×

A szarvasokra várva
Egy vermonti faház verandájáról
Krusovszky Dénes
2014 // 11. 07

Új rovatunkba ezúttal a József Attila-díjas költő, író, műfor­dító, Kru­sovszky Dénes írt egy ver­monti falu, Johnson törté­netéről, a helyiek szoká­sairól – és nem utolsó­sorban arról a veran­dáról, ahol az éjsza­kái egy jelen­tős részét töl­tötte.
„Hiszen ott álltam éjről-éjre, egyedül, egy pincemély álomban heverő vermonti falu faházának verandáján, azzal hitegetve magamat, hogy a szarvasokra várok, miközben, ez nyilvánvaló volt, nem vártam én semmire, egyszerűen csak jólesett egyik éjjel a másik után mindig kicsit hosszabb ideig meredni a sötétbe.” – Krusovszky Dénes írása egy amerikai verandáról.

Krusovszky Dénes


A szarvasokra várva


Éjjel kettőkor, ahogy az szokásommá vált, kiálltam a verandára cigarettázni. Elképesztően hideg volt, percek alatt egészen átfagytam, hiába öltöztem fel rendesen, igaz, őszi cipőm volt csak, és egy városi telekhez szabott kabátom. Napközben néha azon vettem észre magam, hogy irigykedve nézem a helyiek vastag, szőrmebélésű hócipőit. Már ha egyáltalán a szemem elé került valaki, nem volt nagy mozgás nappal sem a faluban. Éjjel meg aztán különösen nehéz, sűrű csönd töltötte fel a hóval borított utcákat és udvarokat, de a ritkásan álló házakat is, sötét volt az összes ablak, bármerre néztem. Mélyre szívtam a cigaretta füstjét, s amikor kifújtam, leheletemmel összekeveredő gomolygása szinte az egész verandát betöltötte.

A szarvasokat vártam, de már megint nem jöttek. Két hete, amióta megérkeztem a faluba, minden éjjel kiálltam cigarettázni hosszabb-rövidebb időre a faház verandájára, ahol laktam. Valaha családi ház lehetett, gyakran el is képzeltem, hogy az a vermonti família, amelyik építette, mivel foglalkozhatott, talán favágók voltak, ácsok, vagy juharszirup készítéssel keresték a kenyerüket, mint errefelé olyan sokan? Netán a falu egyetlen, még ma is működő üzemében, a gyapjúgyárban dolgoztak a hétköznapokon, hétvégeken meg vadászni indultak a kanadai határon átnyúló hatalmas erdőkbe? Ki tudja már, mindenesetre eltűntek, gazdagabb, sűrűbben lakott vidékekre költöztek, vagy épp ellenkezőleg, még messzebb, egy-egy hegyi kunyhóban húzták meg magukat, hogy csak a csönddel, a fákkal és a magánnyal kelljen közösséget vállalniuk, de másik emberrel ne. És ha már ezt is elunták, az álluk alá támasztották a vadászpuskát és egy villás ággal megnyomták a ravaszt. Mindenesetre, ahogy megtudtam, Johnson, az egykor szebb napokat látott favágó falu, amelyik két templomot is épített magának virágkorában, a hetvenes évek végére szinte teljesen elnéptelenedett. Épp akkorra, amikor a hippimozgalom az utolsó szuszt is kipréselte magából a nyugati parton, s az egy évtizeddel korábban Manhattanből vagy a bostoni North Endről felkerekedett fiatalok szépen lassan visszaszállingóztak az Atlanti-óceán partvidékére. Csakhogy a nagyvárosi árak immár megfizethetetlenek lettek a számukra, így hát vidéken, s ha már, akkor valóban az isten háta mögött kerestek maguknak új lakhelyet, nem ritkán csapatostul. Mindezt a művésztelep alapítója, egy őszes hajú, köztiszteletben álló jógaőrült építész mesélte el nekem néhány nappal korábban. Konkrétan azt mondta, hogy miután a hasisra, a varázsgombára és az LSD-re is ráuntak, otthagyták Kaliforniát és teljesen véletlenül egyszer csak itt találták magukat Johnsonban, egy rakás vörös szakállú favágó, s az ő pirospozsgás feleségeik és vastag csontú gyerekeik között. Vettek egy üres, omladozó házat, felújították, aztán egy másikat, majd egy malmot, ott galériát rendeztek be, aztán egy raktárépületből műtermet alakítottak ki, s a falu szépen lassan benépesült mindenféle furcsa alakokkal, az őslakosok nem kis rémületére.

Amikor megérkeztem, talán a legelső dolog, ami feltűnt, az volt, hogy a művésztelep lakói egytől egyig rikító sárga kötött sapkát hordanak. Először valami helyi divatra, különös, számomra még értelmezhetetlen szokásra, az együvé tartozás rendhagyó jelzésére gondoltam. Aztán megláttam, hogy a kutyák is ugyanilyen sárga kendőt viselnek. Végül kissé szégyellősen rákérdeztem egy idősebb asztaltársamnál ennek az okára vacsora közben. A válasz egészen földhözragadt volt: vadászidény van, a környékbeli erdőkben most hajtják a szarvasokat, szóval ajánlott valami rikító színű ruhadarabot felvenni, nehogy kilőjék az embert. A rákövetkező éjjel aztán, megint csak cigarettázás közben meg is hallottam, első alkalommal, a hegyoldal felől lassan hömpölygő visszhangokkal kísért puskalövéseket. Asztaltársam azt is elárulta, hogy ilyenkor a megriadt állatok gyakran a falu főutcáján rohannak át, dacolva a civilizáció fenyegetésével, a legrövidebb úton igyekeznek elmenekülni a hangos dörrenések elől.

Azután, ahányszor csak kijöttem cigizni, hiába fáztam már, eggyel-kettővel mindig több szálat szívtam el, mint a korábbi éjszakákon, ennyivel is több időt adva magamnak és a szarvasoknak egy nyilván fontos találkozásra. De nem jöttek. Ugyanakkor az így elnyújtott várakozások alatt egészen jól belenőttem a verandába. Nem mondhatom, hogy a kedvenc helyemmé vált, de jelentőségét se tudtam többé elvitatni. Hiszen ott álltam éjről-éjre, egyedül, egy pincemély álomban heverő vermonti falu faházának verandáján, azzal hitegetve magamat, hogy a szarvasokra várok, miközben, ez nyilvánvaló volt, nem vártam én semmire, egyszerűen csak jólesett egyik éjjel a másik után mindig kicsit hosszabb ideig meredni a sötétbe. Mert tulajdonképpen pontosan ezért jöttem ide, ezt be kellett látnom, hogy hosszan, didergősen, zavartalanul bepillanthassak az éjszaka anyagába. Ez lenne végül is az én szarvasvárásom, gondoltam, ha bárki kérdezné, így felelnék neki. De szerencsére nem sok mindent kérdeztek tőlem azokban a napokban.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben