„A bölcsesség képei” – Németh Géza munkásságáról

Németh Géza képein szembesülünk a TÉRIDŐ-szemlélet megváltozásával és korszerű értelmezésével: a szűk határú emberi lét és a kozmikus végtelen tér tudomásulvételével, valamint az idő szekvenciákra tagolását meghaladó felismeréssel, miszerint

a múlt nem tűnik el, hanem újra- és újjáéled, ahogy Németh Géza képein is látható.

Nála nemcsak az előre-hátra, föntről lefelé, kintről befelé tartó irányok jelzik a mozgás egyetemességét, hanem az is, hogy a statikus rögzítettség és a változékonyság egészen a megsemmisülésig elválaszthatatlanul együtt vannak jelen. Akár tárgyról, akár benyomásról, akár önállósuló formaelemről, akár absztrakciókról vagy technikai bravúrról van szó.

A fentiekkel összefügg, hogy Németh Géza szívesen készít sorozatokat. Hiszen, ha Hérakleitosz örökösének valljuk magunkat, s úgy tudjuk, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, akkor izgalmas alkotói kihívás ennek a változásnak a pillanatait megfigyelni. Például: miként formálódik egy szenvedő arc (Stációk sorozat), vagy hogyan alakulnak az arcvonások az emberi személyiség formálódása kapcsán (Buddha sorozat), milyen sajátosságok jelennek meg kortársaink értelmiségi arcain, hogyan változik a metakommunikáció az emberi kapcsolatokban (Párok) vagy a Képek feltételes módban sorozat képein a jövőkép szorongást gerjesztő állapotaiban.

[…] Hogy az emberi arcoknak milyen fontos szerep jut Németh Géza életművében, bizonyítja az Arc-tér címmel bemutatott, hét képből álló sorozata is. A kiállítás képeinek angol címe egy szójátékra épül: Face-Space. A magyar fordítás nem adja vissza a sorozat tartalmi lényégét. A tér a magyar fülnek a még érzékelhető, bennünket körülvevő teret jelenti, a space túl van az ember érzékszervi észleletein. Az Arc-tér sorozat szereplői éppen ennek a space-nek az alárendeltjei. Valamennyien alkotóművészek. Van közöttük festő, költő, szobrász, majd feltűnik egy szociológus is, s a megadott címtől némiképp eltérően, kicsit idegen témaként feltűnik egy emberpár, akik valójában hárman vannak. Jóllehet a portrék feltüntetik a konkrét személyek monogramját, a képek túlnőnek az egyszeri, konkrét ember életállapotán. Ahogy a reformkor idején Vörösmarty a modernitás veszélyét a kalmár, hadvezér, tudós szerepkörének hármasságában jelölte meg,

Németh Géza az úgynevezett értelmiségi szerep kétes lehetőségeire kérdez rá.

Valamennyiük helyzetében közös az őket körülvevő, nyomasztóan határolt zárt rendszer. A figurák a vászon síkján kicsi alakban, síkszerűen, lent helyezkednek el. A mögöttük szétterülő háttér inkább fenyegető, mint támogató jellegű. És sejtet még valamit: a nyomasztó tér valamennyi értelmiségire rázárul. Saját területük, saját szellemi teremtményeik foglyai lesznek. Az építész a körzők szerkesztett háromszögei közé szorul, a racionális szociológust érzelmi múltja kísérti egy elmosódott alak formájában. Ha az értelmiségi figurák állapotában valami közöset kellene megjelölnöm, akkor azt mondanám, hogy mindannyiuknál fennáll az a veszély, hogy nem tudnak kitörni saját mesterségük mesterséges világából. Valamiféle Gólemek, Pügmaliónok, Kőműves Kelemenek vagy Babits gólyakalifája társaságába kerülnek, mintegy utalva a kultúrtörténet valamennyi műemberére.

Ennek a sorozatnak a Pár című képe nemcsak azért titokzatos, mert felsejlik egy harmadik, sötét figura is, hanem azért is, mert a tényleges pár kapcsolata rideg elidegenedettséget áraszt. A Renoir-képekbe illő, lágyan érzékeny, visszafogottan érzéki asszony finomságának szinte kontrasztja a mellette, egészen pontosan fölébe emelkedő férfi, aki semmiféle gesztussal nem jelzi a nőhöz való tartozását. Ezt az elidegenedett kapcsolatot a zsebbe dugott egyik és a szék karfájára tett másik kéz, valamint a sötét, elmosódott arc, a csukott szem, a világba bámuló üres tekintet jelzi. A kapcsolatot a nő engedékeny beletörődése és a férfi dominanciája tartja össze. Nem véletlen, hogy ez a viszony bevonz egy harmadik személyt is, aki fekete, rejtett alakjával, tisztázatlan szándékával veszélyt jelenthet a párra. A kép sugall még egy másik értelmezést is. A sötét figura lehet a páros férfi tagjának rejtett, pusztító én-darabja is. Egy biztos, a kapcsolatban benne rejlik a sátáni felbontó (diabolikus) erő. Nem véletlen, hogy a sötétben ólálkodó, tisztázatlan szándékú megfigyelő, besúgó alakja elő-előkerül a festő életművében, megzavarva, beszennyezve bármily emberi törekvést.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat januári számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.