×

Egyedül is bőven viszi
Elvis Costello-koncert a Müpában
Varga Viktor
2014 // 11. 06

Elvis Costello negyven éve van a pályán, fölös­leges bemu­tatni, nagy­szerű dal­szerző, a pro­fibb­nál is pro­fibb elő­adó – két­szer is érde­mes meg­gon­dolni, hogyha eset­leg nem akar­nánk el­menni egy buda­pesti kon­cert­jére!
Elvis Costello negyven éve van a pályán, fölösleges bemutatni, nagyszerű dalszerző, a profibbnál is profibb előadó – kétszer is érdemes meggondolni, hogyha esetleg nem akarnánk elmenni egy budapesti koncertjére!



A buli szokatlanul pontosan kezdődik, Elvis berohan piros(as) cipőjében[!], lazán biccent a kalapjával, „Good Evening”, és belecsap a The Angels Wanna Wear My Red Shoesba. Feszes gitározás (nem tábortűzi ritmusok), süvítő ének, jó hangosítás.

A következő a helyzet, úgy tűnik, hogyha valaki tényleg jó előadó, kellőképpen szuggesztív és technikailag is rendben van, akkor a teljes hangszerelés csak úri huncutság, luxus. Minek, ha egyedül is megoldja? Na, persze nem teljesen egyedül, hanem 6-7 gitárral, billentyűvel meg egy megafonnal?! Minden hipszterek divatikonja pedig a korral is halad (vagy a kor vele), olyan szemérmetlen loopolás következik be a koncert egy pontján, hogy majdnem leesünk a székről.

Sztorizik, viccel, legendákat gyárt a budai oldalról indított rock and roll recepttel, ami egy palackban valahogy végül mégis New Orleansban kötött ki. Egy kicsit persze mindig ironikus marad, ahogy a dalai is, de ebben nem lehet elfáradni, mert hihetetlen energia hömpölyög a színpadról a sorok közé, és olyannyira jó hallgatni a hatvanéves londoni zenészt, hogy van arra egy fogadásom, ha valaki még életében nem hallotta volna egy számát sem, akkor is jól szórakozott volna október 24-én este, a Müpában.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=5_kMPMgVTj8[/youtube]

És az embernek ennyi év zenélés után ott az a verhetetlen rutin, amivel minden helyzetet megmászik, és ha igazán jó, akkor meg is újul, és jönnek a trouville-ok, például hogyan dobjuk fel az egyik legnagyobb, de épp ezért az unásig pépesített slágerünket. Figyelem, Costello mutatja, elkezdi, és nem a mikrofonba, hanem a terembe énekel, és ott áll előttünk Alison, meztelenül, úgy, ahogy a lírai én előtt sosem állt…

A God’s Comicnál a közönség kicsit bátortalan, Elvis viszont szemtelenül magabiztos, és megénekeltet bennünket, „Now I’m dead, Now I’m dead […] I was scared, I was scared!” A koncertnek már túl lehetünk a felén, amikor valóra válik minden zenész rémálma, valaki bekiált a közönségből, hogy „Watch your Step”. Egy olyan zenész esetében, aki közel 400 dalt írt, ez különösen izgalmas (sokszor pedig kínos) kihívásnak ígérkezik, de Elvisnek még a szeme sem rebben (legalábbis nem látom a 14. sorból), elkezdi, végigjátssza, és még örül is a lehetőségnek – kitűzi a fehér zászlót, ennyit a helyzetek megmászásáról.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=N0N6TfU54o8[/youtube]

És lobog benne az alázat még idős emberként, zenészként is, ugyanis készül, egyszer csak előkerül a kalap alól egy Gloomy Sunday (Szomorú vasárnap). Elénekli, elénekli úgy, ahogy kell, mi pedig hálásak vagyunk, mert értékeljük a gesztust. Hallunk még Oliver’s Army-t és She-t és (What's So Funny 'Bout) Peace, Love & Understandinget, Veronica-t, Everyday I write the bookot és Shipbuildinget, hiányérzetünk tehát nem lehet. És bár ez egy szóló koncert, mégis kihalljuk az egy szál gitár kíséretből is, hogy milyen sokféle stílus húzódik meg a számokban, hogy szinte mindent kipróbált és összekevert az orrunk előtt játszó legenda, és csinált egy brandet: punkból és rockból és popból és reggae-ből és ki tudja, még miből kövezte ki az utat saját magáig Declan Patrick MacManus, és lett belőle Elvis Costello.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=LVBrcFOJVdY[/youtube]

E.C. végül odáig megy az élőzene varázsának hitelesítésében (és persze a bohóckodás, és a show is szempont ebben a húzásban), hogy a koncert végén az I want you-t énekelve tesz egy kört a nézőtéren, meg-megáll, belenéz egy-egy ember szemébe, de éppen csak addig, hogy senki ne érezze magát kínosan, és nem hiszem el!, de igen, egyszer csak leül a mögöttem lévő székre, és játszik, és nem szégyellem, de az éppen elaléló nők között én is nyitva felejtem a számat. Hihetetlen, ennyire közelről ilyen jó, ilyen különleges hangot hallani. Hangot, aminek jól áll, ha megbicsaklik, ami negyven év után is ennyire friss, azt a hangot, amin annyi jó dalt hallottunk már felvételen.

Nem tudom, hogy egy ülő koncerten, illetve utána ritka-e, hogy állva tapsolunk, és hogy ez mit mondhat egy előadásról, de mi ezt tettük… És hihetetlen, de a műsor több mint két órát tart, persze ezt már csak a villamosmegállóban konstatáljuk, mert elégedettek vagyunk, jó esténk volt. Köszönjük meg Angliának!

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben