Számításoktól mentes művészet – kritika a B+B: A Bosch+Bosch Csoport 1969–1976 című könyvről

A Bosch+Bosch Csoport tagjai a közös munka során hamar szakítottak a hagyományos művészeti feldolgozás eszközeivel, hogy aztán a fennállásuk hét évében, 1969 és 1976 között a szabad alkotásé legyen a főszerep. Ezt az utat mutatja be a B+B című könyv, amely rávilágít: az alkotók fejében meg sem fordult, hogy munkáikat az intézményi elvárásokhoz igazítsák, nem az volt a céljuk, hogy majd negyven-ötven év múlva bekerüljenek a múzeumi gyűjteményekbe. „Őszinte, számításoktól mentes művészetet teremtettünk” – írja Szombathy Bálint, a könyv szerzője, aki a csoport tagjaként mutatja be a kollektíva működését. Ennek ellenére a munkáik megjelentek minden fontosabb kortárs kiállításon Zágrábban, Belgrádban és Újvidéken a ‘70-es években, tavaly pedig átfogó képet kaphattunk róluk a Ludwig Múzeumban megrendezett kiállításon.

Műfaji határokat tágítottak a Bosch+Bosch Csoport tagjai, akik művészetét igen részletesen, és ami még fontosabb, szemléletesen mutatja be a kollektíva megalapításának 50. évfordulójára az újvidéki Forum Kiadó kiadásában megjelent könyv. A vidékies határváros termékeny talajt teremtett ugyanis a különböző kultúrhatások által, ami lehetőséget adott arra, hogy a csoport a nemzetközi művészeti élet radikális újításai felé fordulva, a műfaji, nyelvi és eszmei nyitottságot szem előtt tartva az egyetemes aktivizmus követőjévé váljon.

A tagok szerteágazó képzőművészeti – és részben szépirodalmi – tevékenységet tudhatnak maguk mögött.

A műfajok határterületeit tekintették otthonuknak, és ezeket tágították tovább.

Az önszerveződés legelején hátat fordítottak a hagyományos alkotói kifejezésmódnak, és merészen, elszántan fordultak a nemzetközi művészet időszerű paradigmái felé. Az ötletek és az alkotói folyamat hangsúlyosabb volt például Slavko Matković számára, mint maga a produktum, Ladik Katalin élő megnyilvánulásainak többsége pedig a művészi performansz és a színházi előadás határvonalán állt. A Bosch+Bosch szellemisége, a formabontó elképzelések és a nem hagyományos művészeti gyakorlatok előtérbe helyezése erőteljesen inspirálta Szalma Lászlót térintervenciós ötleteinek kibontakozására. „Egyik legismertebb ilyen akciójának az 1972-ben megvalósult Dada sorozat tekinthető, melynek során Szalma egy fehér DADA felirattal ellátott fekete textildarabot iktatott az emberi élettér különféle szegleteibe. A történetiség távoli szellemi-művészeti örökség nyilvánvaló asszociációi mellett ezek a fotók közvetlenül utaltak a néhai szabadkai dadaista matinék újrafelfedezett örökségére” – olvasható a könyvben.

A kollektíva egészéről nyújt átfogó képet az első néhány oldal a magyarul és szerbül megjelent kiadványban, hogy aztán bemutassa: a nemzetközi kitörés csak egyéni síkon következett be, de az is csak azután, hogy a csoport 1976-ban felbomlott, „mintegy természetszerűleg tükröztetve a nemzetközi művészetben bekövetkezett korszakváltást, amit a kollektív tudat válsága és az individualizmus előretörése jellemzett, teret nyitva a posztmodern felfogásoknak”.

Kuriózumnak számít a csoport, hiszen hét olyan alkotót keltetett ki, akinek értékelhető munkásságáról számol be a kötet, cáfolva a korabeli felfogást, miszerint minden hasonló csoportosulás egy embert emel ki a tágabb művészeti kontextusba.

Érdekes, hogy a kollektíva a nagyobb kulturális és művészeti központokon kívül, az országnak ama peremvidékén jött létre, amelyben kimutatható volt a két világháború közötti magyar aktivizmus hatása, így Kassák Lajos és Barta Sándor szellemisége. A csoport tagjainak nagy része magyar származású volt (Csernik Attila, Ladik Katalin, Kerekes László, Szalma László, Szombathy Bálint), de a délszláv anyanyelvű tagok is jól beszélték a magyart (Slavko Matković, Ante Vukov).

Nem akar mást ez a kiadvány, mint átfogó képet adni a Bosch+Bosch munkájáról, megismertetni, bemutatni – hol albumszerűen, hol egy tanulmánynak megfelelő módon – a kollektíva életét. A könyv érdekessége, hogy nem csak a csoport egészéhez kerülünk közelebb, hiszen az egyes művészek munkássága külön-külön is helyet kap, az egyes alkotói terek közötti kapcsolat pedig jól kielemezhető a gazdag képanyagnak köszönhetően. Ezzel a laikusok számára is kézzel foghatóvá, átérezhetővé válnak ennek a közel sem hagyományos technikákkal alkotó társaságnak az alkotásai.

Bár a tagok jöttek-mentek a csoport fennállásának hét éve során, nem mindenki kapott helyet a kiadványban, aminek az az oka, hogy a művészként a csoportot erősítő szerző, Szombathy Bálint a legemblematikusabb alkotókat választotta ki. És ha ugyan hiányzik is a szubjektív hang, az átfogó értékelés a sorok közül, talán éppen maga a válogatás az, ami személyessé teszi a könyvet.

A kiadvány rávilágít az elnevezés eredetére is, amelyben a fogalmi paradigma áll, ami a kollektíva aktivitásának korai szakasza és a későbbi kifejlett természete közötti fesztávot jelöli, és amelyben kialakult a közösség végleges ars poeticája: „Röpke ideig tartó, hagyományos korszakunkat a Hieronymus Bosch németalföldi festő iránti csodálat töltötte el. Miután megalakulásunkat követően hamarosan a kortárs művészet nemzetközi vizeire eveztünk, egyértelmű volt számunkra, hogy szembesülnünk kell a kor új médiumaival, illetve mediális technológiájával. Azon elmélkedtünk, vajon a korszerű technológia világának melyik fogalma lenne a legalkalmasabb ennek a mozzanatnak a kifejezésére, s így jutottunk el a nyugat-németországi Bosch céghez, amely a ‘60-as években már erőteljesen jelen volt a jugoszláv piacon, ugyanakkor a holland festőművészre is asszociált. A két Bosch összeillesztésével csoportunk nevét szimmetrikus szerkezetbe ágyaztuk, bár – ma már több mint nyilvánvaló – a mérleg serpenyőjében a technológiai vonzatokkal kapcsolatos mediális vizsgálódások döntő túlsúlyba kerültek, miután meghonosítottuk a fénykép, a diapozitív, a film, a televízió, a fénymásoló stb. mindennapi alkalmazását. A technológiai kort jelölő újfajta Bosch-fogalom szimbolikus értelemben háttérbe szorította a régit.”

A kötet hiánypótló, hiszen bár a csoport munkásságának jelentős része integrálódott a magyar művészettörténetbe az elmúlt években, eddig csak részleteiben ismerhette meg a szakmai közönség. Viszont míg az egyes alkotók eredettörténetét jól megismerhetjük a ‘60-as, ‘70-es évek fordulóján működött csoportból, hiányzik az értékelés, a számadás, az eredmények összesítése, a kollektíva hatásának mérlegelése, amit Szombathy Bálint bizonyosan meg tudott volna tenni.