×

Szükségünk van hősökre
Interjú Nógrádi Gáborral
Ayhan Gökhan
2014 // 07. 23

Nógrádi Gábor a kortárs magyar gyerek­iroda­lom egyik leg­fonto­sabb alakja. Művein nem­zedé­kek nőttek fel, hisz ki ne ismer­né a Pete­pite című regényt vagy épp a Sose halunk meg című filmet, aminek a for­gató­köny­vét neki köszön­hetjük. Leg­újabb regénye, A mi Dózsánk a közép­korba röpít vissza, hogy képet kap­junk a régi idők­ről és a jelent is érintő prob­lémákról.
Nógrádi Gábor a kortárs magyar gyerekirodalom egyik legfontosabb alakja. Művein nemzedékek nőttek fel, hisz ki ne ismerné a Petepite című regényt vagy épp a Sose halunk meg című filmet, aminek a forgatókönyvét neki köszönhetjük. Legújabb regénye, A mi Dózsánk a középkorba röpít vissza, hogy képet kapjunk a régi időkről és a jelent is érintő problémákról.



A legújabb regénye az 1514-es parasztfelkelés idejébe viszi el A mi Dózsánk szereplőit. Miért ezt a kort választotta?

Most mondhatnám, hogy azért választottam éppen ezt a kort, mert aktuális. No, meg „a magyar történelem szörnyűségei”, ugye, és „a politikai áthallások”. De ez nem igaz.

Politikai áthallások?

Erről majd talán beszéljünk később. Azért választottam ezt a kort témaként, mert most van a parasztháború 500 éves évfordulója. Ennyi. Nézze, végül is mindegy, miről írok, mindig ugyanarról írok. Mint minden író. Az én esetemben ez egyetlen mondat, ezt üzenem a gyerekeknek minden könyvemmel, és így szól: „Az a fő, hogy ne féljen a legény!” Mondjuk, ezt sem én írtam…

Az persze más kérdés, hogy a Dózsa-féle parasztháború története sokkal több tanulsággal szolgál, mintha, mondjuk, Mátyás király koráról írtam volna. Mátyás kora ugyanis annyira le van öntve édeskés sziruppal, mesékkel meg mondákkal, hogy már nem lehet kikaparni alóla az igazságot a gyerekek számára. Vagy legalábbis „életveszélyes”: egyetlen ifjúsági írónak sem előnyös, ha a felnőttek utálják, mert deheroizál.

Kérdés, hogy a 21. század gyerekeinek még tud-e érdekes, heroikus hős lenni a parasztvezér.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor nem, és igen kevés hiteles tudásunk van róla. Bájos meséket, legendákat ki lehet találni, mint ahogy Mátyásról, Kinizsiről, az egész magyar történelemről szokás, de ehhez én nem vagyok partner. Az én regényem nem is Dózsáról szól szándékom szerint, hanem sokkal inkább néhány mai gyerekről, egy történelemtanárról és Magyarországról 1514-ben és 2014-ben. A történet szerint a huszonöt éve írt A mi Kinizsink című regényem hősei visszamennek 500 évvel az időben, hogy segítséget kérjenek egy történelmi alaktól a sunyi és despotikusan uralkodó polgármester ellen. Így módom lehetett bemutatni, mi van ma, illetve mi volt „tegnap”.

Akkor itt jön elő a „politikai áthallás.”

Röviden az „áthallás” lényege az a közhely, hogy sohasem a tömeg, mindig a vezetői a hibásak. Mindig mindenben. Akkor is, ma is. A pápa keresztes háborút hirdetett, Bakócz hazahozta a bullát, a király meg a főurak elfogadták a keresztes-toborzást, és így óriási baromságot csináltak. Aztán mikor rájöttek, hogy ha a parasztok elmennek a török ellen, akkor nincs ki elvégezze a mezei munkát, no meg veszélyes is felfegyverezni ennyi jobbágyot – emellett a szultánnal való viszonyunk is folyamatosan változott –, és lefújták a meccset.

Képzeljük el, amint a világbajnoki döntőt lefújják a második percben! Mit csinálna a két csapat meg a közönség? Feldúlná a stadiont, és széttépné a bírót. Dózsa sem tett mást a parasztsereg élén. Lehet, hogy ez bolond beszédnek tetszik, de van benne rendszer. A lényeg: mindig a vezetők a hunyók, akár jól megy az üzlet, akár rosszul.

Kezdem érteni, miért nem tartja Dózsát megfelelő hősnek a gyerekek számára. De egyáltalán: fontos, hogy a mai gyerekek hősöket, példaképeket válasszanak maguknak, akár a múltból, akár a jelenből? Vannak a jelenkornak hősei?

A gyerek sokkal többet tanul a példákból, a tettekből, mint a nevelői szövegekből. Egy jól megválasztott hős, akivel a gyerek azonosul, azonosulni tud, messzebbre repítheti az ifjút képességei, tehetsége szárnyán, mint az évtizedes fegyelmezés, a kioktatás otthon és az iskolában. De a hős is csak akkor jó példakép, ha hihető, és elhitethető, hogy egész élete, erkölcse a teljesítménye mögött áll. A sztár, a celeb erre nem alkalmas. Ők csak ikonok, mint egy szent. Csodálhatók, de követhetetlenek.

A jelenkor hőseit kell megtalálni, felemelni, bemutatni, akár romantikusan vagy némi túlzással. Az ifjú feltalálókat, világhírű tudósainkat, sportolóinkat, minden falat áttörő mai nehéz embereinket, nemzetközi hírű menedzsereinket kellene úgy feltálalni a médiában, ahogy a mellbimbóikat villantókat vagy a publicitásért provokálókat szokás. Képzeljen el egy érzelmes, könnyes szappanoperát a világhírű sakkozó Polgár-lányokról, akik hihetetlen stupid világban állták az ütéseket, és győztek, vagy ott van Zsombori Balázs, aki 17 évesen megalkotta a PictoVerbet.

Ilyen példaadó hős Nógrádi Gábor is lehetne, hiszen a nyíregyházi asztalos fiából, akit a gimnáziumtól is eltiltott az akkori politika, a legolvasottabb ifjúsági író lett, kötelező irodalom. A regény egyébként, úgy tudom, körülbelül négy hónap alatt készült el…

Négy hónap csak a szakirodalom feldolgozására kellett. Sajnos maximalista vagyok, ami azt jelenti, hogy soha nem tudok befejezni semmit, örökké elégedetlen vagyok mindennel. Amikor már minden általam megtalálható történelmi és irodalmi művet elolvastam a korról, akkor elkezdtem a középkori építészettel, ruhaviselettel, étkezési kultúrával, meg a keresztanyám térdkalácsával foglalkozni, nehogy tévedjek valamiben, miközben írok.

Természetesen hibátlan alkotás nincs a nap alatt, de szerencsére volt egy határidő a Móra Kiadónál, amire el kellett készülni a könyvvel, így február 13-án több száz oldal jegyzettel és vázlattal elkezdtem a regényt, és határidőre elkészültem. Ez is a szorongásos maximalizmusom erényének köszönhető.

A mi Dózsánk más regényeivel együtt finoman rejt magában műveltségi-kulturális információkat. Szükséges, hogy egy gyerekkönyv ismeretanyagokat adjon át? Nem elég a kaland és a sodró történet?

Biztosan elég. Másnak. Nekem nem. A gyerekkorom óta erős tanítói beállítódásom arra kényszerít, hogy a „legviccesebb” szövegemben is elrejtsek valami ismeretet. Ez nemigen használ az úgynevezett „autonóm” vagy „felnőtt” irodalomnak, de az ifjúsági irodalomban természetes. Egy történelmet is érintő regényben pedig elkerülhetetlen.

A mi Dózsánkban különösen izgalmas volt, hogyan tudok pontos, mégsem riasztó, sőt néha humoros képet festeni egy véres korról, amelyben a karóba húzás meg a kézlevágás olyan mindennapos volt, mint ma a közúti balesetek. A mi Kinizsink című regényben is sokkal több ismeret van Mátyás koráról elrejtve, mint amennyi a tankönyvben található, talán ezért választja sok magyartanár feldolgozandó irodalomnak az általános iskolákban, még ha ez a regényem nem is szerepel a tankönyvekben.

Szerepel viszont a Segítség, ember!, a legsikeresebb könyve, amely állatokról szól, és néha „titkos környezetismereti” tankönyvnek nevezi. A verseiben, kisebb írásaiban is felbukkan az állatok védelme, kiszolgáltatottsága. Régóta hangoztatott frázis, hogy ember és természet viszonya megbomlott. Ön szerint visszafordítható még ez a folyamat?

Megbomlott az ember és a természet viszonya? Ez évezredek óta tartó folyamat, és miután ma a technika, az iparosítás jóvoltából eszközeink hatékonyabbak, egyaránt nagyobb mértékű a pusztítás és a védelem is. De nem ebbe fogunk belehalni.

Abba fogunk belehalni, hogy az ember és belső természetének viszonya nem bomlott meg. Ösztöneink irányítják legfontosabb cselekedeteinket, és nem az értelmünk. Gyilkolási indulat, uralkodni vágyás, önzés, nyájösztön, birtoklási kényszer, területféltés – soroljam tovább? Belső természetünk uralkodik rajtunk, végzetünk mindig is ez volt, ez lesz. A külső természet helyett inkább ezzel foglalkozzunk!

Persze sokkal könnyebb megvédeni az erdélyi héricset meg a túzokot, mint megmagyarázni egy embernek, hogy ne utálja a szomszédját, mert annak egy kicsit barnább a bőre, vagy másik templomba jár imádkozni. Az állatokról szóló számos könyvem és versem is inkább a türelemről, a megértésről, a békés együttélésről szól, és csak mellékesen arról, hogy mivel kell etetni a teknősbékát.

A gondosan nevelt szülő kevesebbet kiabál, sokat mosolyog, tovább él, és csak ritkán harap” – írja a Hogyan neveljük szüleinket? című humoreszkjében. A világ tele van borzalmakkal és igazságtalanságokkal, s mind mögött neveletlen, rosszalkodó felnőttek állnak. Ebből kiindulva, nevelhető-e a felnőtt?

Összefoglalva azt kell mondanom: a felnőtt nagyon nehezen nevelhető. Ezt is csak Kamarás István íróbarátom érvei miatt állítom, mert jómagam nemigen hiszek a felnőttek nevelésében. Ő azt írta egy vitánkban (librarius.hu, archív, 2013.06.15.), hogy ha megfelelő a motiváció, akkor a felnőtt is nevelhető. Istvánnak nagyobb a kutató tapasztalata (neki ugyanis van), tehát ő tudhatja jól. Én azért a véleményét kiegészíteném azzal, hogy a felnőtt személyiség csak a meglévő értékrendszerére, ítéleteire, beidegződéseire építve nevelhető, és nem mindezt félresöpörve. Ugyanakkor a tömeg igen jól idomítható, mint a történelem mutatja.

Az iskolai oktatás eljutott oda, hogy nevelői pozíciót is be kell töltenie. Hogyan „foghatók” meg Ön szerint a gyerekek?

A gallérjuknál. A viccet félretéve, vegyük elő megint Kamarás Istvánt: a motivációikon keresztül a gyerek is jól nevelhető. Nem létezik ugyanis olyan gyerek, aki nincs telis tele motivációval. Ki akar tűnni. Csajozni akar, vagy fiúzni. Szeretne boldog lenni, és gazdag. Álmodozik. Fél a haláltól. Csoporthoz akar tartozni. Kedvel valamilyen állatot, vagy hobbit, vagy akármit. Meg akar mérkőzni, hogy lássa: mennyit ér, mennyit bír. Ennyi elég, hogy egy pedagógus valamelyik motivációra építve tanítson és neveljen, nem?

Én például azért igyekszem humorral írni a könyveimet, mert különben az olvasóim fele sem olvasná el. Szeretnek nevetni. Ez is egy motiváció. Számtalan gyereket a Segítség, ember! vagy a Hogyan neveljünk? indított el az olvasás országútján. Ez az én „Nobel-díjam”.

A gyerekek hálásabb közönség?

Azért nem írok úgynevezett „felnőtt” regényeket, mert amit és ahogyan elbeszélhetnék felnőtteknek, azt igen jól megírják a kortársaim, Esterházytól Nádasig. Ez persze „savanyú a szőlő” effektusnak tűnhet. Az is. De valljuk be: nem tudnék olyan szinten írni, mint ők. Hihetetlen magas a magyar próza színvonala. Mindig az volt, csak most jó fordítóink is vannak, és némi nyugati menedzselés. Az ember fogadja el a határait. Persze ahhoz tudni kell: hol vannak a határai. Amit csak úgy tudhat meg, ha átlép rajtuk a senki földjére, ahol senki lesz.

A régebben írt regényei a mai napig népszerűek. Ön szerint mi a titkuk? Mitől lesz maradandó egy gyerekkönyv?

Nem tudom, de jó lenne, ha egy irodalomtörténész vagy kritikus József Attila igehasználati szokásai helyett megkeresné a titok nyitját: tízezer gyerekkönyvből miért éppen A Pál utcai fiúk és A két Lotti lett maradandó? Ha mindenképpen válaszolni kell a saját régebbi könyveimmel kapcsolatban, csak arra gondolhatok, azért olvassák ma is, mert megérzik, hogy minden sor rólam szól, a gyerekről, aki sokat félt, és ezért ismételgeti folyton Gárdonyi szlogenjét.

A nagy meseírók közül kivel találkozna szívesen az elmúlt ezer évből? Mit kérdezne tőlük?

Azokkal találkoznék, akik megveszekedetten kapaszkodtak az Olimposzra „komoly” felnőtt könyveikkel, regényeikkel, verseikkel, miközben az úgynevezett „könnyű” műfajú, például ifjúsági műveik voltak a legjobbak, azok maradtak fenn, s aratnak ma is sikert. Megkérdezném tőlük, hogy szerintük miért fontosabb az olvasónál az irodalom.



Továbbiak az íróról:

http://presskontakt.hu/

http://www.nogradi.hu/

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben