×

Széttükrözött madár
Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja
Molnár Illés
2015 // 06. 15

Hevesi Judit komplett, koherens költői univer­zumot épít kövek­ből, mada­rakból, ki nem mon­dott, lap­pangó családi emlé­kekből. Öntu­dato­san vállalja a dado­gást, az elakadó szava­kat, és ezzel elkü­löníti magát a fehér inges, egye­nes háttal emlé­kező tömegtől.
Hevesi Judit komplett, koherens költői univerzumot épít kövekből, madarakból, ki nem mondott, lappangó családi emlékekből. Öntudatosan vállalja a dadogást, az elakadó szavakat, és ezzel elkülöníti magát a fehér inges, egyenes háttal emlékező tömegtől.

A búcsúzva érkező fiatal költő debütálása ritka jelenség a kortárs irodalomban: megjelenése eseménnyé lett. És ezt nem magyarázza a neves kiadó és a rendhagyó kötetbemutató sem (ahol a versekből – felolvasás helyett – monodrámát láthattunk). Sokkal inkább az a lírai karakter, amely alapján a fülszöveget jegyző Tóth Krisztina nemzedékében társtalannak nevezi Hevesi költészetét, és – ugyan jelen sorok írójának olykor eszébe jutott Deres Kornélia Szőrapája – tény, hogy a Hálátlanok búcsúja a fiatal líra minden domináns (testközpontú és közéleti) irányától markánsan elkülöníthető. A kötet középpontjában a személyes és családi traumaemlékezet, az ehhez való hozzáférés és ezek közölhetőségének kérdései állnak. Mindezek úgy, hogy a versek számolnak a testtapasztalatokkal, reflektálnak rájuk, és a bennük foglalt kérdéseknek komoly közéleti következményei is vannak – a kötet súlyát mégis a személyes téttel bíró kérdésfelvetés adja.

A traumaelméletek egyik legfontosabb kiindulópontja szerint a traumatizált szubjektum tapasztalata nem illeszkedik a múlt folyamatába, de a jelenben sem hozzáférhető. Így az élmény egy sajátos, időn és nyelven kívüli, testi tapasztalatba kerül. A tudás és a nemtudás, azaz a jelenlevő, meghatározó érvénnyel bíró, de nem artikulált tudás sajátos kettős állapota és az ennek megértésére való törekvés adja Hevesi verseinek alaphangját.

Ezek a traumák szakadások és hézagok az emlékezet folyamatában, akár a „csendes télikabátok” és „lyukacsos történetek” (címkék), amelyeket a versek betölteni igyekeznek. Hogy ez az igyekezet mennyire problematikus, azt a kötetnyitó, szokás című szöveg indirekt ars poeticája teszi egyértelművé. Itt a vers alanya egy kudarcot, a közösségi emlékezet őszinte beszédre való képtelenségét deklarálja, miközben kiáltvány jelleggel szembe is helyezkedik az emlékezetet megszelídítő fehér inges tömeggel. Ezzel a radikális gesztussal összeköti a gyász személyes és közösségi, nemzeti dimenzióit, és provokálja annak kényelmes, tét nélküli heroizmusát. „Elakadó szavakkal beszélni mifelénk / nem szokás. / Idehazudok hát valami megfoghatót / hogy még éppen kibírható legyen / és bizonygatom majd / képesek vagyunk a gyászra. / Aztán megvárom, míg búcsúzáskor / eltűnik az összes távozó. / Végül talán nem is mondok semmit / mert ünnepélyes pillanatokban / nem illik a dadogás / és mifelénk emlékezni különben is / egyenes háttal / szépen vasalt ingekben szokás.”

A mérlegelt, lehetséges opciók: a kibírható hazugság vagy a hallgatás mögött a vers mégis (ki nem mondva, de finom iróniával érzékeltetve) éppen az elutasított dadogást, az elakadó szavak nyelvét vallja magáénak. Az elakadó szavakból a költészet metaforája lesz. Orvosi értelemben a dadogást félelem, tartós érzelmi feszültség okozza, tünetei pedig megakadások és hangismétlések a beszédben. Az elakadás (azaz: csend) és az ismétlés (azaz: ritmus) a beszéd verbális kódjait felszámolva zenei formává alakítja a szöveget, ami a direkt, kényelmes dekódolás helyett fokozott figyelmet, aktív részvételt, türelmet, alkalmanként segítséget követel.

Ha a hallgatást és a hazugságot sem találjuk elfogadható alternatívának, az akadozó szó, a dadogás marad az egyetlen alternatíva. A versek szintjén ez az elliptikus szerkesztésben és a fő motívumok versről versre alakuló metaforahálójában valósul meg. A két legkomplexebb, egész köteten átvonuló motívum a befalazott, emlékként hiányzó nagymama és a hozzá szorosan kapcsolódó madármetafora: „[Ó]vatosan fogom meg / a tehetetlenség szavait / mint a legszebb madarat” (címkék). Egy későbbi versben a két elem össze is kapcsolódik: „olyan galambokat / senki nem tudott formázni tésztából” (haláltánc), de a madarak a rilkei angyalokkal is azonosulnak: „minden madár iszonyú” (iszony).

Az ilyen örvénylő metaforakomplexumok (Menyhért Anna kifejezésével) „színre viszik a törést” – éreztetik, hogy a lényeg a motívumörvény közepén van. A traumatikus emlékeket nemcsak az elhallgatás teszi feldolgozhatatlanná, hanem az átadhatóság problémája is: „nem mondasz semmit / mióta elmesélted nekem / mi minden történt meg veled / és azt hittem viccelsz” (vádirat). A nyelv tehát nem a megoldás, hanem a probléma része, ha a mi értelmezési tartományainkon kívül álló élményről van szó. Ilyenkor a beszéd roncsolja a megértést, mivel a nyelvileg kódolhatóra szűkíti a traumatapasztalatot. A puszta kibeszélés tehát nem lehet több mellébeszélésnél, ennek folyamatos korrekciója lesz a dadogás. A nem felejteni című versben ez érzékenyen íródik körül: „a körülbástyázott történeteidet akarom / megérteni szótlanságodat / és beszélni addig / míg elunod a szavakat […] // így megyek hozzád / a határsávok bizonytalanságával / és félek / porig rombolom otthonod”.

A trauma megértésére való törekvés, az áldozattal való azonosulás vágya törvényszerűen bűntudathoz, szégyenérzethez vezet: „nem tudom mit gondoljak / csak mindenkinél jobban igyekszem / elszégyellni magam” (valamivel később). Ahogy Heller Ágnes írja egy esszéjében: „Hogy valaki bűnösnek érezheti magát egy olyan helyzetben, amikor teljesen elvesztette a kontrollt önmaga felett, paradoxnak tűnik. Egyrészt racionálisan megalapozhatatlan érzés ez, de ugyanez az érzés másrészt a szabadság illúzióját kelti. Ha az ember bűnösnek érzi magát a teljes kiszolgáltatottság helyzetében, ezzel tagadja az autonómia végső elvesztésének még a lehetőségét is, s megőriz valamit önbecsüléséből.”

Innen nézve kérdés, hogy a kötet utolsó soraiban – „ma örökre / mint a bűnbocsánat / úgy hagylak el” – az elhagyás a feloldozás, lezárás konklúzióját vagy a bűnbocsánat lehetetlenségét sugallja. Kicsit korábban, a szülőotthon című versben a madarak a moha alatt a befalazott nagymama testét exhumálják. A Déva váraként leomló „fal helyén egy útlevél / benne egy kép / mama nem hazudott / én vagyok”. A konstruált emlékek mögött igazolványképpé konstruált énkép úgy mered fel, mint a „széttükrözött madár az ablakomban” (nevek). A széttükrözés megtöri a perspektíva logikáját, hozzáférhetetlenné teszi a látványt, akár az elvileg szabadságot hirdető, de egyben az emlék, a mama hiányaként jelen levő igazolványkép. A mama a megszólított, keresett emlékből így lesz megkreált emlék, a „legkedvesebb kreatúrám” a búcsúversben, és végül a madaraknak sem lehet hazudni: “sohase lehettél ilyen közel”. A bűnbocsánat nem lesz feloldozássá: „akár igaz is lehet / hogy akik kérik / azoknak megbocsátanak // de az eladó feliratot / zsírkrétával a házon / mégsem könnyű elfelejteni”. Felejteni sem könnyű, de emlékezni egyenesen lehetetlen – a tehetetlenség szétröppenő madárszavai a saját arcomat tükrözik szét, a szavak közötti csendben mégis megtörténik valami, ami túlmutat a saját törekvéseimen, és ami Istent szótlansága ellenére is bevonja a történetbe mint velünk együtt szenvedőt: „a némaság háttérzenéje / a megfeszített krisztusnak / jelenléte” (korpusz).

Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja, Magvető, 2015.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben