×

Új huzatok régi paplanokra
Sajó László Magyar versek
Pataky Adrienn
2014 // 07. 11

Sajó László húsz éve írja a Magyar verseket, amely magyar köl­tők át/meg/új­ra­írá­sait tartalmazza „meta­fizikai lép­tékben undo­rodva”. Van, akinek az élet­rajza, van, akinek a sorai íród­nak át, ám ezek sok­szor csak forma­gyakor­latok marad­nak, s nem töl­tőd­nek fel plusz tarta­lommal.
„Íme, hát
megleltétek.
Magyarok, ne tovább.
Hullámzó tenger, akár a búzatábla.
Föld, víz, ég. Jó itt.
Megérkeztünk az Új Hazába.”
(Sajó László: Az utolsó hajó, r.)

Ma is érvényes a 2006-os kötet fülszövege, miszerint Sajó „metafizikai léptékben undorodik”, látásmódja és költői attitűdje nem változott, csak a téma sűrűsödött. Költészetében a kezdetektől jelen vannak a „magyar versek”, azaz magyar költők át/meg/újraírásai. Abban, ahogy a költőkhöz visszanyúl, érződik, hogy szereti valamihez képest meghatározni magát: „Ottlik iskolájából jövök” – hangzott el a tavalyi kötetbemutatón, ami Ottlik idejében még katonaiskola volt, Sajó idejében már logopédiai.



A Magyar versek más, mint az elmúlt években divatos költemények: azok inkább a hazát értik a magyar alatt, és identitásukat, s nemzetképüket, -kritikájukat fogalmazzák meg, amit  Kemény Istvántól és Téreytől kezdve Erdős Virágon át Kiss Judit Ágnesig már jól ismerhetünk, az Édes hazám antológiáról nem is beszélve.

Sajó mást (is) ért a magyar versek alatt. Nála ritkán jelenik meg az aktuálpolitika, bár a nemzet, a magyarság és a haza e versekben is feltárul, előkerül, olykor játékosan bíráló módon: „S mégis, magyarnak számkivetve, / de virrasztván a számkivettetésben – / egyszerre őrülök meg, mint az isten” (Vörösmarty föladja magát), „íme hát ez az a föld amibe beletörődöm” (Babilon), „POMPÁSNAK INDULT FAJTA, TE HŐS MAGYAR! […] NYUGODJ BÉKÉBEN, NEMZETEM. IDE NEM TÖRNEK BE – ITT VANNAK – A BARBÁROK” (Berzsenyi, elolvasván Kölcsey recensióját, leissza magát és megírja utolsó versét), „Már születéskor romlásnak indult. / Földönkívüli, nincsen számára hely. […] A magyarok kárán más tanul” (A magyarok) – hangzik az olykor Lackfira emlékeztető magyar-meghatározás. A magyarok című vers s a kötet maga is az „A magyarok szíve meg-megállva” sorral zárul – ugyanis e verssort citálja a hátsó borító. A belső borítón pedig ott egy részlet „Th. Taryan xpanológus a XVII. században, kb. 2013-ban írott feljegyzéseiből” – vélhetően Tarján Tamás tollából –, amely mintegy megelőlegezi a kötetet: „Magyar’xpan: Aranyad, Weöresmart, Berdakosztolány és Sajópetri által határolt térség. Ianus-arcú lakóit nevezik pannoniusoknak is. Idegklinikai üzemmódban élnek. Jellegzetes szokásuk, hogy nyári napnak alkonyúlatánál megállanak a dinnyehéjas Dunánál. Versszerető nép, az Ismeretlen Költő Sírja felé egymást igazítják útba. Nevetésük sós.” Ha nem is a sír felé vezet az út vissza, de a kontraszt, hogy a jelen a kiindulópont, s minden, amiről szó van, a múlt része, mindenképp hangsúlyos Sajó verseiben: közös bennük a halál(ra irányultság). Egyfajta „utániság” jellemzi ezeket a verseket azáltal, hogy ötvöződik bennük a megjelenített költő(k) kora és a jelenkor. Nemcsak a szóhasználat, de a mai intézmények, tárgyak szintjén is kifejeződik a jelen: „Itt telik telünk, nyarunk, az életünk. / Animal Planet, eltévézgetünk” (Ballada a nevenincs kocsmáról), „fénylenek, a Word Trade / Center felhőkarcolói” (Az utolsó hajó).

Bár kortárs költőkről is ír Sajó, élőkről nem, csak már elhunytakról. Egy múlt évtizedben még élt költő sorai teljes magabiztossággal keverednek e költészetben két-háromszáz éves sorokkal. A nagy elődök Sajónak pályája kezdetétől témájává váltak, A kavics helye című második kötetében (1992) szerepeltek a Petőfi Szibériában és a József Attila az elmegyógyintézetben éjszaka kimegy a vécére című versek, a harmadikban (Földön vonuló felhők, 1994) a József Attila ismeretlen versei az elmegyógyintézetből című költemény, majd a Fényszög (1995) című könyvében volt egy Magyar versek ciklus, átírva Csokonait, Berzsenyit, Vörösmartyt, Aranyt és Adyt is. Ezt a ciklust bővítette ki a most tárgyalt könyvvé, egykori tanára és kritikusa, Tarján Tamás tanácsára.

Mindezekből látszik, a Magyar versek megszerkesztett, átgondolt kötet. Három ciklusból áll, amelyek mindegyikéből kiemelkedik az azok végén található utolsó vers, az 1956-, a Költők a teraszon és Az utolsó hajó címűek, s mindezek elé kerül, még inkább jelentőséget kapva az Egy ötvenhatos végső búcsúja a gyerek- és ifjúkortól. A kötet felütéseként értelmezhető szonett provokatív: „Új garnitúra nincs, csak új garnitúrahuzat”, utolsó tercinája továbbmegy: „Nem kérdezte senki, hogy ebből / a ránktelepedő, őrző-védő seggből / egy nyalást is, hol, mikor, kitől kértünk?!”



A három ciklus tematikusan és kronologikusan egyaránt elkülönül egymástól. Az első (Halálom napjára) a klasszikus magyar irodalomból válogat, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi vagy Arany mellett ott van Ady és József Attila is – egyfajta kanonikus irodalomtörténet is kiolvasható belőle. Az ezt követő, jóval kurtább második rész (Babilon) a kortársakat vonultatja fel Sziveritől Nagy Gáspáron át Petri Györgyig, a harmadik pedig, amely még rövidebb, a Hungaro barbaro címet kapta, s Kujjon Ferenc mai magyar verseit mutatja be. Ebben a kötetben „Csokonai megírja saját halotti versét, Berzsenyi épp leissza magát, Vörösmarty megőrül, Arany a Margitszigeten mint parkőr halála előtt elégeti összes levelét, de Ady például épp nem hal meg, csak egy kicsit – hazajön Párizsból” – fogalmazott Sajó találóan egy interjúban.

Nemcsak az életrajzok, a verssorok is folyton átalakulnak, az intertextualitás végig munkálkodik. Az utolsó hajó című vers a kötet egyik legjobb példája erre: „Fenn a szellő, mint viharpernye, száll. / Lenn a víz alatti néma tartományban, / hol több tonna titkos könyvrakomány van, / millió pestises potyautas patkány rágja / a könyveket, s a hajódeszkákat / patkányfogvetemény ütötte át. / A parton senki, senki. Kietlen napsütötte sáv. / A hullámsírt, hol hajó süllyed, / mentőcsónakok / veszik körül” – szól a vers részlete, s mielőtt elgondolkoznánk, kiknek a sorait írja át Sajó, a vers vége meg is adja a választ: „A szövegben rangrejtett idézetek Nagy Magyar / Tengerjáróktól: Vörösmarty, Arany, Madách, Ady, József / (Attila), Radnóti, Pilinszky, Petri.” E költők nagy részéről és másokról (pl. Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi) született Sajónak önálló költeménye is, ezekben a megrajzolt figurák alakmásaivá is válnak, gúnnyal és iróniával telítve deszakralizálja őket: „E kietlen vidéki vérfürdőn / haldoklunk, hazám, szifiliszben” (Ady vonata, Párizsból hazafelé, megáll a nyílt pályán), „Nyomtalan nem tünök el. E sín/rímpárt / az utánam jövőkre hagyom” (József Attila ismeretlen versei az elmegyógyintézetből), „Mondják, medvetejen növekedtem, tapló, bunkó, / írhatok hexametert, pannon vad vagyok én” (Janus Pannonius búcsúja Galeottótól). Ám Sajó sokszor túlzásokba esik, blaszfémiába, obszcenitásba hajlanak a sorok, mint például e Janus Pannonius-vers folytatásában vagy épp a Bessenyei György Vég-Rendeletében.

Sokszor valójában öncélúnak, a vágyott figyelem erőszakos kivívóinak tűnnek a sorok, s ez nem tesz jót a verseknek. Ahogy az sem, hogy talán csak a rímkényszer miatt kerül be a szövegbe egy-egy név vagy szó: „ágyamnál dr. madách imre / ráüt a térdkalácsomra / kérdem én mit keres itt madách / és mitől véres a kalapács” (Babilon), „mindenki alakoskodik / nővérek alapos dokik” (II. Örönknyár). Ez így van még akkor is, ha a szerző olykor ironizál a rímen: „A líra lila, legalábbis bordó. / Rímnek, képnek jó lesz itt a hordó” (Hogy elértem a napsütötte sávig [bordal]).

Kiemelendő, hogy a bordal mellett Sajó sokféle formát szerepeltet: ballada, szonett, ecloga, búcsúvers, sírfelirat, zsoltárparafrázis, disztichon, alkaioszi vagy épp négysoros strófák is fellelhetők a kötetben, ami mégsem a formai bravúrok miatt lehet érdekes (mivel ezek kevésbé jól megoldottak), hanem a gazdag intertextualitás miatt, aminek köszönhetően a kötet az intertextualitás tanítási módszertanának iskolapéldája lehetne. Sajó az intertexusokkal dúsított verseket kétkezes örömzenének nevezi, a Január, itt a nyár! címűt így is alcímezi: (kétkezes versek). Ebben a mottó és a vers dőlt betűs sorai Nagy Gáspártól származnak ugyan, de a „télen eltűnök nem hirtelen” vagy a „milyen magas és üres az ég” sorok József Attilára, a „csak az érckakasok csikorognak” Arany Jánosra, az Öröknyár cím Petri Örökhétfőjére utalnak. A mozaik- vagy montázsszerűen felépülő versek a klasszikus magyar költők és verseik olyan felsorolását adják, akárha az érettségi tételek költőit helyeznénk egymás mellé; Sajó még Batsányit és Bessenyeit is „megírja”, még ha – saját bevallása szerint – nehézkesen is, így a hangsúly inkább a felsoroláson van.

Az invenció hiánya ellenére annyit mindenképp köszönhetünk a szerzőnek, hogy a megelevenített költő-figurákat leemeli a piedesztálról. A Költők a teraszon című költeményben például a költők – nem csak magyarok (!) – halálosan beteg állapotukban gyűlnek össze, Petri iszik és dohányzik, Janus és Vitéz szexuális életükről folytatnak párbeszédet, míg Juhász Gyula megőrül. Sajnos ennél többet viszont nem mindig mutatnak ezek a versek: ha csak bicegő a formagyakorlat, nem lesz túl érdekes a vers. A megelevenített alakok kidolgozatlanok, mintegy önmaguk karikatúráiként működnek, ismert tulajdonságaik, szokásaik felnagyítva és szabadszájú, köznyelvi környezetben jelennek meg. Mindemellett a kortársaknál sokkal egyénibb a válogatás, mint a korábbi századokból kiemelt költők esetén, Sajó például ír Fürjes Péterről is, egykorvolt költő barátjáról, s még néhány, az elmúlt években elhunyt költőről, Petri Györgyről, Nagy Gáspárról, Sziveri Jánosról.

Talán pont azok a legjobban sikerült sorok, amelyek olyan költőkről születtek, akiknek a lírai hangja vagy személye igazán közel áll Sajóhoz, s nem csak azért írt róluk, hogy ne hagyja ki őket a közhelykánonból – ezek talán a József Attila, Petri és Fürjes életét, sorait meg/átíró versekben keresendők. Összességében megállapítható a kötetről, hogy ha a dac és irónia mögött lenne valami személyesebb tartalom, ha a sok citátum-átírás összeállna egy új jelentéssé, akkor a versek nagy része nem csupán gyenge, ironizáló paródia, a kötet pedig módszertani segédanyag vagy intertextuális példatár volna.

Sajó László: Magyar versek, L’Harmattan, Budapest, 2013.

Pontszám: 6/10

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben