James Bond halott

Sean Connery volt az etalon titkos ügynök (ebben talán sokan egyetérthetünk), aki hagyományt és formát teremtett, örökségét legjobban Roger Moore-nak sikerült továbbvinni, aki még egy kis könnyedséget is kölcsönzött a figurának. Kettőjük legjobb filmjei (Moore-nál talán A kém, aki szeretett engem a csúcspont) valóban ügynökös kalandok voltak, és ha a néző nemcsak akciófilmet, nem névtelenül repkedő szuperhőst akart nézni, hanem Bond-mozira vágyott, akkor egész pontosan tudhatta, mire fizet be a ’60-as, ’70-es években.

James Bond ugyanis nem szuperhős, nem is féktelen pusztító, inkább a nőket kissé sajátosan szerető, elegáns és eszes gyilkos. Aztán jött a jófiúzás, a példásan nevelt és szépen mosolygó Timothy Daltonnal, akinél elgyengült és kifulladt a jól bejáratott formula. Majd következett a (sokak által szeretett) visszatérés Pierce Brosnannel, aki átmenetileg felhúzta az ügynök presztízsét, de hiába volt stílusos (szépfiú) és hiteles gyilkoló, a vele készített, közepesen rendezett alkotások nem érték el a nagy elődök színvonalát. Rendre jól induló filmjei olykor nevetségessé, egyszer-egyszer patetikussá, máskor elnyújtottá váltak. És amikor sokan arra számítottak, hogy itt a vége, kész, nyugdíjazás, jött a várva várt nagy fordulat, amit nem a Daniel Craiget bemelegítő Casino Royale hozott el, nem is a Quantum csendje, hanem a legújabb felvonás.

A Skyfall nem egy Bond-film a sok közül, hanem egy kiemelt lezárás, és ebből adódóan az újrakezdés mozija. Bár Daniel Craig már kétszer eljátszotta az ügynök 21. századi kiadását, egy kis pimaszsággal nyugodtan kihúzhatjuk a listáról az előző két filmjét. Kétségkívül szórakoztató és egészen színvonalas volt a Casino Royale, mely nem szakított igazán a hagyományokkal, inkább csak nem vett tudomást róluk, átadva a terepet az öklözős, katonás, keményfiús elemeknek. Ezután egy kisebb csalódás jött: nem is foglalkozunk most a közepesen eltévedt Quantum csendjével, mert igazán itt az ideje, hogy rátérjünk a Skyfallra, mely gyakorlatilag a Casino Royale (nem teljesített) feladatát látja el: szépen, lépésről lépésre átvezeti a sorozatot a huszadikból a huszonegyedik századba, megmutatva, mit fog jelenteni ez a név az elkövetkező időkben.

Persze egy ilyen újrakezdéshez előbb le kell számolni a múlttal. Sam Mendes rendező irányítása alatt a legújabb darab olyat lép, amit az elődök soha: reflektál a sorozatra, gyakorlatilag önmagát elemzi, hogy aztán továbbléphessen. Emiatt már a történet sem hagyományos küldetéses kaland, a szálak Bond és M körül tekeregnek. Belemászunk az ügynök múltjába, elmegyünk a gyökerekig, benézünk a kék szemek mögé, miközben M és az egész MI6 jövője a tét. Egy ilyen eredetelemzés, karaktertanulmány nem könnyed húrokon szólal meg, inkább drámaian és komoran, sötét színekkel és realista megközelítésben. A történet tehát máris eltér a hagyományostól (szó sincs világvégéről, atomtudósról), inkább előhívjuk a régi emlékeket, bűnöket, miközben gyökeres átformálás történik, karakterek cserélődnek le, és térnek vissza megújult színekben.

Az oly sok esztétikai élményt okozó hölgyek egészen háttérbe szorultak. Gyakorlatilag nincs Bond-lány, csak rövid ideig szereplő díva, aki elmondja, mi nyomja a lelkét – a szokás kedvéért azért megtalálják egymást a 007-essel –, aztán el is búcsúzunk tőle. A titkos eszközök, szuperfegyverek inkább csak a humor kedvéért szerepelnek – megidézzük őket, hogy aztán elköszönjünk tőlük is. Az autó felberreg, a klasszikus zene megszólal, tehát megjelenik minden a múltból, csak máshogy – régiként, ám remekül belesimulva a modern cselekménybe. Előtérben immár az öltöny, az elegáns megoldások, a megfontoltabb döntések. Bond ezúttal már nem „ugráló” harcos, hanem profivá váló, könyörtelen ügynök, saját stílussal, saját gesztusokkal. Valahol emlékeztet Connery figurájára, de elsősorban egy keményre edzett, szabálytalan arcú, határozott öklű férfi – korunk hőse.

A szemünk előtt pergő megújulás-mozi pedig profin levezényelt, stílusos akciófilm. Megkapjuk az eddigi legösszetettebb, legvagányabb nyitójelenetet vonatos üldözéssel és háztetős motorozással. Ezek után lelassul a tempó, pár látványos és feszült összecsapás után kissé elhúzódik a cselekmény a tárgyalásos és karakterrajzolós részeknél, de különleges helyszínekből nincs hiány; ráadásul az eddig legszebben fényképezett és kivitelezett alkotással van dolgunk. Emlékezetes kompozíciókat kapunk, a skót tájban gyönyörködünk, fényjáték közepette lépkedő ügynököt követünk, máskor meg sárga lámpásokkal megvilágított, gyertyafénnyel övezett párbeszédet látunk. Az új gonosz pedig az elmúlt évek legszórakoztatóbb és egyben legbolondabb bosszúállója, aki képes rendre meglepni minket. Javier Bardem eszes ellenfél, huncutul nevetgél és könnyedén oszt halált, miközben olykor érzéki is.

Ez lenne hát a legjobb James Bond-film? Nem, már csak a fent említett változások és hiányok miatt sem – a hagyományos ügynök-formula halott. A végére érkezünk meg oda, ahonnan egy igazán jó kémes vágta indulni hivatott. Igényesen rendezett és komoly munka ez is, és ha így folytatják, könnyen lehet, hogy a következő rész valóban a legjobb James Bond-mozi lesz. Daniel Craig adott hozzá – reméljük, a küldetését is megkapja.

007 – Skyfall (Skyfall)
Rendezte: Sam Mendes
Színes, magyarul beszélő, angol–amerikai akciófilm, 2012.