×

Amit tudni akartál a fotókról
de sose merted megkérdezni
Thimár Attila
2014 // 05. 28

A Mai Manó Ház immár rendsze­resen köte­lező prog­ram­mal örven­dez­teti a közön­séget, olyan kiállí­tást nyitva meg, amelyet nem lehet ki­hagyni. Howard Green­berg gyűjte­ménye és Marc Riboud kiállí­tása után most a Magnum ügy­nök­ség képei­ből nyílt tárlat, ráadá­sul pár­huza­mosan a Robert Capa Köz­pont­ban rende­zett szin­tén Magnum-anya­gos kiállí­tással.
A Mai Manó Ház immár rendszeresen kötelező programmal örvendezteti a közönséget, olyan kiállítást nyitva meg, amelyet nem lehet kihagyni. Howard Greenberg gyűjteménye és Marc Riboud kiállítása után most a Magnum ügynökség képeiből nyílt tárlat, ráadásul párhuzamosan a Robert Capa Központban rendezett szintén Magnum-anyagos kiállítással.



A Magnum fotóügynökség legendája közismert: Robert Capa, Henri Cartier-Bresson, George Rodger, David Seymour, William Vandivert alapította 1947-ben, azzal a céllal, hogy a magukat függetlennek tartó, tehát önálló vizuális világgal és gondolatokkal rendelkező fotósoknak hozzanak létre egy képekeit forgalmazó céget. A Magnum működésének lényege az a hihetetlenül fontos kultúrtörténeti fordulat, hogy a modern mediális eszközök és intézményrendszerek korában megteremtették a független alkotóként való létezés lehetőségét, s a külső körülmények hatásától mentes fotózást biztosítottak, miközben a sajtó is közölte a képeket. A képek szerzői joga a fotósoknál maradt. Nem véletlen, hogy a Magnum olyan alkotókat vonzott maga köré, akik vállalták az úttörő szerepet, az alapítókon túl például Werner Bischof, Ernst Haas, Philippe Halsman, Bruno Barbey (és még sokan mások).



A május 27-étől látható két kiállítás voltaképpen független egymástól, de párosításuk jó ötlet volt. A Mai Manó Házban látható képek a Magnum első, 1955 júniusa és 1956 februárja közötti tárlatából valók. A korábban a sajtóban publikált emblematikus képeket önálló kiállításon is bemutatták akkor az alkotók, ezzel adták tudtul a világnak, hogy a képek akár szöveg és körítő információk nélkül is szuggesztívek, lenyűgöző hatásúak. Olyan eredeti vintage fotókat láthat itt a közönség, amelyeket korábban hazánkban még nem állítottak ki. Már magának a kiállítás anyagának fennmaradása is regényes, hiszen a fotók ötven évig gondosan becsomagolva és lezárva porosodtak az innsbrucki Francia Intézet alagsorában. A képeket őrző két hatalmas faládát is megnézhetjük, természetesen. A kiállítás elsősorban fotótörténeti jelentőségű. Olyan képritkaságokat láthatunk itt, amelyeknek értéke eléggé magas (három-négy kép leakasztásával nagyjából függetleníteni tudjuk hátralévő életünket az anyagi gondoktól).

A kiállítást a második emeleten egy vetített összeállítás is kíséri, amelyben a Magnum-fotósok Magyarország-képét, illetve képeit láthatjuk 1947-től kezdődően egészen napjainkig. Ezek részben a hivatalos sajtónak megrendelésére készített képek, részben egyéni indíttatásból, kedvtelésből kattintott fotók.



A Robert Capa Központban megtekinthető Kontaktok című kiállítás jóval inkább elméleti jellegű. Az egykori filmtekercsekről egy az egyben előhívott pozitívsorozatokon nézték meg annak idején a fotósok és a szerkesztők az elkészült képeket, ennek alapján választva ki azokat, amelyek végül a sajtóban megjelentek, s amelyek sok esetben világhírnevet hoztak szerzőiknek.

Mikor melyik kép lett a nyertes? Amelyik nem, az miért nem? Ezeket bogarászhatjuk végig az egyes sorozatokat vizsgálva, eltöprengve az okokon, talán az ízléseken. Robert Capa normandiai partraszállásról készített, világhírnek örvendő képei vagy Phillippe Halsman híres Dali-képének változatai, a Martin Luther Kingről szóló sorozat vagy éppen napjaink történéseit (szeptember 11.) rögzítő fotók háttérül szolgálnak ahhoz az „egy”-hez, amely végül is beleégett emlékezetünkbe. Mi történet volna, ha akkor és ott egy másikat választanak?

Cornell Capa híres Kenedy-képe, voltaképpen Kenedy székének képe egy olyan 1961-es sorozatból emelkedett ki, amelyben a többi kép javarészt szokásos tucatfotó. A fotós azonban észrevette a lehetőséget, és lőtt. Sőt, láthatjuk, hogy többször is, a szék megformálásáról is van több felvétel. Mindez pedig arra a nagyon fontos kérdésre vezetheti a látogatót, hogy voltaképpen minek a művészete a fotográfia. A pillanaté? Hiszen általában több pillanatot rögzítenek a fényképészek, sőt sok esetben meg is ismételtetik a pillanatot (Halsmann), amíg az olyan nem lesz, amilyennek szeretnék. Végignézve a közel 70 kontaktnagyítást, bőven van időnk gondolkodni ezeken a kérdéseken.

A kiállítások installálása a magyar gyakorlatot követi, apró betűk (messzebbről nehezen olvashatók), egyenletes ritmusban elhelyezett képek, szerzőalapú (Mai Manó Ház), kronologikus (Robert Capa Központ) sorrend. A kontaktnagyításoknál felmerülhet, hogy mindig csak egy ember tanulmányozhatja őket, mivel azok eredeti méretükben eléggé kicsik; csak néhány esetben van nagyobbra kivetített installáció. A képek történetét elmesélő szövegek, a fotósok saját beszámolói érdekesek, informatívak, a laikusokat is eligazítják a képek értelmezéseiben.



A korábbi kiállításokat ezzel a Magnum-gyűjteménnyel megfejelve a Nagymező utca végérvényesen felrajzolta magát Európa és a világ vezető fotómúzeumainak térképére. A budapesti lakosoknak azért jó ez, mert nem kell repülőre, vonatra szállni egy jó kiállításhoz, elég a 6-os villamos vagy a Földalatti Vasút, és máris Párizsban, Londonban, Genfben vagy Bécsben érezhetik magukat.

(Illusztrációk: Thimár Attila fotói)


Mai Manó Ház – Elsők
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ – Kontaktok
A kiállítás kurátora: Csizek Gabriella
Megtekinthető: 2014. május 27–2014. augusztus 24.
További információk: http://capacenter.hu/kiallitasok/magnum-photos-kontaktok/

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben