A szükséges csend – A Kortárs folyóirat januári számának ajánlója

Az új év első napjaiban Budapest utcáit egy meghatározhatatlan spleen önti el, minden szokatlanul csendes, üres. A gondolat Térey Jánostól származik, és szóban hangzott el több mint tíz éve egy, a maihoz hasonló januári napon a Radnóti Színház Andrássy úti próbatermében. Ez az okostelefonok hajnalán történt, amikor még nem látszott, hogy nem is olyan sokára nagyon értékes lesz ez az időszak. Az év folyamán szinte csak ilyenkor van esély arra, hogy akár egy teljes napig egy üzenet se érkezzen semmilyen csatornán. Egyszerűen túl sok az inger. Bár ez az ajánló is az online felületünkön olvasható, és az előző év végén a Kortárs ismét indított egy podcast-sorozatot, a szerkesztőség hisz abban, hogy a folyóiratok még elérhetik az olvasókat és betölthetnek fontos szerepet a kulturális életben. Ahogy Thimár Attila írja az idei első szám bevezetőjében, ez a szerep „talán éppen az idő gyors pergésének visszalassítása”. Ehhez a lelassuláshoz ajánljuk az alábbi tartalmakat:

Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek haza, Sortűz egy fekete bivalyért – Gion Nándor több művét is megfilmesítették olyan rendezők, mint András Ferenc és Sára Sándor.

Gion maga is részt vett e forgatókönyvek írásában (A vád, A szivárvány harcosai), sőt, több olyan forgatókönyv is maradt utána, amelyből végül nem lett film.

Januári számunkban Pécsi Györgyi írását olvashatják a filmeken és filmterveken túl a magyar irodalom kiemelkedő alkotójának írói világáról, hitvallásáról.

„sokáig ellenálltunk az irodalomnak, / próbáltuk magunktól eltaszítani, / Most már bőszen toljuk a líra szekerét, / fel vagyunk töltve fagyállóval.” Fenyvesi Ottó (Arte povera) és Vörös István (Elmondja, ki, Szépek és fölöslegesek, Ballada a prímszámoknak, Hosszú vers a végtelenről) verseivel nyitjuk az idei lírarovatot.

A prózarovatban Hegedűs Imre János Kicsi Biri bére című novellája az első világháború utáni időszakba vezet, egy határ menti kis faluba, ahol egy apa nélkül maradt család próbál túlélni és együtt maradni. Szinte már a cím is sejteti, hogy ez nemhogy nem sikerül, de egyetlen kétségbeesett cselekedet az egész család tragédiáját okozza. A Mikszáth és Móricz novelláit idéző elbeszélésben a kiszolgáltatottság és a környezet közönye az, ami a mai olvasót megérinti.

Ajlik Csenge A kígyó című ironikus hangvételű írása napjainkban játszódik. A fiatal nő és főnöke beszélgetésén keresztül itt is a másik iránti közömbösségnek és a részvétlenségnek lehetünk tanúi, de talán már egy, az előbbinél kevésbé reménytelen, szabadabb világban. 

A végén elgondolkodhatunk a látszattörődés, az empátiahiány mindennapos jelenségén.

A fentiek mellett a kivételesen gazdag prózarovatban Belényesi Pál (A kávé), Gáspár Sára (Esti rutin), Neszlár Sándor (Író Úr: Mors Imperator) és Novák Valentin (Savazókör) írásait is olvashatják.

„Hazatérve meglátogattam Szentendrén Hamvas Béla egykori házát a Kőhegyen, ahol a Karnevált is írta. Ekkor már pontosan tudtam, hogy mit fogok tenni: meditációs objektumként használtam a házat, s készítettem róla, benne, belőle hét polaroidot. Ez lett a Hamvas háza sorozatom.” Weiner Sennyey Tibor egy Hamvas Béla által Šibenik városában készített fénykép reprodukálása – és egyéb Hamvas-sorozatai – kapcsán ír arról, hogyan kísérelte meg az eltávolodást hosszú évek munkája után a Hamvas-életműtől, és mit jelent számára a „meditációs objektum” kifejezés.

A 20. századi történelem a kritikarovatban is visszaköszön. A legutóbbi könyvhétre jelent meg Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regénye, amely egy zsidó származású csecsemőt rejtegető házaspár történetével indul a negyvenes években, majd e gyermek életútjával, múlt- és identitáskeresésével folytatódik. Ahogy azt Bence Erika a regénnyel foglalkozó kritikájában kiemeli, a könyv szervesen illeszkedik az író korábbi műveinek, elsősorban az Omertának a világába.

A lapszámot Németh Géza munkáival illusztráltuk.

A Kortárs januári számát hamarosan az online térben is átlapozhatja a kortarsfolyoirat.hu oldalon.