• Az üvöltés legitimitása

    Beszélgetés Jónás Verával

    2016.06.09 — Szerző: Varga Viktor

    Jónás Vera 2012 óta van itthon velünk, és azóta pro­mi­nens tagja lett a magyar pop­szcéna igé­nye­sebbik felé­nek. Kar­rierje biz­tosan, egész­sé­gesen épül, és ez nem vélet­len – érzé­keny, pimasz, kere­set­len és min­denek­előtt őszinte. Az éne­kes­nővel a nem­régi­ben meg­jelent máso­dik nagy­le­meze, a Tiger, Now! apro­póján beszél­gettünk.

  • Jónás Vera 2012 óta van itthon velünk, és azóta prominens tagja lett a magyar popszcéna igényesebbik felének. Karrierje biztosan, egészségesen épül, és ez nem véletlen – érzékeny, pimasz, keresetlen és mindenekelőtt őszinte. Az énekesnővel a nemrégiben megjelent második nagylemeze, a Tiger, Now! apropóján beszélgettünk.



    Énekelgetős kislány voltál?

    Nálunk az éneklés mindig is családi dolog volt. Másodikos koromig zenei általánosba jártam, de a nővérem már előttem is mindenféle kórusokban énekelt, benne volt a Záborszky Kálmán vezette gyermekkórusban is. Családi eseményeken, zsúrokon ő volt a fölbujtó: énekeltünk négy szólamban, kánonban, de az éneklés mint olyan nekem sokáig mégsem volt komoly dolog. Én színésznő akartam lenni, az volt inkább az ambícióm, hogy eljátsszak, kitaláljak szerepeket. Egész gyerekkoromban Mr. Beant utánoztam, vagy a filmeket, amik otthon mentek: Monty Python, Picasso kalandjai. Emlékszem, egyszer egy hatalmas sorban álltunk a Vidámparkban, én meg addig lenyomtam két-három Mr. Bean-epizódot a várakozó embereknek.

    Értékelték?

    Imádták. De ha megnézek magamról most egy-egy ilyen videót, akkor rosszul vagyok. Ma már sokkal bentebb élek – akkor minden arról szólt, hogy szerepeljek, most viszont nem bírom, ha azt kérik, mondjuk, egy buliban, hogy produkáljam magam.

    Hogyhogy?

    Nagyon elválasztom a professzionális és a magánéleti oldalamat. A barátaimmal persze beszélgetünk arról, hogy kinek mi van a munkájával, és igen, nekik nagyon izgi, hogy mi van a backstage-ben, vagy hogyan működik egy fesztivál. De emellett nekem fontos, hogy a hozzám közelállóknak igazán kinyissam magam, és amit egy interjúban nem mondok el, azt ők tudják, és azt is, hogy ez egy bensőséges dolog, amit én nem szeretnék megosztani senki mással.

    Szinte minden interjúban elmondod, hogy komolyan elkezdted képezni magad zeneileg az ELTE-s éveiddel párhuzamosan, még a londoni dalszerzői szak előtt. Mesélj erről!

    Én tudtam, hogy nem fogom szeretni az ELTE-t. Akkor igazából Afrikába akartam menni iskolát építeni, de ez valahogy végül mégsem jött össze. Szóval eldöntöttem, hogy zenélni fogok: zongoraórára és énektanárhoz jártam, illetve a Benczúr utcába, a Bartók konzi egyik alapfokú képzésére is beiratkoztam zongora szakra.

    Nemrég megtaláltam a kis naptáraimat, és láttam bennük, hogy nagyon durván be voltam táblázva: éjjel-nappal zenét hallgattam, rengeteg zenészt megismertem, koncertekre jártam. Ez volt a legfontosabb időtöltés számomra akkor.

    Akkor te tudsz kottát olvasni?

    Én kottát követni tudok.

    Mi a különbség?

    Ha elém raksz egy kottát, nem fogom tudni neked leolvasni. Ha beraksz egy zenét, és elém raksz egy kottát, tudom szöveg nélkül követni. Le tudom tapsolni, ki tudom bogarászni. De úgy, mint egy profi kórista, nem tudnám leolvasni. Ez nem olyan, mint a biciklizés, ezt folyton gyakorolni kell.



    Ha elakadsz számírás közben, a zeneelméleti tudásod nem húz ki a csávából?

    Nem. Az az érdekes, hogy viszonylag képzett vagyok zeneileg, de mintha tudatosan nem akarnék a legtöbb zeneelméleti dologgal foglalkozni. Valahogy azt érzem, hogy ha a saját dalaimhoz okos próbálok lenni, azok annál gyengébbek lesznek, a számaim nagy részéről azt sem tudom, hogy milyen akkordok vannak benne. Ha például meg kell tanítanom valamelyiket, csak akkor tudom, ha megmutathatom. Gitározni soha életemben nem tanultam, a mai napig bogarászok rajta, ide-oda rakosgatom az ujjaimat, mint egy béna harkály, próbálom lefogni a dolgokat, és aztán kijön belőle valami érdekes. Közben meg Fenyvesi Marci, a gitárosunk, aki nagyon régóta, a kezdetektől sokat segített a zenémben, rengeteget győzködött a hangszerelés fontosságáról, és persze vannak is hangszerelési ötleteim. Ha elénekelsz egy dalt, el tudom dudorászni, hogy milyen csellót vagy milyen dobot raknék hozzá, ezt Londonban is kellett csinálnunk.

    Jó, hogy említetted Fenyvesi Marcit: róla azért lehet tudni, hogy elméletben is nagyon ott van. Ez elég nagy segítség neked.

    Izgalmas a mi kettőnk zenei kapcsolata. Pontosan érezzük azt, hogy hogyan építi egymást a kettőnk különböző affinitása a zenében. Mi egy olyan pillanatban találkoztunk, amikor én semmit, ő pedig mindent tudott a zene elméleti részéről, akkor kezdett hangszerelni is. Ez egy kulcsmomentum volt, folyton egymást piszkáltuk – ő átküldött nekem zenéket, amik nagyon kinyitottak, én pedig neki olyan popdalokat, amiket akkor nagyra tartottam.

    Ezek tetszettek neki?

    Hát… Sokat veszekedtünk a Spice Girlsről. Nekik rendkívül jó dalokat írtak. Persze ott volt az imidzs, de szerintem a jó dalok miatt működött ez az egész még ebben a popos, celebes, mainstreames közegben is.

    Mennyire ragaszkodhatsz zenekarvezetőként az elképzeléseidhez, mennyire lehetsz despota?

    Figyelj, ez egy zenekar, de igazából az én projektem, és én vagyok a góré. Persze nyilván azért választottam ezeket a srácokat, mert tetszik, ahogyan játszanak. Olyan zenészek, akiknek értékelem a kreativitását és a munkáját, de van egy erős vezetés, amiben sokszor nem adok helyet meg igazat, bár mindig meghallgatom őket, mindenki elmondhatja a gondját-baját. És én ezt szeretem is. Vannak súrlódások, számomra ezek fontos részei egy zenekar működésének. Konfliktus nélkül nincs fejlődés. Idegesít a happy-kultusz, irritál a perfekcionista mosolygás. Annak is van legitimitása, amikor egyszerűen üvölteni kell, mert akkor épp az van, és kész!



    Angolul énekelsz.

    Yes.

    Átnézeted anyanyelvivel a dalszövegeid?

    Nem.

    Akkor elképzelhető, hogy vannak benne hibák.

    Tuti hogy vannak benne hibák, de az angol anyanyelvi szövegekben is vannak. A Say Goodbye című számomban van egy rész, ami teljesen helytelen. De valahogy tetszett nekem az, hogy „The only times I left ME open”. A kifejezés úgy lenne helyes, hogy „left myself”, ezzel egy kicsit megtörtem a szép angolságot, ugyanakkor ezzel a „me”-vel sokkal inkább befelé mutatóvá is vált a gondolat.

    Tiger, Now! Mennyi idő alatt írtátok meg az új albumot?

    Nehéz megmondani, az Over & Over Again a polcon volt. Londonban írtam, amikor még oda jártam suliba. Az Ordinary szintén régi, de a középrész meg a vége új. A Find Your Keys szinte öt perccel a lemezfelvétel előtt született. De például van egy szám, amit felvettünk, aztán nem került rá az albumra végül. A Walk Away is londoni.

    Bár az Ordinary régi, nekem mégis teljesen olyan, mintha egy Sia-szám lenne. Hallgattál akkor Siát?

    Tényleg? Nagyon szeretem Siát, főleg a régi albumait – nagyon autentikus, baromi jó dalszerzőnek tartom. Egyébként hallgattam Londonban is, igen. De sok Fink is volt ebben a számírós periódusban, illetve a Florence and the Machine 2015-ös albuma.

    White Stripes?

    Én nem hallgatok White Stripest. De a Walk Away kapcsán annyian mondták, hogy ez tiszta White Stripes, hogy meghallgattam a Hardest Button to Buttont. Az az igazság, hogy nem hallgatok túl sok zenét. Csak pár lemezt, pár előadót.

    Negatív kritika jött az új lemezre?

    Volt, ami bántó volt. Valaki azt mondta, hogy úgy énekelek ezen a lemezen, mintha az adóbevallásomat írnám meg, és közben felénekeltem volna a dalokat. Na ez például elég rosszul esett, pedig egy haver mondta, aki nyilván nem bántani akart. Én pont azt éreztem, hogy az éneklést nagyon odatettem. Más rosszat nem kaptam.

    Elég őrült gitárhangok vannak a címadó dalban. Ezeket hogyan csináltátok?

    Erről igazából a Marcit kell megkérdezni. Ő ebben nagy innovátor, állandó pedálvásárlásban van. Én nem tudom, miket álmodik éjszaka, de biztos kábelekkel és potikkal. Érdekes, én inkább dalokban gondolkodom, ő meg inkább soundokban.

    Sok gitárt hallgattunk a Tiger, Now!-hoz, hogy milyen irány kéne. Én konkrétan ezt a körömmel falat kaparós nyekergést akartam visszahallani, aztán a Marci ennek mentén kikeverte a magáét.

    Mi van ezzel az albumborítóval? Ez egy tudatos esztétikai döntés volt?

    Nem. Németh Juci stylingolt minket. Mondtam neki, hogy bármit fölveszek, fűszoknyában táncolok kókuszdiókkal a cicijeimen, de semmilyen tigrises motívumot nem akarok látni az albumon. Hozott egy lakásnyi ruhát, aztán megcsináltuk a képeket a fotós, Talabér Géza műtermében, egyébként az aktuális sajtófotók is ott készültek. Minden beállításhoz jött a sminkes, be kellett lőni a hajamat, hogy minden tincs a helyén álljon, hogy minden tökéletes legyen. És a nap végén jött a Juci, hogy „naaa, Vera, bújjál már bele ebbe a tigrises pólóba”. Aztán átnéztük a képeket, és négyből választottunk. Eleinte nem mertem bevállalni, de aztán annyian mondták, hogy alap, hogy a tigrises legyen, hogy végül az lett. Nem szexi, flegma, semmi nincs megigazítva rajtam, de ez illik az albumhoz, a Tiger, Now! című szám pedig konkrétan erről szól, van üzenete ennek a képnek.

    És mi az?

    Az egyszerűség, ami jön, amit ki kell engedni. Benne van az is, hogy nem tudsz az anyádra hallgatni mindenben, mert ő egy másik „állatfaj”. Van ebben egy nagy adag függetlenedési folyamat is, ezt jelenti a tigris, amit bármikor elő tudsz hívni, csak meg kell barátkozni vele.

    Ezen a lemezen azért sok a szerelmes dal is.

    Igen, ezek konkrét emberekhez szólnak. Nekem ez egy nagy nyitás volt, hogy bizonyos embereket megszólítok, és el tudtam nekik küldeni, hogy ez rólad és rólam szól, és köszönöm!

    Van vicces sztori a stúdiózásról?

    Van egy felvételrész, ahol én a kontrollszobában vagyok, és énekelem be a mankókat, hogy melyik rész jön ide vagy oda, de közben dirigálok, amit a rendszer szintén felvesz. Amikor Marci editálta a lemezt, körbeküldte, ahogy üvöltözöm, mint egy állat, hogy: „Gyerünk, Huni, csapj oda! Gyerünk, Cseni, basszusgitározzál!” Persze viccből ment az egész, nem is tudom, hogy nem röhögték el magukat.

    Előfordult, hogy valamilyen szokatlan megoldást kellett alkalmazni a felvételek készítésekor?

    Ott van a Find Your Keys, ami egy olyan igazi verás, pizsamás dalocska. Otthon felvettem a kis gépemmel körülbelül GarageBandben, aztán elvittük stúdióba, órákig játszottam fel, gyufaszálat raktunk a gitárba, hogy ne legyen hamis, minden felvétel után hangolás, így ültem, úgy ültem, csak hogy jó legyen. És aztán meghallgattam, és mondtam, hogy nem, marad a demo gitár!

    Egyre kevésbé érzem törekvésnek, hogy minden tökéletes legyen, minden nagyon jól szóljon, sokkal fontosabb, hogy a hangulata autentikus legyen a dalaimnak. Sokszor mondom a zenekarban, hogy legyen paraszt, egyszerű, zsigeri. Nekem mindig az a vágyam, hogy visszaérjünk a semmibe, amit hívhatunk letisztultságnak, hogy ne mindig a megfejtés legyen a középpontban. Magamban is ez egy célom, hogy leegyszerűsítsem az amúgy borzalmasan komplex agyi, érzelmi folyamataimat, és levigyem oda, hogy: Igen! Nem! Akarom! Nem akarom! Eljátszom! Kieresztem! Leszarom!

    Beatles: Michelle. Miért ez a dal, miért most?

    Fogalmam sincs. Régóta játsszuk, és akartam! Na, erre azért jöttek a kritikák, hogy túl van művészkedve. De ez nekem be se talál. Tetszik, hogy ilyen fura. Volt olyan koncert, ahol a Hunor konkrétan elkezdte ritmusra dobálni a cuccait, én ilyenkor fulladozok a röhögéstől. Az albumon is olyan, mintha a pincéből hozna föl biciklikereket.

    Szél Hozott, Szél Visz El?

    Ez nekem gyerekkorom nagy dala, sokat énekeltem otthon. És egyszer csak rátaláltam erre a fura, izgalmas akkordmenetre, kitaláltam, hogy legyen, és összeraktuk. Kellett egyszer valahova egy feldolgozás, talán a Müpába, és azóta benne van a repertoárban. A közönség imádja. Én is nagyon. A fiúk mondjuk annyira nem, mindig könyörögnek, hogy hagyjuk ki, na, ebben a kérdésben gyakorlom is a vétójogom: nem hagyjuk ki! Játsszuk! Három percet ki lehet bírni. Amúgy a szakmai kritika szerint is mellényúlás volt. Szerintem meg nem.

    Mitől lesz jó egy dalszöveg?

    Érdekes képektől.

    Mit gondolsz, ha sokat olvasol, javítod az esélyeid, hogy jó dalszöveget írj?

    Szerintem nem. Az érdeklődés az, ami segít jó dalszövegeket írni. Elolvasom azt, ami érdekel, meglátom, ami fontos. Én nem hallgatok állandóan zenét, és nem olvasok állandóan, és remélem, nem vagyok ezzel egyedül. A világot nemcsak a sztenderd mentén lehet megismerni. Szeretnék afelé menni, hogy lehet a Dunát egy órán keresztül nézni, és érdekes dolgokat írni, meg érdekes dolgokat gondolni, izgalmas képeket látni, és azt leírni. Amellett, hogy nem vagyok képes egy órán keresztül nézni a Dunát. Még nem.

    Dukált egy lemezbemutató is az új anyaghoz. Hogy érzed, hogy sikerült?

    Azt hiszem, ez volt az első olyan nagy koncertünk, amire igazán jól fel voltunk készülve. Nagyon büszke vagyok a fiúkra, iszonyúan odatették magukat. Semmilyen para nem volt, flottul jöttek a dalok egymás után, és nagyon jó volt a közönségünk is. Ez elég ritka szerintem. Volt olyan szakmabeli barát, aki végigkísérte a lemez születését, lelki támaszként ott volt, és mindig elég keményen megmondta a dolgokat. Az nagyon sokat jelentett, amikor ő a koncert végén odajött, a nyakamba borult, és azt mondta: „Baszd meg, Vera! Na, ez egy koncert volt!”

    Sok emberre manapság jellemző, hogyha kergetjük, ott marad, ha cirógatjuk, elszalad. Meg tudnád mondani, hogy miért?

    Szerintem ez annak a metaforája, hogy semmi se jó, ami éppen van. A kérdés, hogy meg tudom-e becsülni azt, ami van, akkor is, ha már az enyém. Valahol szükségünk van a misztériumra, kell nekünk az, amit nem látunk, amit nem tudunk megfogni. Könnyebbnek tűnik elmerülni abban, amit nem látok, elmerülni a képzeletemben. De én pont ezt próbálom minden nap tanulni: abból csináljak valami gyönyörűt, ami itt van a kezemben.

  • További cikkek