Ruhák között a szellemek

Szépen kezdődik a film: bagolyhuhogással, zajokkal, alkonyi sötéttel, a sötétbe vegyült ismeretlennel, tágas kapukkal. Figyelünk, Maureen bekerül egy öreg házba, egyedül bolyong, szólítgat valakit, folyik a csap, „Ott vagy?”, csend. Aztán másnap minden rendben, a fiatal lány ruhákat vásárol, méregdrága ékszereket és kiegészítőket, térül-fordul, utazik egyik boltból a másikba – Párizsban vagyunk. A ruhákat elküldi szupersztár főnökének, aki nem ér rá vásárolni, öltözékét mindig a stylist veszi neki, alig látják egymást, de a munka jól fizet, Maureen így hosszú távon Párizsban lehet. Nem hagyhatja el a fővárost, ugyanis egy jelre vár: hogy meghalt ikertestvére jelezzen neki a túlvilágról, ezzel hírt adjon a lélek halhatatlanságáról. Mert Lewis megígérte, hogy ha meghal, és van túlvilág, visszajön, hogy elmondja.

Olivier Assayas filmjében az a legizgalmasabb, hogy az egyik legmateriálisabb közegbe, a divat világába helyezi a transzcendenssel, a túlvilágival kacérkodó történetét. A láthatatlanról legszebben mindig a láthatón keresztül lehet mesélni – egy szellem addig izgalmas, amíg nem látjuk, csak jelek utalnak rá: ha folyó csapok, lámpafény, esetleg lebegő poharak révén jelentkezik. A film első harmadáig betartják ezt a szabályt az alkotók, egy pohár víz egyszerűségével vázolják fel a történetet. Nincsenek fölösleges sallangok, eltúlzott pillanatok, hosszan jajveszékelő vonósok. Aztán mindez valamilyen érthetetlen oknál fogva megtörik, és jönnek a CGI-megoldások, a láthatatlan legbutább láttatása, úgy, ahogy minden középkategóriás horrorban szokás. Ekkor a történet is kuszálódni kezd, rakoncátlanul ficánkol – aztán váratlanul ismét kisimul, megnyugszik. Megint mélyen emberi pillanatokat látunk, az érzelmek, a vágyakozás apró rezdüléseit, ahogy a gyászoló és nyugtalan Maureen bátyja volt feleségével beszélget, ahogy emlékeznek, vagy ahogy a lány hanyag eleganciával dobálja egymásra a rettentő drága holmikat, mintha valami turkálóból származnának. Mintha mindez nem számítana, mintha a lényeg ezek mögött lapulna.

Olyan szépen, csendesen, lágy fehérekkel játszó kompozíciókkal mesél Assayas és Yorick Le Saux operatőr, olyan finoman és jókor lép előtérbe a zene, hogy szinte meglepő, amikor ismét valami banális, már-már képtelenül zavaró horrorelemet látunk. Mintha a Kieslowski-féle Kék finomsága keveredne egy átlagosan buta horrorfilm eszözeivel – az ember csak csodálkozik, és gondolkodik, hogy vajon ebből a kusza, szépséges katyvaszból utat talál-e a rendező valamilyen letisztult egész felé. És sokáig reménykedünk, mert Kristen Stewart karrierje talán legszebb alakításával még az esetlen pillanatoknak is némi értelmet ad. A színésznő bőven kinőtte a szerencsétlen Alkonyat sorozatot, és jelen esetben egy egész filmet képes elvinni a hátán: példásan finom rezdülésekkel rajzolja meg Maureen kétkedő, rettegő, reménykedő karakterét.

Majdnem sikerül a bravúr – a film végére, amikor már semmit nem értünk igazán, egyszerre érezni kezdünk valamit. Mintha megsejtenénk a barlangi árnyak mögött rejlő mélységes valóságot, mintha felragyogna a mágikus realistákra jellemző bravúr: két világ finoman összeér. Ám mielőtt lelkesednénk, eljön az utolsó néhány perc – és koppanunk egy nagyot. A stylist gyakorlatilag saját magával küzd mindvégig, és bármilyen szép is megannyi motívuma, végül győz az okoskodás és a butaság.

Pontszám: 6/10

A stylist (Personal Shopper)
színes, feliratos francia dráma, 105 perc
Rendező és forgatókönyvíró: Olivier Assayas
Operatőr: Yorick Le Saux
Szereplők: Kristen Stewart (Maureen), Lars Eidinger (Ingo), Sigrid Bouaziz (Lara), Anders Danielsen Lie (Erwin)
Bemutató dátuma: 2017. március 30. (Forgalmazó: Cirko Film)