szűk elit klubjába” – Interjú Deák Dániellel, a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál igazgatójával

„Sokáig féltem, hogy az emberek nem fogják érteni, mit akartam elmondani ezzel a filmmel” – Interjú Balogh Mirjana animációs rendezővel

„Az író egyedül álmodik, most megtapasztaltam, milyen ezt másokkal együtt csinálni” – Interjú Szántó Fanni rendező-forgatókönyvíróval