×

Végre minden a helyére került
Interjú Koós Gábor grafikusművésszel
Ványa Zsófia
2017 // 04. 05

Koós Gábor az emlékek megőrzésének egy ösztönös, mélyen személyes módját választotta. A 2013 és 2015 között készített Budapest Diary című sorozatban nagyméretű, gyakran közvetlen nyomatokat készített számára fontos helyekről, tárgyakról. Így került pontos lenyomtatásra és újraépítésre az első műtermében álló fotel, nagyapja munkaasztala, nagybátyja fűrésze vagy az erdő részlete, ahol édesapja vadászott évtizedekig. A Chimera-Project Galériában most bemutatott Unfolded territories című kiállításán látható installáció sokban követi az eddigieket, de azoknak logikus továbbgondolásaként már általánosabb, elméletibb kérdések felé vezet. Grafikai sorozatairól és új kiállításáról beszélgettünk a művésszel.

 


2012-ben szereztél diplomát képgrafika szakon az MKE-n. A munkásságodat meghatározó két technikával – a fametszéssel, valamint a frottázzsal – az egyetemi évek alatt kezdtél el foglalkozni?

2010-ben a skóciai Glasgow School of Art diákja voltam Erasmus-ösztöndíjasként, mind a két technika ide kötődik inkább. Skóciából egy frottázsnaplóval tértem haza, melyben az ott szerzett benyomásokat, élményeket örökítettem meg. Csinálhattam volna több ezer fotót vagy látképeket, de az az intim gesztus, ahogy a papír hozzáér valamihez, amit én kézzel átdörzsölök, nagyon sokat jelent nekem. Hogy ott van épp akkor az a tárgy, és ott vagyok én is, egy kis időre érintkezünk, és végül egy konkrét lenyomatot hozok el onnan. Ugyancsak itt kezdtem először csiszolatlan, kezeletlen deszkát használni fametszetekhez, itt készültek az előképek a Tornyokhoz is, ami aztán a diplomamunkám lett.

A Tornyok volt a Budapest Diary sorozat nyitánya?

Nem sorolnám ahhoz a sorozathoz, bár merítettem belőle a Budapest Diaryhez. A Budapest Diary két részből áll: frottázsnyomatokból és nagyméretű fametszetekből. A metszetek dokumentálják a tereket, a környezetet, amit otthonomnak hívok. Igazából az egyetem után kezdtem el szétnézni – ahogy lediplomáztam és letelepedtem Budapesten –, hogy mi is az én új otthonom, milyenek ezek az új terek. Játék volt ez azzal a komolyabb céllal, hogy az általam megtapasztalt térélményt visszaadjam. A sorozat másik felét frottázsnyomatok adták, melyekben a személyes, privát életteremet dokumentáltam, a tárgyakat, amik akkoriban a mindennapokban körülvettek. Például az első bejárati ajtómat vagy a vízórámat, a gázórámat is frottázsoltam – ezek a dolgok mint a felnőtté válás útjelzői tűntek fontosnak.

Kicsit később aztán belevágtál a Souvenir címre keresztelt sorozatba, és a dokumentálás mélyebb, személyesebb terepére értél.

A címet azért is adtam, mert az egy-egy utazásról hazahozott kis tárgyak, szuvenírek képesek magukba sűríteni és visszaidézni később az ott szerzett élményeket. Ebben a sorozatban lenyomtattam bizonyos tárgyakat, majd ezeket a tárgyakat a nyomatokból pontról pontra újraépítettem. Nagyon törékeny, vékony falécvázra vannak fölragasztva ezek a nyomatok, a kész műtárgyak ezért aztán hiperérzékenyek, hipertörékenyek. Ez szempont is volt nálam: a sérülékenységből fakad, hogy nagyon kell rájuk vigyázni – ahogy az emlékekre is, hogy ne váljanak valami homályos foszlánnyá.

Konkrét személyes emlékekből inspirálódtál?

Igen. Például a 20 éves erdő, a sorozat utolsó darabja esetében már egy egész teret, egy konkrét erdőrészletet akartam visszahozni. Ez úgy jött, hogy édesapám vadász, és húsz–harminc évig ugyanazon a környéken járt vadászni, amíg két évvel ezelőtt el nem vesztették ezt a jogot. Én viszont szerettem volna még egy szeletét megőrizni a helynek abból az időből, amikor ez még jelentett valamit neki vagy nekem, és épp eltűnőben volt.

És akkor te pontról pontra leképezted az erdő egyik részletét.

Kiválasztottam egy 4,5 × 4,5 × 3 méteres részletet, és az összes, ebbe a részletbe beleeső fának a szükséges részeit lenyomtattam, a papírnyomatokat méretarányos makettvázakra rögzítettem. Ezen kívül a közeli panoráma látképét fametszetként, papíron lógattam be, az installációt három oldalról körülvéve. Külön rájátszottam a tényre, hogy ha valamit lenyomtatsz, annak a tükörképét kapod vissza. Az így elkészült tárgyak, terek is a tükörképei lesznek az eredetinek– így működik az emlékezet. Az installációval szemben a falra tükörfóliát ragasztottam, amiben láttad a tükörképét az installációnak, ami valójában az eredeti képe volt a megörökített térnek. Ráadásul a tükörfólia olyan volt, hogy ha elég messziről néztél rá, és benne voltál az installáció terében, akkor nem láttad jól a tükröződő képet, csak homályos foszlányt, foltokat érzékeltél – viszont ha kiléptél az installációból, közelebb mentél a tükörhöz, akkor teljesen éles lett a kép, csak te nem voltál már benne.

A Souvenir sorozat tárgyai több más esetben is kötődtek szeretteidhez, hozzád közel állók halálához is. Ez a gesztus próbálkozás az elszakadásra, lezárásra?

Így utólag, évekkel később úgy gondolom, hogy a gyász része is volt. Például a nagybátyámnak, aki asztalosként dolgozott, nagy műhelye volt mindenféle gépekkel, azért nyomtattam le a szalagfűrészét, mert ez volt az utolsó, ami megmaradt, már a nyomtatáskor is árulták. Aztán lenyomtattam a nagyapámnak a munkaasztalát, aki kovács volt, az ő műhelyében találkoztam először a fával mint megformálható anyaggal, ott tanultam meg kalapácsolni, fűrészelni. Ennek az asztalnak a felülete tele volt a hosszú évek apró nyomaival, karcolásokkal, amik még eztán is változni fognak. De nekem fontos volt, hogy akkor nyomtattam le a felületét, amikor még az ő emlékeit, nyomait hordozza, úgymond megőrizve azokat a dolgokat, amik akkor hozzá tartoztak. Ugyanígy a fűrésszel. Tőlük akartam megörökíteni valamit abból az időből, amikor az még a miénk volt. Ez egyfajta rögzítési pontja a múló időnek, annak, ami a nyomtatásig történt.

A fametszet és frottázs reprodukcióra alkalmas műfajok. Mégis egyedi darabokat készítesz. Miért van ez?

Az egyetem alatt alakult ki bennem, hogy egyáltalán nem érdekel, hányszor lehet sokszorosítani valamit. Például készítek egy többméteres dúcot, amin hónapokig dolgozom, de előre leszögezem magamnak, hogy csak egy nyomatot fogok lehúzni róla. Ezáltal maga a nyomtatás gesztusa, a folyamat végpontja sokkal értékesebbé és fajsúlyosabbá válik, mivel egyszeri és megismételhetetlen. Varázslatos pillanat, amikor felemelem a dúcot, és meglátom, mi lett a munkámból, ráadásul igazán hű visszaigazolás is. Nincs semmi javítás, nincsenek próbanyomatok. Nagyon nehéz a jelent megélni, a nyomtatás egyszerisége ezt mégis megköveteli.

A Chimera-Project Galériában felépített Unfolded territories (Kibontott terep) továbblépés a Budapest Diary immár lezárt sorozatától. Miben más ez?

Teljesen elhagytam a szubjektív történeti szálat, az igényt, hogy valamit elmeséljek arról, milyen módon kötődök a megörökített helyekhez, tárgyakhoz. Ez most sokkal inkább a felületekről és a térről szól. Úgy indult, hogy a munkám révén felfigyeltem egy elhagyatott gyárépületre. Van egy olyan beállítottságom, hogy mindent nyomófelületnek tekintek, és amikor beléptem ebbe a térbe, úgy éreztem magam, mint egy kincsesbányában. Érdekelt, hogy tudnám mindezeket a felületeket másképp megfogni, úgyhogy kiválasztottam egy nagyobb halmazt, ami számomra ebből a térből értelmezhető, kiragadható volt. Ezeknek a tárgyaknak, helyeknek a felületét több ponton lenyomtattam. Kíváncsi voltam rá, hogy bizonyos felületek hogyan formálódnak át síkba a papíron. Hogy milyen lesz a kép, ha egy széknek az összes részét külön-külön lenyomtatom, vagy ha egyetlen összegyűrt papírral vonom be az egészet, amit aztán kifeszítek. A nyomatokat aztán egyesével kereteztem, szóval egy háromdimenziós térből létrejött egy kétdimenziós kifeszített tér.

Leginkább az érdekelt, hogy az eredeti térből kiragadott felületeket hogyan tudom beszűkíteni egy galériai white cube környezetbe. Ehhez egy matematikai fogalmat hívtam segítségül, a diffeomorfizmust. Egy bizonyos halmazt diffeomorfizmussal tudunk átírni egy másik halmazzá, a struktúrát lépésenként átalakítva, de az alkotóelemeket meg nem változtatva. Például egy agyaggömb egy meghatározott folyamat során átalakítható kockává, mindkét forma ugyanabból az anyagból áll, de térbeli kiterjedésükben eltérőek. Ugyanígy gondolkodtam, amikor a gyárban talált felületeket besűrítettem, betömörítettem a Chimera egyik terébe. Új teret akartam alakítani, azokból a változatos felületekből, amiket ott találtam.

Abszolút kísérleti dolog volt. Voltak az induláskor előfeltételezéseid, amik beváltak vagy másképp alakultak?

Az alapelképzelésem az volt, hogy egy nagyon zsúfolt, kissé nyomasztó tér fog létrejönni, hiszen annyi dolgot, információt kell besűrítenem egyetlen helyre. Azonban számomra, aki hónapokig ezek között a képek, felületek között mozogtam, végül mégsem lett nyomasztó.

A gyárépületnek volt egy erős atmoszférája, aztán a white cube térbe helyezett felületeknek is lett egy egész másfajta hangulata. Tudsz esetleg egy-egy jelzőt mondani a kétféle érzetre?

Amikor elkezdtem dolgozni a gyárban, egy óriási káosz, kavalkád került elém. Maga a munka is sokszor volt kaotikus: százhuszonnégy képet helyeztem el végül abban a pici térben, a munkafolyamat egyes részei is egy időben mind egyszerre folytak. És a hónapok folyamán végül ez a káosz, kavalkád átalakult rendezettséggé. Mintha minden a helyére került volna. Én ott ezt éltem át – ahogy kész lettem vele, rögtön az a gondolat jutott az eszembe, hogy végre minden a helyére került.

A kiállítótérben szereplő machinált fotók hogyan kötődnek az installációhoz?

Ezeken részletek láthatók a gyárról, és a fotókon szereplő tárgyak közül azokat, amiknek a felületét az installációhoz lenyomtattam, kimetszettem a képről, jelezve, hogy én onnan elhoztam valamit, és az a valami a másik teremben visszaköszön majd.

Ebben a gesztusban tetten érhető a korábbiakban megszokott dokumentációs szándék, amit a nagy installációban láthatóan elengedtél azzal, hogy összevissza vannak elhelyezve a tárgyfelületek.

Ráadásul néha csak felületrészleteket nyomtattam le, más tárgyaknak viszont minden pontját, melyeket aztán különböző helyeken illesztettem az installációba. Teljesen más értelmet nyer így egy tárgy a térben. Valószínű, hogy fel sem ismeri az ember, hogy mondjuk egy széknek ott van kismillió darabja összevissza. Nagyon más a gesztus, mint a korábbi sorozatomnál. Ezelőtt lenyomtattam, mondjuk, egy széket, és széket építettem belőle, mert azt szerettem volna, hogy egy szék legyen. Most ebben a formában ugyancsak lenyomtattam egy széket, ami még mindig szék talán a papíron, de mégsem az.

Ebből is tervezel sorozatot?

Valószínűleg az egyetemen eltöltött időnek a hatása, hogy sorozatban gondolkozom. Körbejárni valamit sokkal izgalmasabb nekem, mint fél szemmel rápillantani. Ez a folyamat folytonos tanulást jelent, mindig előrevisz. Szóval igen, nagyon remélem, hogy ez egy sorozatnak az első darabja volt, aztán hogy hogyan fog folytatódni, azt majd meglátjuk.

Koós Gábor: Unfolded territories

Chimera-Project Galéria 2017. március 23 – április 22.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben