Indokolatlanul furcsa, megmagyarázhatatlanul izgalmas – Interjú Váczi Lilla médiaművésszel

Egy korábbi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy nem feltétlenül tudatosan kezdtél el művészettel foglalkozni, hanem inkább terápiás jelleggel. Ez meghatározta, hogy milyen témákban alkotsz?

Már gimnáziumba művészeti iskolába jártam, és mivel ez vonzott igazán, egyetemre is ebbe az irányba mentem tovább. A művészet mindig is érdekelt, viszont nem volt egyértelmű számomra, hogy azon belül pontosan mit szeretnék csinálni, ezért ezt egyfajta művészeten belüli útkeresésként írnám le. Az, hogy hogyan kezdtem el ezzel foglalkozni, a témáimra direkten nem hatott, viszont általa került előtérbe számomra a saját identitásom vizsgálata, és ezért kezdtem el másképp figyelni az otthoni környezetre. Ehhez persze kellett a fizikai eltávolodás is, mikor Budapestre költöztem. Az itt töltött egyetemi évek voltak rám a legnagyobb hatással, ekkor ugyanis az alkalmazott művészet helyett az autonóm művészet felé fordultam. Azonban azt csak később tudtam megfogalmazni, hogy számomra mit is jelent a művészet – ehhez kellett egyfajta érettség is. Csak ezután forrta ki magát, hogy milyen témákat dolgozok fel, mert amikor még csak tanulsz erről, akkor nincs feltétlenül tisztán kialakult mondanivalód. Az a kulcspont, amikor találsz valamit, ami a mélységében foglalkoztat, és már nemcsak egy jó rajzot vagy grafikát akarsz megcsinálni, hanem jelentéseket szeretnél felfejteni.

Váczi Lilla: „Lengéscsillapítás”

Több helyen olvastam, hogy fontos számodra a hely, ahonnan származol: Létavértesnek kiemelt szerep jut az alkotásaidban is. Ez a téma már az egyetemi éveid alatt megfogott?

Igen, a lakókörnyezetem dokumentációja már régóta foglalkoztat. A munkáimban az itt tapasztalható jelenségek rejtett rétegeit próbálom a felszínre hozni. Ez akkor kezdett el érdekelni, amikor felkerültem Budapestre, az egyetemre; akkor éreztem először, hogy mennyire más a fővárosi környezet, főleg úgy, hogy bekerültem a MOME-ra, ahol egy viszonylag szűk réteg képzése folyik. Ekkor tudatosult bennem, hogy nagyon különbözik ez a közeg és az otthoni, vidéki tér. Manapság már jobban elmosódnak a határok, mint 2010-ben, de az eltérések ugyanúgy megvannak. Más az életmód, a szemléletmód – a társadalmunk éppen ezért megosztott, hatalmas szélsőségek vannak az országon belül. Ezek kezdtek el foglalkoztatni, és úgy gondolom, hogy a téma másoknak is tud valami olyat mutatni, amit nem feltétlenül ismernek Magyarországból. 

Kifejezetten a vidék értékeit szeretnéd megmutatni a munkáiddal?

Amit keresek, azt nem nevezném kifejezetten értéknek: elsősorban dokumentálok, habár nem vagyok egy klasszikus értelemben vett szociofotós vagy szociofilmes. Érdekes helyzeteket szeretek felfedezni és megmutatni, de ebben nem érzek értékítéletet. Nem szándékom sem a bírálat, sem a felmagasztalás. Olyan szituációk érdekelnek, amiket talán a „balkáni hangulatú” jelzővel illetnék. 

Képeket és videókat készítek például az utcán felfedezhető szokatlan vagy megmagyarázhatatlan hétköznapi furcsaságokról, mint a spontán építészeti jelenségek, a lomok halmozása vagy a hibás reklámgrafikák.

Ebben persze benne van egy kicsit a saját magam szórakoztatása is.

Elsősorban azért alkotsz, mert szereted csinálni, vagy így szeretnél reflektálni a vidék történéseire?

Mivel ebben a környezetben élek, nap mint nap találkozom ezekkel a terekkel, helyzetekkel, az itt élő emberekkel. Kell egyfajta érzékenység is hozzá, hogy ezeket a jelenségeket észrevedd, de engem elsősorban vizuálisan fognak meg, és csak utána kezdek gondolkodni azon, hogy ezt hogyan lehetne egy témában összefoglalni vagy jelentésrétegeket kapcsolni hozzá. Ezért egy lassabb folyamat, amikor egy videót vagy fotósorozatot készítek.

Az alföldi térségről általában azt gondolják, hogy elmaradott és unalmas, én viszont pont a jelentéktelennek vélt dolgokban szeretem felfedezni azt, ami mégis érdekes lehet.

Az „unalomban” megtalálni azt, ami többletet ad, tehát hogyan lehet kitágítani hétköznapi témákat. Videóim lassabb időkezeléssel működnek, ami megfeleltethető annak a ritmusnak, ami az itt élő embereket – ebbe beleértve magamat is – meghatározza.

Váczi Lilla: „Láthatár”

Ha már az időnél tartunk: ez milyen szerepet tölt be a munkáidban?

A munkáim mind az álló-, mind a mozgóképek esetében különböző időérzékeléseket is magukba foglalnak. Egyrészt bizonyos művek készítési ideje is lassabb: több olyan projektem is van, amin már évek óta dolgozom, és többször is visszatérek egy-egy konkrét helyszínhez. Másrészt pedig ott van a kész munkának az ideje: mozgóképben arra a lassúságra gondolok, hogy sok videóm kvázi „nem szól semmiről”. Ez olyan megélés, ami szembemegy napjaink átlagos életritmusával. Ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy leüljünk, és csak úgy elmerengjünk azon, ahogy a környezetünkben történnek az események. Emellett nagyon foglalkoztat az is, amikor különböző idősíkok jelennek meg vagy keverednek egyetlen képen belül. Mint amikor egy régi épületet fotózok, amin van valami mai dolog is, például egy hirdetőtábla.

Amikor alkotsz, melyikkel könnyebb kifejezni magad: álló- vagy mozgóképpel?

Mindig a témától függ, hogy videóban vagy fényképben dolgozom-e fel, de van olyan, amikor ugyanarról a helyszínről csinálok álló- és mozgóképet is. Nagyon érdekes összehasonlítani, hogy mennyire másképp működik a kettő. Akkor készítek videót, mikor az adott szituáción belül van olyanfajta mozgás, amit érdemes visszaadni, mert többletjelentéssel bír. Ha ez kevésbé fontos, akkor állóképet készítek: például most dolgozom egy képsorozaton, ahol lekopott utcatáblákat fotózok. Itt szerintem több kép együttese adja vissza igazán a témát. Ezután van még egy szint, amikor kiállításra készülünk, és valamilyen installatív megoldásban kell gondolkodni, ami a nézőnek is segít értelmezni a látottakat.

Rátérve a kiállításokra: milyen érzés megmutatni a munkáidat nagyobb közönségnek? Egy korábbi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy introvertált személyiség vagy. Ezért inkább egyedül szeretsz alkotni?

Igen, inkább befelé forduló típus vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy a fióknak dolgoznék. Az alkotás során szükségem van az elmélyültségre, szeretem egyedül átgondolni, mit lehet kihozni egy munkából. Viszont szeretek másokkal együtt is dolgozni, mert inspirál, főleg, amikor egy munkában több részegység van, és ezeket olyanok csinálják, akikben megbízhatok, mert értenek hozzá. Mikor még az ötlet formálódik, van egy kérdés, hogy egyáltalán megvalósítom-e. Ha már eldöntöttem, hogy igen, akkor tovább nem terhelem magam kétségekkel. A következő lépés a kiállítás, amikor az a fő szempont, hogy hogyan akarom bemutatni a munkát. De sokszor ez is csak egy állomás, mert egy művet a legtöbbször nem lehet végérvényesen késznek tekinteni.

Milyen visszajelzéseket szoktál kapni az alkotásaidról egy kiállításon?

Azokat a visszajelzéseket szeretem a legjobban, amikor egy beszélgetés is ki tud alakulni. Érdekelnek mások személyes tapasztalatai, emlékei, nézőpontja egy-egy témáról – mint közös kapcsolódási pontok –, és ehhez nem kell feltétlenül szakmabelinek lenni. Volt, hogy kaptam egy szakmai kritikát az egyik kiállításomról, és éreztem, hogy a kritikus nem élt ebben a közegben, emiatt az ő olvasatában néhány dolog merőben mást jelentett, mint nekem, ami meglepő tapasztalat volt.

Ha már a kritikáknál tartunk, van olyan, akinek mindig megfogadod a tanácsát, vagy felnézel rá?

A volt egyetemi tanáraimra nagyon felnézek, és hallgatok a tanácsaikra. Közülük is nagy hatással volt rám Szirtes János, Tasnádi József és Horányi Attila. Velük a mai napig szakmai kapcsolatot ápolok, és nagyon fontos számomra a véleményük.

Most, hogy az oktatást szóba hoztad: magad is animáció és mozgókép szakon tanítasz a Medgyessy Ferenc Gimnáziumban. Mit szeretnél átadni a diákoknak?

Amit tanítok, lehetőséget ad egy kicsit szabadabb oktatásra, de ez nem egyenlő azzal a „romantikával”, ami a laikus emberek többségében él, hogy rajzolgatunk meg festegetünk a műhelyben. Vannak szakmai alapok, amiket érdemes megmutatni a diákoknak, de ma már bárki rákereshet online tutoriálvideókra, ezért nem az a lényeg, hogy jól használjanak egy programot vagy jól tudjanak rajzolni – ezeket elég szorgalommal bárki elsajátíthatja –, inkább az, hogy megtalálják a saját céljaikat a művészeten belül. Ebbe beletartozik, hogy hogyan tudják kifejezni magukat, erre milyen módok és lehetőségek vannak. Az is nagy kihívás, hogy ki marad végül tényleg a művészeti pályán, mert akár képzőművész lesz valakiből, akár designer, mindkettő sok lemondással jár. Ezért abban is szeretnék segíteni nekik, hogy hogyan tudnak megküzdeni a csalódásokkal és átlendülni a nehezebb pontokon. 

A legfontosabb, amit át lehet adni a diákoknak, hogy hogyan tudnak boldogulni a művészvilágban.

Szerintem annak való ez a pálya, akinek vannak gondolatai, víziói, és ezek addig „piszkálják”, amíg már muszáj megvalósítania őket. Elsősorban erről szól az egész: nem hagy békén egy gondolat, és addig van a fejedben, hogy már ki kell hoznod belőle valamit. 

Aktuálisan van-e ilyen gondolatod, ami „piszkál” – azaz dolgozol-e most valamilyen projekten? 

A MyMuseum Galleryben volt októberben egy Újvilág / New world című csoportos kiállításunk. Jelenleg viszont egy workshopon veszek részt: a Capa Múzeum minden évben megrendezi a Capazine nevű workshopot, a mostaninak Let’s Roll! a címe. Itt most a fotó és a film találkozásával foglalkozunk, ami kapcsolódik a munkáimhoz. Valószínűleg jövőre lesz egy kiállítás is ennek az anyagaiból.

Milyen jövőbeli terveid vannak? Gondolkozol abban, hogy kipróbáld magad valami újban, keresed a kihívásokat?

Mindig vannak ötleteim, amelyek formálódnak, így nehéz megmondani, hogy ezekből mi és hogyan fog végül megvalósulni. Jelenleg kísérleti filmes témákban gondolkozom. A valóságból vett történetek foglalkoztatnak, de nem tartom magamat narratív filmesnek. Persze kísérleti filmben is lehet történetmesélés, de itt másképp működik: nagyobb tere van a spontaneitásnak és az experimentális attitűdnek. Egy ilyen munka sokszor a mozgókép médiumával és lehetőségeivel foglalkozik. Vannak kezdetleges projektjeim, például Borbély Szilárd Hosszú nap el című költeménye – ami egy hosszabb, egész köteten keresztül tartó vers – már foglalkoztat egy ideje. Nagyon fontosak a ritmusok a szövegben, és kifejezetten érdekel, hogy hogyan lehet ezt vizuálisan visszaadni akár egy absztrakt filmen keresztül, azaz a szöveget mozgóképpé formálni. De klassz lenne animációs filmet is rendezni, ha már évek óta részét képezi a tanári munkámnak.