Soha nem járt hetedikbe

Eszembe jut a saját otthonomhoz közeli zuglói ház, ahonnan elhurcolták – emléktábla nincs, egy barátomtól hallottam nemrég, hogy ott lakott. A PIM főigazgatója, E. Csorba Csilla köszöntőjében megemlíti, hogy Szép Ernő recepciója meglehetősen ellentmondásos, és bár olvasók és elemzők rendre a könnyedséget, a játékosságot emelik ki vele kapcsolatban, a holokausztra való emlékezés kapcsán egy komolyabb hangvételű könyve, az Emberszag is előkerül néha.

Kálmán C. György izgalmas előadást tart Szép Ernő prózaírói énjéről, amelyre jellemző ugyan a tökéletlenség, a szabálytalanság, a helyesírás laza kezelése és a szeszély, de ez a nagyfokú szabadság egészen egyedülálló hangot eredményez. Különböző szociolektusok jelennek meg szövegeiben, keveredik a tiszántúli tájnyelv a pesti szlenggel, a köznapi nyelv a sajtó retorikájával, csapong a stílusok között, narrációja töredezett, szaggatott. Kanyarog a történet, amelyet hol részletekbe menően, hol nagyokat ugorva mesél el, és általában nem kerekít le. A Hetedikbe jártam című regény nem is a történet, a szereplők karaktere és a mindent átható emlékezés, a nosztalgia miatt lesz figyelemre méltó, hanem a sajátos humor miatt.

Az irodalomtörténész kiemeli az író állandó önreflexióját, érzelmeinek megjelenítését, az olvasó gyakori és udvarias megszólítását, „hol is tartottam?” típusú kiszólásait. Ezek révén – hiába sodródnánk a történettel – olykor kiléphetünk az elbeszélésből, és figyelhetünk magára az elbeszélőre is. Az érzelmesség publicisztikai munkáira kevésbé jellemző, az újságíró Szép Ernő inkább gúnyos, szarkasztikus. Hogy ez a könnyed, fecsegő próza naivságból fakad-e, esetleg a pénzhiány, a határidők miatti sietség és a karakterkényszer szülte, vagy az író tudatosan újított és alkalmazott a későbbi posztmodernre jellemző eszközöket, az kérdéses.



Maga az újítás ténye azonban egyértelmű, és ezt húzza alá Gintli Tibor előadása is. Szerinte ez az újítás nem előzmények nélküli, bár a 19. századi anekdotikus hagyományoknál szellemesebb Szép Ernő önmegjelenítése, hangulatainak ábrázolása, bizalmaskodó, hol tegeződő, hol magázódó stílusa, az élőbeszédet imitáló, akadémiai szinten amúgy irodalom alattinak tartott szövegei. Gintli rávilágít az író publicisztikai tevékenységének jelentőségére is: saját szövegei mellett német lapokban megjelent, francia és orosz tárcákat fordított magyarra, és ezek hatása érződik regényein is. Naivitásról tehát nem, sokkal inkább a naivitás vágyáról lehet beszélni vele kapcsolatban.

Széchenyi Ágnes felhívja a figyelmet a csomagolás fontosságára: néhány giccses borító valószínűleg sokat rontott Szép Ernő életművének megítélésén. De talán még fontosabb és összetettebb téma a háborús események irodalmi ábrázolása – Szép Ernő, ahogy sok más író, vagy bárki, aki túlélte a holokausztot, küzdött annak elmesélhetetlenségével. Az Emberszagban 1944 novemberétől nem is folytatja az emlékezést, mivel úgy érzi, a később történtek leírhatatlanok. Viszont az addig leírtak is megérnek néhány gondolatot: a magyar zsidóság üldözői a magyar nyilasok, a magyar csendőrök, és csak később jelennek meg a német katonák. Árnyalja a képet, hogy a nácik között akad, aki leköpi a zsidókat, és van olyan, aki emberként bánik, beszélget velük.



Rákai Orsolya a Lila akácot és a Natáliát górcső alá véve elemzi, hogyan ábrázolja Szép Ernő a nőt, mint a vágy tárgyát, és hogyan jelenik meg nála az idegenség érzése. Az említett könyvek férfi főszereplője nem szerelmes, csak szeretne az lenni, a gyengébb nem képviselői közül tulajdonképpen bárkibe. Őrjítő vágyat érez, de fél a komplikációktól, egyaránt furcsán tekint a ligetben üldögélő független fiatal lányra és az elérhetetlen, férjezett úrinőre, és látja a fiatalkori magány, a későbbi elköteleződés, majd a törvényszerű hűtlenkedés állandó körforgását. Az általános idegenséget vidéki kisvárosból Budapestre költöző, helyét sehol sem találó fiatalként, illetve zsidó származású, de zsidóságát meg nem élő magyarként is folyamatosan tapasztalhatta az író.

Ez az idegenség juthat eszünkbe a már említett Hetedikbe jártam kapcsán is. Almássy Balázs erről szóló előadása a rendezvény egyik legizgalmasabbja: Szép Ernő és regényének főszereplője, Szűcs Pali azonosságának kérdését feszegeti. És bár az autobiografikus jelleg minden olyan irodalmi mű esetében felmerül, ahol az író és a fiktív elbeszélő életútja bármilyen hasonlóságot mutat, itt előkerül néhány önéletrajzi érdekesség is. Például hogy Szép Ernő nemcsak hogy nem érettségizett le, de nem is járt soha hetedikbe.

A szegény, sokgyermekes zsidó tanító fiát nem vonzotta a jól kereső állás, apja akarata ellenére nem akart állomásfőnök lenni. Szép Sámuel neheztelt is rá, még ha fia messziről indulva bele is nőtt az irodalmi életbe, és később támogatta, segítette testvéreit és azok családját. A regényből kiderül, hogy az osztálytársak később mind mérnökök, könyvelők vagy éppen állomásfőnökök lettek és családot alapítottak, Szűcs Palit kivéve. Ahogy maga Szép Ernő sem lett soha apa. Kereste a helyét, és az örök kívülálló pózába merevedve évtizedekig lakott margitszigeti szállodai szobájában.

A konferencia során talán ezen a ponton jön hozzánk a legközelebb az életét szomorú bohócként leélő író, akinek alakját aztán Mórocz Gábor az Ádámcsutka elemzésével helyezi – akarva vagy akaratlanul – a jelenbe. Mert a múlt század húszas-harmincas éveinek bizonyos problémai, például a művészélet dilemmái vagy a munkanélküliség kérdése ma is aktuálisak, a női szerepek fokozatos változása pedig azóta is tart. A nagyvárosban szerencsét próbáló fiatalember identitáskeresése állandósul, a negyvenéves férfi problémái a húszévesek problémáival azonosak, ez pedig szintén kivetíthető napjainkra.

Szép Ernőről, az elődökhöz, Molnár Ferenchez vagy Bródy Sándorhoz képest kevésbé jelentősnek tartott drámaíróról Jákfalvi Magdolna tart előadást, rámutatva a koronként eltérő színikritikákra. Az egyik furcsaság a Szép-drámákkal kapcsolatban az, hogy míg mai szemmel úgy tűnik, a második világháború előtti nagyvárosi polgárság romantizálva jelenik meg színre vitt műveiben, a háború utáni kritikák inkább alternatívnak, avantgárdnak találták a szövegei alapján készült későbbi darabokat.



Szép Ernőt a legkevésbé talán költőként ismeri el a szakma. Pedig Bárdos László előadásából kiderül, hogy lírikusi pályája elején Babits nemhogy kritizálta vagy elemezte volna, de inkább a rajongás hangján írt róla, Illyés pedig később egyenesen Apollinaire-hez hasonlította. Versei szerkezet nélküliek, hosszúak, befejezetlenek és a végtelenségig folytathatók. Bizalmasan oszt meg személyes élményeket, bolyong és csapong, és ahogy tárcáiban vagy regényeiben, lírájában is megfigyelhető a köznyelv hatása.

Olyannyira, hogy néhol triviálisan vagy pongyolán fogalmaz, máshol meg egészen patetikusan. Hangvétele őszinte és gyakran melankolikus – Bárdos szerint a Szép-lírában az akárki szólal meg, ez a líra azonban mégis egyedi. Egy-egy jellegzetes versének példáján Bartal Mária azt mutatja be, hogyan ábrázolta a költő a szenvedést és a betegségeket, Surányi Beáta pedig a látás és a hallás fontosságára, a zeneiségre, illetve bizonyos elemek gyakori ismétlődésére hívja fel a figyelmet.

Pataky Adrienn külön a szonettjeit elemzi, amelyekkel kapcsolatban érdekes az Ady-párhuzam. Szép Ernő jó viszonyban volt Adyval, és már akkor rajongott érte, amikor még nem ismerte személyesen. Úgy lettek barátok és egymás kritikusai, hogy állítólag (a fiatalabb költő állítása szerint) Ady is fogadott el tanácsot tőle. Mindketten kevés szonettet írtak, közös témájuk volt az ifjúság, az álom és elvágyódás, és a már említett idegenség: vidékinek túl városiak, városinak túl vidékiek voltak. De míg Ady fegyelmezetten ragaszkodott a kötött formákhoz, Szép szabadon kezelte a rímeket és a szótagszámokat.



Igazi kuriózumok hangzanak el Tarján Tamás előadásában, aki Szép Ernő sportverseiről értekezik. Bár sem a Nyugatról, sem a szerzőiről nem a sport jut eszünkbe, a legismertebb magyar irodalmi folyóirat igenis közölt olimpiai beszámolókat, Heltai, Krúdy vagy Karinthy pedig rajongtak a sportért, és szívesen írtak is róla. Szép Ernőt a játék infantilizmusa, gyermeki öröme fogta meg. A sportinfrastruktúra kialakulásának időszakában azonban maguk az írók, költők is küzdöttek a szakzsargonnal, kihívást jelentett számukra egy-egy magyarul még nem létező szó, ami később például Mándynak már természetes volt.

Szép Ernő konkrét sporteseményekről, olimpiai versenyszámokról és futballmeccsekről szóló szövegeiben előfordulnak tárgyi tévedések, abszurditások, az FTC európai kalandozásának dicsőségét zengő költemény pedig ma már megmosolyogtató. A sport mint eszme, mint játék vagy mint küzdelem azonban fontos téma, hiába nem volt sportos alkat a költő (és ahogy Tersánszky korabeli jellemzéséből megtudjuk, megjelenését tekintve is inkább lehetett kiöltözöttnek, mint elegánsnak nevezni), a sport nem önmagáért érdekelte. Inkább újabb ürügy volt neki az íráshoz.

Ha az irodalomtörténet egy ideig keveset foglalkozott is Szép Ernővel, az író azért jelen van Márton László és Darvasi László prózájában, verseit Tandori Dezső, Fodor Ákos és Vörös István is újra felfedezte magának, drámáit pedig rendre elővették különböző korok színházai. Szövegei talán most újra érdekesek és érvényesek, a konferencia pedig bizonyítja, hogy napjaink irodalomtörténészeit is foglalkoztatja az életmű, amelynek az elhangzottak alapján még mindig vannak feltáratlan részei.